Az ön élettörténete a huszadik század legnehezebb időszakain vezeti át az olvasót. Kitűnik belőle, hogy akiről ez a könyv szól – majdnem azt mondtam, regény –, végig tudatában volt annak, hogy előre kijelölt úton jár. Meglepő, szinte csodás fordulatokkal találkozunk: sokszor hajszálon múlott az élete, a családja sorsa, a szakmai előmenetele. Például egy kirakatban látta meg azt a könyvet, amelynek segítségével megtette az első lépést a járványos gyermekbénulás kezelésében…
– Ez ötvenhét tavaszán történt. Kétségbeejtő méreteket öltött a kór, s gyakran végződött maradandó bénulással vagy fulladásos halállal. A terápia addig a bénult testrészek meleg vizes masszírozásából állt. Át kellett vennem egy ilyen betegekkel teli osztály vezetését, és fogalmam sem volt, mit csináljak. A szakirodalomban szinte semmit sem találtam. És akkor a Baross utca sarkán, egy könyvkereskedésben a Gyermekbénulás című cseh nyelven írt könyvet pillantottam meg. Én a Csallóközben nőttem föl, jól értek csehül. A könyv a kezelés egy új, Ausztráliában kidolgozott módszerét mutatta be, amit azonnal alkalmazni kezdtem, s ennek alapján hamarosan komoly változások jöttek létre a hazai orvoslásban.
– Azt írja, nem sok híja volt, hogy megakadályozzák a Sabin-cseppek alkalmazását, ami milliószámra gyógyított meg halálosan beteg gyerekeket. Milyen hatalmas dolgok múlhatnak egyetlen döntésen!
– Albert Sabin amerikai volt, orosz zsidó disszidens, akit azzal vádoltak, hogy egy kommunistával kollaborál. Ez az úgynevezett kommunista pedig egy Csumakov nevű kiváló orosz biológus volt, Vorosilov marsall veje, aki az akkori Szovjetunióban hatmillió gyereknek adott Sabin-cseppeket eredményesen. Kint jártunk nála egy küldöttséggel. Ez ötvenkilencben történt, mikor itthon dühöngött a gyermekbénulás-járvány. A Sabin-cseppekkel nemcsak a gyermekparalízis-vírust lehetett hatástalanítani, hanem egyéb vírusokat is, amelyek szintén a bélcsatornában terjednek. Kint jártunkkor azonban azt tapasztaltuk, változott a szovjet egészségpolitikai álláspont, az oroszok a Sabin-cseppek ellen fordultak egy konkurens kutató érdekében, akinek a vakcinája azonban gyengébb hatásfokú volt. És akkor a Leningradszkaja Hotel huszadik emeletén egy szobában hoszszas vívódás után úgy döntöttünk, itthon eltitkoljuk az új szovjet álláspontot, és kérjük a Sabin-cseppek bevezetését. Ez ránk nézve nagyon kockázatosnak tűnt, de mindenáron meg akartuk fékezni a járványt. Hazajöttünk, tájékoztattuk a minisztériumot és a klinikákat, majd gyorsan megkezdtük a vakcinációt: egy év alatt 2,3 millió gyerek és háromszázezer felnőtt kapott védőoltást. A járvány a következő évre megszűnt.
– Hogyan tudatosodott önben, hogy a véletlenek nem is véletlenek?
– Mint annyian, egyszer én is teljes csődbe jutottam. Medikusként nagyon igyekeztem, de egyszer csak nem mentek a kísérletek, s a professzornak, aki addig talán kissé túl is értékelt engem, megrendült bennem a bizalma. Hirtelen minden bizonytalanná vált. Nem tudom, ismeri-e azt az érzést, amikor tudja, hogy feladatai lennének, de azt is, hogy zsákutcába került. Ráadásul be kell látnia, hogy a helyzetéért nem okolhat senki mást, csak önmagát. S akkor nagyon elszégyelli magát az ember. Egy pesti református ifjúsági egyletbe jártam, annak a vezetőjét később elhurcolták, börtönben halt meg. Ott, egy beszélgetés során értettem meg, hogy a krízishelyzet épp az én érdekemben alakult ki. Van egy történet a Bibliában, Péter apostol csodálatos halfogása. Péter nagy szakértője a halászatnak. Egész éjszaka kint volt a háló, és nem fogott semmit. Mindenki tudja, hogy halászni csak a part menti sekély vízben lehet. De Jézus azt mondja Péternek: evezz a mélyre, és vesd ki a hálót. Péter vonakodva engedelmeskedik, s a felhúzott háló csaknem kireped a sok haltól. Megdöbbentő, amit akkor Péter mond Jézus elé borulva: bűnös ember vagyok. Lényegében ezt éltem át én is. Szakmai vonalon nagyon elbizakodott és törtető voltam, ez vitt krízishelyzetbe. Mikor ezt felismertem, akkor léptem a hit útjára, és ezzel a könyvvel azt szeretném elmondani, hogy ez az út járható.
