Számtalanszor bebizonyosodott, hogyha valakinek nagy napja van, legyőzhetetlen. Na, most tessék ezt bekalkulálni a felkészülésbe. Ha megfejtjük a titkot, megvan az örök recept a fölkészülésre.
Csakhogy attól izgalmas a sport, hogy a titok titok marad. Igaly Diánának nagy napja volt, plusz meg is érdemelte a sikert. Ahogy első aranyérmesünk, Nagy Tímea is. Adódik a párhuzam. Nagy harmincnégy, Igaly harminckilenc éves – az olimpia, úgymond, felnőttebb fejjel is tartogathat örömöket. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy mindkét sportoló kiegyensúlyozott családi hátteret tudhat maga mögött, nyilván ez is hozzájárult a sikerhez.
– Nálunk, lövőknél döntő, mennyire sikerül az összpontosítás – mondja Igaly Diána –, mennyire tudjuk magunkat függetleníteni a külső, sokszor zavaró körülményektől. Itt Athénban úgy vágtam bele a versenybe, mintha abban a néhány órában semmi más nem létezett volna a számomra. Az ember csak akkor élvezheti, amit csinál, ha közben nem jár máson az esze. Rengeteg a példa, hogy egyesek azért veszítettek, mert a legfontosabb pillanatokban megoszlott a figyelmük.
Skeetben egyre nehezebbek a feltételek: nőtt a kilőtt korongok gyorsasága, a szóló helyett duplát vezettek be (így látványosabb a verseny), korábban egy töltényben harminchat gramm sörét volt, most huszonnégyre csökkentették, így nehezítve a találatot.
Csak a puska a régi.
Igaly Diána a régi puskájával tizenhárom évig versenyzett. Sydney után azonban fegyvert váltott, a jelek azt mutatják, hogy nagyon jól összebarátkoztak. A verseny végén meg is csókolta a fegyvert.
– Olyan ez – mondja –, mint a kerékpáros és a bicikli kapcsolata, a bizalom fontos, és szerintem kölcsönös.
– Boldog?
– Kimondhatatlanul!
– Érezte, hogy nyerni fog?
– Sok esélyes volt, de most én voltam a legbiztosabb.
– Mintha a nyugalom szobra lenne.
– A mi sportágunkban a szív zakatolhat, de talán még az sem.
– Sydney után nagyon szerényen nyilatkozott, most nem akar kifutni a világból?
– Nem hiszem, hogy megváltoztam volna. A boldogság kútjába azonban sok minden belefér.
n
Azt mondja egy szakember: „Vívó- gyász.” Mert ki számított arra, hogy a magyar kardcsapat ugyancsak a legjobb nyolc között kikap az Egyesült Államok együttesétől (43:45)? Olimpián erre még nem volt példa!
A hagyomány azonban múlandó. Semmi sem olyan súlytalan, mint az ígéret, most, ahogy a fiúk fogadkoztak az egyéni verseny után. Bevallom, Nemcsik Zsolt ezüstérme a csapatnak sokkal többet ígért. De hát, ígérj keveset, és szállíts sokat! Nekem ez a mondat jobban tetszik. Vagy azt is mondhatom: akit az istenek tönkre akarnak tenni, először arra ösztönzik, hogy ígérgessen…
Csak megjegyzem, hogy négy évvel ezelőtt, a sydneyi olimpián, amikor a csapat szintén ötödik lett, Kovács Tamás akkori szövetségi kapitány megjegyezte: „Éhes fiatalokra van szükség!”
A tavalyi év biztató volt. A világbajnokságon az oroszok mögött ezüstérmes lett a magyar csapat. Tisztelettel kérdezem, mi történt?
Ami viszont a vívógyászt illeti, bocsánatot kérek, de nekem gyász az, ha felrobban a repülőgép kétszáz utassal a fedélzetén, ártatlan embereket ölnek meg, vagy meghalnak a barátaim, a szeretteim. A magyarok szereplése az olimpián állampolgárságom, sportrajongásom dacára – legföljebb szomorú. Vagy ahogy egyik kollégámtól halottam: „Volt egy álmunk…”
Bizonyos fogalmakat úgy kell használnunk, mint a Code Napoleont. Még a kardcsapatról jut az eszembe.
Kosztolányi Dezső is megbeszéltette az 1924-es párizsi olimpiáról hazatért Posta Sándor egyéni kardbajnokot, akinek a pökhendisége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a csapatversenyben a magyar gárda „csak” a második helyen végzett az olaszok mögött. S ennek okán – Dies Irae – Posta felesége, aki egyébként kint volt Párizsban, el akart válni a férjétől.
Hasonló skandalumnak ma nem jutunk a nyomára. Ma az ilyesmi nem válóok. De annak idején az volt, véresen komoly valami. Becsületbeli ügy. Bajban lennénk, ha manapság definiálnunk kellene, mit is értünk a becsület fogalmán.
Még egy olimpián is.
Igaly Diána, második aranyérmesünk vall érzéseiről, élete legnagyobb versenyéről. Pályafutása beteljesüléséről. Az első kérdésre adott válasz első szava: „Jaj!”
Egy szó, ami egy nő szájából mindig helyénvaló. Akkor is, ha gyermeke születik, akkor is, ha nagy lehetőség kísérti meg, és akkor is, ha baj környékezi.
Gondolkoztak már rajta? Ugyanarra a kérdésre a férfi azt mondja: „igen” vagy „nem”, a nő így kezdi: „Jaj!” A női „igen”-ben sokkal kevesebb „nem” van, mint amennyi „igen” a női „nem”-ben.
Hallottak már férfit „Jaj!”-jal válaszolni?
Hallottak már hölgyet „igen”-t vagy „nem”-et mondani?
Mert én még nem. Érthető: a „Jaj!” őselem, mint a víz, a tűz. A „Jaj!” úgy tartozik hozzá a nőkhöz, mint a két nem egymáshoz. Ez az a szó, amit nem szégyen kimondani, ami természetes, bármikor ejtik ki.
Egy szó, amely a hölgyektől mindig igaznak hangzik. Egy szó, ami nőiességgel van tele. A Hold ilyen feminin. A „Jaj!” már nem is szó, nem három hang. A „Jaj!” segéderő a munkában, a szurkolásban, a szerelemben. A „Jaj!” akárhogy is – élni segít. „Jaj, majdnem szétfeszít a szerelem. / Jaj, majdnem összenyom a félelem. / Egy ölelésben, asszonyok, / ki halna meg velem?” (József Attila)
Megnyugvás van a szóban, báj, varázs, de félelem is.
Egy csendes „Jaj!” hagyta el Igaly Diána száját, amikor válaszolni kezdett. Egy szó, amely sohasem közhely.
A férfi dolga pedig, hogy ne legyen tanácstalan, ha elhangzik egy „Jaj!”…
