Kukorica Jancsi bűne

Feltehetően egyszerű nyári műhír – vagy egyenesen a promóció része – az egyik hazai internetes újságban is feldolgozott tiltakozás a hamarosan piacra kerülő Doom 3 számítógépes játék ellen. A példátlan agresszivitásáról ismert első két változat után itt a továbbfejlesztett verzió, amely még több vért, még több kegyetlenséget ígér, egy igazi horrorfilm hangulatát, amelyben a sátán légiói öltenek testet – legalábbis a képernyőn.

A tiltakozók egy internetes oldalon is követelhetik a satanista szimbólumokat felhasználó játékprogram betiltását. Bárki csatlakozhat a felhíváshoz, amelyet a kezdeményezés elindítója az amerikai kongresszushoz kíván eljuttatni. Az aláírásgyűjtő szerint minderre azért van szükség, mert ellenkező esetben újabb iskolai mészárlásokra kerülhet sor. A Doom 3 kiadóját és forgalmazóját nyilván érzékenyen érintené, ha jelentős piaci korlátozásokkal kellene szembenéznie, ám erre kevés az esély, mivel az aláírásgyűjtést eddig csupán néhány ezren támogatták.
A civil kezdeményezés mögött talán vallási megfontolások is állnak, amire az indoklásnak egy mondata utal: sok fiatal jobban várja az új játék piaci megjelenését, mint Jézus Krisztus második eljövetelét. Mindez alighanem csakugyan így van, de más termékre éppúgy érvényes, mint erre a pokoli játékra. Nagy kérdés azonban, hogy a borzalom minél életszerűbb megjelenítése, a dübörgő és félelmet keltő háttérzene, az „élethű” halálsikolyok, a testrészek szétroncsolódásának hangja és naturalista látványa valóban tartós lelki torzulást eredményez-e.
Egyes kutatások szerint igen, mások szerint nem. Vannak pszichológusok, akik úgy vélik, hogy a horrorfilmek és az ezek világához igazodó számítógépes játékok rabjai a hétköznapi életben nagyon hasonlóan viselkedhetnek a véres háborút megjárt veteránokhoz. Szerencsés esetben nem jelent gondot a beilleszkedés vagy a hétköznapokba való visszatérés, de néhány százalék vagy ezrelék képtelen különbséget tenni a két világ között. Lehetséges az is, hogy csupán enyhébb „tünetek” jelentkeznek: a tavaly a Columbia Egyetemen végzett egyik vizsgálat szerint azok, akik gyermekkorukban sok erőszakos filmet néztek, felnőttként könynyebben azonosulnak bűnözőkkel, sőt gyakrabban válnak maguk is bűnözővé, de legalábbis hajlamosabbak lesznek az agresszív autóvezetésre.
Az amerikai irodalom és film bőségesen foglalkozott a különféle huszadik századi konfliktusok, a vietnami és a koreai háborúk túlélőinek viselkedésével. A probléma egyáltalán nem új keletű: Vergilius a IX. eclogában Moeris és Lycidas párbeszédében a kiszolgált katonák jogtipró viselkedésén keresztül mutatja be a szellem és a nyers erőszak egyenlőtlen küzdelmét: „a versek / oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak, mint a sasűzte bozótba futó kicsi chaoni gerlék” (Radnóti Miklós fordítása). Nálunk Móricz klasszikus novellájában, a Szegény emberekben olvashatunk a háború borzalmait megjárt katonáról, aki nyomorúságos civil életében, a szabadságát töltve szerez pénzt kegyetlen, „szakszerűen” végrehajtott gyilkossággal. „Nincs most se törvény, se igazság! Csak erő meg ész. Aki bírja, marja” – biztatja magát. Ez persze a háború „törvénye”, de a frontvonal minden borzalmát megélt katona ugyanilyen kegyetlenséggel esik neki a rablótámadása során útjába kerülő vétlen gyermekeknek. Pedig most nem az ellenséges katona gyermekének lemészárlása a feladat, hanem a régtől ismert falubelié.
És hogy nem elvont, mesterkélt gondolatokról van szó, azt a hazánkba szökött balkáni háborús bűnözők vérengzéseiből is tudhatjuk. De vajon mennyire valószínű, hogy a virtuális valóságba feledkező ember a fentiekhez hasonló szereptévesztésbe kerül? Vajon csakugyan lehetséges-e, hogy a játék gyilkosság és a valóságos emberölés közötti határvonal megszűnik egyik-másik megszállott horrorfilmnéző vagy a virtuális borzalmak szenvedélybetege számára?