– Bibliaórákra, gyülekezeti alkalmakra járt, és frekventált személyiségként sem lépett be a pártba. Sokkal kevesebb is elég volt ahhoz az ötvenes években, hogy valaki nyomtalanul eltűnjön…
– Megrendített, milyen sokan vesznek el ártatlanul. Bossányi Andor jut eszembe: a járvány idején a László-kórház főorvosaként, mikor átérezte a tehetetlenségét, az amerikai követséghez fordult segítségért. Így három újabb vastüdőhöz jutott a kórház. Aztán Bossányit kémkedés vádjával egyik napról a másikra letartóztatták. A valódi bűne annyi volt, hogy meg akarta menteni a légzésbénult gyerekeket. Többé nem hallottunk róla.
– Az ön számára a válságidőszak után sikerek következtek?
– Úgy alakultak a dolgok, hogy felfigyelt rám a szakma. A háború után a gyermekgyógyászat az orvoslás legtragikusabb területének számított. A pesterzsébeti kis gyermekkórházban dolgoztam, ahol nagyfokú só- és vízveszteség miatt rengeteg csecsemőt vesztettünk. Akkor a szakkönyvtárban egy amerikai újságcikkre akadtam, s ennek nyomán bevetettem a modern infúziós terápát. Ez szinte föltámasztotta a betegeket, egyik napról a másikra. Meg is hívtak az egyetemi klinikára, hogy mutassam be a módszert. Egy nagyon erőszakos agitátor megpróbált rávenni, hogy feleségemmel együtt lépjek be a pártba. Akkor a Bibliából ez a mondat szíven talált: „Fiam, ha a bűnösök el akarnak csábítani téged, ne fogadd beszédüket.” Nemet mondtam, és nem lett semmi következménye. Később már inkább az újszülöttekkel foglalkoztam, hiszen a járványos gyermekbénulás problémája megoldódott. Én vezettem be a koraszülötteknél egy újfajta dialízist: ez olyan, mint a művesekezelés, a hashártyamembránon keresztül kimostuk az ártalmas anyagokat a szervezetből. Ezek a koraszülöttek nagyon súlyos állapotban voltak, de a kezelés következtében gyönyörűen gyógyultak. Nem akarok dicsekvő lenni, de a hatvankettőtől kilencvenegyig terjedő időszak nagyon termékenynek bizonyult. Szegeden voltam a gyemekklinika igazgató profeszszora, ötven beosztott orvosom volt. A működésem alatt huszonheten nyertek tudományos minősítést, és örülök, hogy egyengethettem az útjukat, adhattam nekik témát, tanácsot.
– A kutatásaihoz mindig megkapta a megfelelő állami támogatást?
– Az úgynevezett hidegháború idején a magyar állam az infúziós oldatok előállítására, háborús készültség címén, egy nagy gyárat alapított Gödöllőn Humánoltóanyag-termelő Intézet néven. Engem bíztak meg szaktanácsadással, én adtam meg az anyagok összetételét, gyártási technológiáját, még a fantázianevét is, egyébként ma is ezek alapján gyártják őket. Komoly újítási pénzeket kellett volna kapnom, de a feleségemmel megbeszéltük, hogy nem tartunk rá igényt. A hatvanas évek elején, mikor már a Szegedi Gyermekklinikán voltam, szinte a semmiből kellett dolgoznunk, műszereink is alig voltak. És egyszer csak, egyik napról a másikra, kaptam félmillió forintot dologi kiadásokra és félmilliót eszközvásárlásra. Ez akkoriban hatalmas pénz volt. Egyszeriben én lettem a műszakilag legjobban ellátott klinika veztője. Kiderült, hogy az intézet közbenjárására történt így – a tíz évvel korábbi segítség következményeként. Másik alkalommal egy külföldön már használt módszer alapján ritka anyagcsere-betegségeket derítettünk fel, amit az újszülött egy csepp véréből meg lehet állapítani. Ezt az egy cseppet azóta is leveszik az ország minden kisbabájától, és egy kis szűrőpapíron megküldik a laborba. A betegség a gyerek teljes elbutulásával jár, de ha újszülött korban észreveszik, speciális diétával kezelhető. Ötezer újszülött közül egynek van ilyen betegsége, azt kellett megtalálni. Több mint ötszáz ilyen gyereket találtunk azóta, némelyik már diplomás ember. Ezért a munkáért teljesítménybért kaptunk, amit ismét kutatásokra fordíthattunk.
– Szakmai féltékenységgel nem találkozott?
