Melyik az igazi Európa?

Egyre több gondot jelent Európában az úgynevezett gyűlöletbeszéddel kapcsolatos törvényi szankcionálás. A legutóbbi kísérlet a brit kormányhoz fűződik, a napokban bejelentették, hogy bűncselekménnyé akarják nyilvánítani a vallási uszítást. A Blair-kabinet három évvel ezelőtt már indítványozott egy hasonló törvénytervezetet, amely akkor – a szólásszabadság védelmére való hivatkozással – elbukott.
Kontinensünk sok országában létezik törvény a faji uszítás büntetésére. Németországban három hónaptól öt évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható, aki a lakosság egyes részei ellen gyűlöletre izgat, ellenük erőszakos intézkedésekre hív fel, vagy mások emberi méltósága ellen támad azáltal, hogy szidalmazza, megvetésnek teszi ki vagy rágalmazza őket. Hasonló a helyzet Ausztriában, ahol nagyjából ugyanezért a tényállásért két évig terjedő szabadságvesztést szabhatnak ki. Más lapra tartozik, hogy a büntetések végrehajtását mindkét országban élénk társadalmi vita kíséri. Ez is jelzi, hogy a gyűlöletbeszéd relatív voltával a törvényalkotó láthatólag nem tudott megbirkózni. Olaszország esete jól példázza a tetszetős szavak és a gyakorlat közötti különbséget. Miközben az alkotmány tiltja a fasiszta múlt dicsőítését, Mussolini emléke ajándéktárgyak formájában ölt testet, évtizedek óta jelen van a közbeszédben, sőt politikai pártok programjába is beépült napjainkban.
A tervezett brit szabályozással kapcsolatosan nem árt felidézni, hogy az Egyesült Királyságban már létezik törvény a faji uszítás büntetésére, amely akár hét év fegyházzal is sújthatja a vétkezőket. Joggal vetődhet fel, mi változott a világban, amelynek hatására újra kellene gondolni a szóban forgó bűncselekmény szankcionálását? A válaszhoz, mint oly sokszor manapság, ismét vissza kell nyúlnunk 2001. szeptember 11-hez. Nem kétséges, hogy a történtek után magát kiszolgáltatottnak érző brit mozlim közösség és a velük rokonszenvezők szorgalmazzák a változtatásokat, azt állítva, hogy a faji uszítás büntetése nem terjed ki a vallási alapú gyűlöletkeltésre. Az iszlám hit követőit kétségtelenül érték atrocitások az elmúlt években, azt azonban nem lehet elvárni, hogy egy-egy vallás bírálhatatlan legyen – érvelnek a törvénytervezet elutasítói. A munkáspárti kormány és Blunkett belügyminiszter azonban erőteljesen támogatja a változtatást, amelynek elfogadása erősen kétséges, hiszen a brit jogalkotásban és közgondolkodásban a szólásszabadság védelme több évszázados örökség.
Saját politikai hagyományait vagy a közösségi elvárásokat kövesse a jogalkotó? A gyakorlat azt bizonyítja, hogy az általános megoldások, az univerzális modellek már csak azért sem működnek, mert az utca embere nem a kontinens, hanem a saját problémáira keres gyógyírt. Ha valaki például Flandriában, közelebbről Antwerpenben él, óhatatlanul részese a Flamand Blokk és a mozlim bevándorlók közötti politikai és utcai harcoknak. Attól azonban, hogy minden harmadik helyi választó a radikálisoknak ad bizalmat, Belgium még európai állam, az európai jogalkotás részese. A köztudottan liberális Hollandia európaiságát sem ingatta meg, amikor februárban bejelentették, hogy kitoloncolnak az országból huszonhatezer menedékkérőt. Amikor a francia parlament egyhangúan áldását adta a hírhedt fejkendőtörvényre, a döntést a lakosság hetven százaléka támogatásáról biztosította. Az „igazi” Európa tehát sokszínű, az egyes országok más és más választ adnak a gyűlöletbeszéddel, a bevándorlással, a nemzeti identitással kapcsolatos kihívásokra. Márpedig a sokszínűség érték, amelyet nem kellene túlteljesítési kényszer hatása alatt megsemmisíteni.