Amikor 2019-ben bő félházat vonzott a Disturbed a Budapest Parkban, nem gondoltam volna, hogy hat évvel később az Arénában lépnek fel, főleg, hogy azóta nem adtak ki olyan albumot, amely felrázta volna a zenei életet. Ellenben idén ünneplik a debütáló és a mai napig a legismertebb lemezük, a The Sickness 25 éves jubileumát, ennek apropóján a pályájuk legnagyszabásúbb turnéjukra indultak, amelyből az összes velünk határos ország kimaradt, így nem kevés külföldi is besegített abban, hogy megteljen a nézőtér hétfő este, de a látogatók pólóiból kiindulva sokaknak az előzenekarként fellépő Megadeth többet nyomott a latba.
Nehézkesen indult a Megadeth, de aztán belerázódtak
A thrash metal big fourjából egyébként őket kedvelem a legkevésbé, nem annyira harapósak és intenzívek, mint a Metallica, a Slayer vagy az Anthrax, a középtempós dalaik valahogy sosem kaptak el. Így hiába volt többször jegyem a koncertjükre, mint ahányszor megvalósult – ott voltam a híres incidensen a Rockmartonon és a mindössze egy évet megélt Aerodrome Fesztiválon, ahol szintén nem léptek fel, végül a Five Finger Death Punch előtt sikerült csak pótolnom őket – sosem sajnáltam szívből, hogy lemaradok róluk. És fanyalogva álldogáltam tegnap is az első félidőben: értem én, hogy miként az számos dalszövegből kiderül, a banda nem szimpatizál a digitális világgal, de egy vászonháttér 2025-ben elég puritán látványt nyújt egy koncerten, főleg, ha a zenészek is nagyrészt lecövekelve játszanak, Dave Mustaine megbújt a hajkoronája mögött, a hangja pedig elveszett az éterben. Aztán a második félidőben a hangosítók összeszedték magukat, és hirtelen a dalok is erőre kaptak, nem nevezek be a közelgő búcsúturnéjukra, de végül szebb emlékként maradnak meg, mint amire számítottam.
A Disturbed ezzel szemben csupán tizenegy évvel fiatalabb együttes, de minden tekintetben egy másik generáció gyermeke. Szokás őket a nu metal címkével illetni, de nem összekeverhető a Linkin Parkkal vagy a Limp Bizkittel, inkább az olyan sötétebb, elfojtott hangulatú együttesekkel rokonítható, mint a Korn vagy a Deftones. Az énekes pedig a maszkulinitás csúcsa, úgy árasztja magából a tesztoszteront, hogy idővel már-már kedvem támadt követni a példáját és nullás géppel nekiesni a hajamnak. Ahogyan ketrecbe zárt oroszlánként fel-alá járkál a színpadon, azt a benyomást kelti, hogy ha ő összeszólalkozik valakivel, akkor egyből kiharapja a gégéjét és kiköpi. Ezzel szemben a valóságban úgy él, mint egy szerzetes, a koncertek után előbb hajtja álomra a fejét, minthogy a rajongók hazaérnének, nem afterbulizik, nem iszik alkoholt, nem dohányzik, mint egy interjúban elmondta, egy átlagos hétköznap is szigorú rutinok szerint él, időszakos böjttel, rengeteg edzéssel és extrém hidratációval. Neki van talán a legerőteljesebb hangja a teljes metálközegben, és úgy ápolja, mint élsportoló az izomzatát. És mondanám, hogy a marcona külső érző szívet takar, a dalaiban sokszor énekel a depressziójáról és a szorongásairól, de azért nem egy szent: a szabadidejében olykor ellátogat Izraelbe, hogy Gázának szánt rakétákat dedikáljon.