– Inkább egy kis bizalmatlansággal olykor. Mindig nagyon sok munkám volt, ezért sok tapasztalatot szereztem. Szegeden eleinte méregettek, na, mit tud ez a professzor? Az első hetekben történt, hogy vizit közben láttam egy nagyon súlyos beteget. Teljesen eszméletlen volt, hihetetlenül magas légzéssel. Nagy gyerek, tíz év körüli. Sok ilyet láttam már a László-kórházban, ahol mérgezéses betegeket is lélegeztettem. Kérdezem, mit kap ez a gyerek. Azt mondták, szalicilt. Mennyit? Kiderült, hogy tévesen nagy az adag. Szóltam a laborvezetőnek, vegyenek le vért, és nézzék meg, a vérsavójában van-e szalicil. De professzor úr, mi nem tudunk ilyet mérni, mondta. Tudja mit, mondom, csak vegye le a vérsavót, és adjon hozzá egy csepp vas-kloridot. Ha sok szalicil van benne, megkékül. Tíz perc múlva jött, és mutatta: a beteg vérsavója tintakék volt. A szalicilmérgezésnek van egy speciális gyógyszere, a gyereket meg lehetett menteni.
– Sok-sok ezer gyerek életét sikerült viszaadnia. Nem saccolta még meg, hogy hányan tartoznak köszönettel?
– Nekem nem tartoznak semmivel. Ezt a számot különben sem lehet megsaccolni. A hallgatóim számát viszont tudom. Közel ötezer orvos…
– A kihívásokat kedvelő, titkokat szenvedélyesen feltáró kutatóorvos a szerencsétlen sorsú gyermeket látja a betegben vagy megoldásra váró szakmai problémát?
– A két dolog összetartozik. Az orvos a halál ellen harcol, és veszít is néha. Emlékszem, egyszer a klinikán a felvételt vezető kolléga szólt: professzor úr, tessék jönni, egy anyuka ragaszkodik hozzá, hogy vegyük fel a gyerekét, de én nem látok benne semmit. Lementem: hihetetlenül nyugtalan volt az édesanya, könyörgött, hogy vegyük fel a kicsit, aki olyan másfél éves lehetett, kissé vibrált, de nem tűnt betegnek. Felvettük, és rövidesen borzalmas görcsroham lépett fel; bár minden kezelést megadtunk neki, a gyerek egy órán belül meghalt. Mit gondol, mit mondott nekem az az anyuka?
– Mit mondott?
– Hálás volt, mert mindent megtettünk a gyerekéért. Néha üzen a múlt; nemrég koncertre mentem, a hátsó sorban szeretek ülni. Látom, integet egy ember: tessék jönni, profeszor úr, van egy hely. Gondoltam, kolléga. Kiderült, hogy egy régi betegem apukája. Az eset negyven évvel azelőtt történt. Különleges csontbetegsége volt a gyereknek, amikor lyukak képződnek a beteg fején, és a csont egy-egy kis területen úgy ellágyul, hogy ki lehetne kanalazni. Ez az ember ott a koncerten így szólt: nem felejtettem el, mit tetszett nekem mondani: „Maga szerencsés ember, a gyermeke meg fog gyógyulni.”
– Ugye, nagyot változott a világ, professzor úr?
– Nagyot. Annak idején a szülőknek csak látogatási időben volt szabad bemenniük a gyerekhez. Nem is volt tanácsos ezt megengedni a hatvanas években; előfordult, hogy eltűnt egy-egy lepedő, vagy tetves lett a gyerek, esetleg megetették valamivel. Most már anyaszobák is vannak, az egyszerűbb emberek is kulturáltak. A szakma hihetetlenül nagy változáson ment át. És ezt a változást végigélni hatalmas szellemi kaland volt.
– Minden nagyon szép, minden nagyon jó?
– Dehogyis. A tudomány a karrierizmus eszközévé vált, egyre több a visszaélés. És ez különösen Magyarországon jellemző. Mindennapossá lettek a hamisítások, ügyeskedések, kóklerkedések. Én sikeres életet élhettem, de nem lenne becsületes dolog ezt saját érdememnek tulajdonítani. Meg kell mondanom, az Úristen nagyon ért a medicinához. Hány olyan eset volt, mikor csak törtem és törtem a fejem, de nem találtam a megoldást! Volt, hogy éjjel nem tudtam aludni, elővettem egy szakfolyóiratot, és az első cikk az én kérdésemet válaszolta meg! Vagy bementem a könyvtárba, levettem egy könyvet, és ott volt a válasz. Ehhez persze kell, hogy az ember imádkozzon, és keresse azt a választ.
boszniai Szerb Köztársaság
There Is No Place for a Witch Hunt in a Democracy!