Néhány médiaszociológus és pszichológus szerint nem mutatható ki összefüggés az agresszív viselkedés, a devianciák és a képernyőn látottak között, ezért értelmetlen a tévéműsorok bármiféle korlátozása. Szerintük a fiatal nézők többnyire pontosan tudják, mi a különbség a képernyők „valóságos világa” és saját hétköznapjaik között, legföljebb gondolatban igyekeznek azonosulni az akcióhősökkel. Nincs katarzis, de nincs romboló hatás sem.
Több egyház, vallási csoportosulás, szekta tagjai viszont másként látják a kérdést. Egy hazai kisközösség irodalomtanár tagjától hallottam azt a véleményt, hogy súlyos hiba a János vitéz iskolai oktatása, hiszen Kukorica Jancsi nem tett eleget munkaköri kötelességének, vagyis bűnt követett el, amelyet ráadásul nem különösebben bánt meg. Nem is beszélve a meseirodalom klasszikusairól. Internetes fórumokon megdöbbentő elszántsággal hadakoznak Grimm vagy Andersen ellen, elvetnék a magyar népmeséket is, mert az ezekben szereplő mitologikus lények egy kereszténység előtti pogány világ hírnökei. Keresztény ember nem hisz boszorkányban, lidércben, sárkányban – vajon mi értelme van ilyenekkel tömni gyermekeink fejét? Nem viszi-e eleve tévútra a bontakozó lelket, ha éles különbséget kell tennie a szórakoztatásra szánt történet és a valóság között?
Néhányan még ennél is tovább mennek. Pár szekta eleve az elkülönülés szándékával nem tartja ünnepnek a karácsonyt, hiszen a Sol invictus ünnepe korántsem keresztény. De vannak olyan katolikus csoportok is, amelyek szerint a karácsonyi konzumláz indokolja az óvatosságot, mások pedig attól óvják gyermekeiket, hogy az ajándékozást a „Jézuskával” vagy az „angyallal” hozzák kapcsolatba, hiszen így gyermekük nem csupán keserves csalódásnak van kitéve nagyobb korában, hanem esetleg annak is, hogy a felnőttek hazugsága miatt fordul el a hit igazságaitól.
A pszichológusok általában ellentétesen foglalnak állást, a gondolkodási séma természeténél fogva azonban kevéssé van hatása a „kívülállók” véleményének. Az éles szemben állás nálunk általában a radikális vallási csoportokat jellemzi, amelyek tagjai sokszor igen súlyos, életveszélyes válságból szabadultak, és ezért érthető intenzitással próbálják megóvni szeretteiket hasonló megrázkódtatásoktól.
De a kérdés egyáltalán nem egyszerűsíthető le „neofita” buzgalomra. Számos tengerentúli nagy múltú vallási közösség tagja indított kampányt a szerinte lelket mérgező Tolkien-trilógia vagy a szintén nagy népszerűségnek örvendő Harry Potter-sorozat ellen. „Minden okkultizmussal, szerepjátékkal, misztikummal és mágiával foglalkozónak ez alapmű. Mint a satanistáknak az Ómen trilógia, az Ördögűző vagy az Ideglelés” – írja egy internetes fórumon A Gyűrűk Ura ellen hadakozó hozzászóló álnéven. Jóval nagyobb ellenállást váltott ki J. K. Rowling Harry Potter-sorozata, amely ellen nálunk nem csupán eldugott internetes fórumokon tiltakoztak, hanem a legnagyobb példányszámú katolikus hetilapban is. „A Harry Pottert olvasó gyermek meghívást kap arra, hogy vonzódjék a titkos dolgokhoz, a rövidre zárt úton könnyen szerezhető hatalomhoz, sikerhez, így alkalmassá válik arra, hogy sok hasonló hatás által eltávolodjon a – még meg sem ismert – hitétől” – mond kemény ítéletet a könyvről az egyik ismert magyar teológus. Ehhez képest Peter Fleetwood, a vatikáni Kultúra Pápai Tanácsának munkatársa lényegesen megengedőbb álláspontot fogalmazott meg: „A Harry Potter-könyvek nem gonoszak, nem keresztényellenesek. … Nem hiszem, hogy bármelyikünk tündérek, varázslat és angyalkák nélküli képzeletbeli világgal nőtt volna fel” – nyilatkozta 2003 elején a New Age-jelenségekről kiadott vatikáni dokumentum nyomán.
Állásfoglalások, tiltakozások, nyilatkozatok aligha változtatnak e nagy sikerű piaci termékek ismertségén és eladhatóságán. De hogy szükség lenne-e a védelem egyéb formáira, a törvényi szabályozásra, vagy érdemes-e eltiltaniuk az aggódó szülőknek gyermekeiket a károsnak vélt játékoktól, filmektől, az legalábbis kérdéses.