De minek is örülhetett volna? Kemény kézzel, okos konoksággal, hatalmas energiák bevetésével olyan államot szervezett meg itt, a Kárpát-medence közepén, amely az európai szomszédok által is szavatolt biztonságban élhetett, és amelynek működési alapelve az igazságosság, a méltányosság, a szegények és az elnyomottak védelme, a határai közt élő valamennyi népréteg megélhetésének, valamint a különböző nyelvek és népek békés együttélésének biztosítása volt. Ám, amikor négy évtizednyi uralkodása végén távozni kényszerült e földi világból, a nagy királynak fikarcnyi reménye sem lehetett, hogy az általa elgondolt, önálló, keresztény Magyarország megmarad. A végső kétségbeesés tanácsára vagy – ahogyan egy a XVIII. századból való rézmetszeten látni – Gellért püspök nógatására az égiek oltalmába ajánlotta koronáját. Legyen eztán a magyarok védelmezője a pogányságból épphogy kilábolt népnek oly ismerős és kedves Napba öltözött asszony, Mária. Patrona Hungariae!
Aligha van olyan alakja históriánknak, akit gyakrabban ábrázoltak volna, mint Szent István király. A szinte megszámlálhatatlan művészi megjelenítés közül a legtöbb éppen ezt a mozdulatot örökítette meg: a megtört, öreg uralkodó az ég felé nyújtja koronáját. Persze, nem a véletlen, a művészi vagy a megrendelői szeszély hozta így, hogy a Szent István-i életműből a századok során ez az országfelajánló gesztus lett a legnépszerűbb. Amikor az ország területeinek visszaszerzése és politikai újjáalakítása volt a legégetőbb gondja itt mindenkinek, az idők parancsára aktualizált király tettei közül ehhez a cselekedetéhez volt a legcélszerűbb folyamodni. (Törvényeit, intelmeit elővenni, azokat foganatosítani – hosszadalmas és kétséges vállalkozás, könnyen rajtaveszthetett volna az országnak az a vezetője, aki Szent István alakjának megidézésével voltaképpen a saját politikai szerepének törvényes és igaz voltát szerette volna elismertetni.)
Voltak aztán olyanok is, akik ezt az égi hatalmasságokhoz könyörgő, mitikus királyképet nagy bajaink alkalmával szívesen kiegészítették volna a hideg fejű s kemény szívű hadúr képével. Nem véletlenül írta Zrínyi Miklós Az török afium ellen való orvosság egyik fontos részében: „A mi régi Szent István királyunk koronája semmi a pallosa nélkül…” De akármint is gondolkodtak róla ezer év alatt itt a „nagy” és „kis” emberek, akármelyik vélt vagy valódi vonását idézték is fel, hogy mindennapi gondjaik közt eligazodjanak, el nem szakadtak tőle. Nem kérdőjelezték meg történelmi szerepét. A Szent Istvánnal kapcsolatos kételyeket a XX. század ültette el a fejekben. Furcsa módon éppen akkor, amikor a világpolitika csillagállása miatt megint létkérdés lett, miként István korában, a Kelet és Nyugat útkereszteződésében élő magyarság hovatartozása, nemzeti önállóságának és gazdasági helyzetének megszilárdítása. Mi sem tanúsítja jobban a modern idők emberének az államalapítótól való elidegenedését, tájékozatlansággal elegyített szkepszisét, mint az a sok újabb kori Szent István-ábrázolás, amellyel e század, két nevezetes Szent István-évforduló kötelezettségének is eleget téve, 1038-ban bekövetkezett halálának kilencszáz éves, valamint megkoronázásának ezeresztendős emlékünnepén előállt.
1938-ban is, 2000-ben is számos Szent Istvánt megjelenítő képzőművészeti alkotás született. A művészeknek is, a megrendelőknek is kitűnő szaktanulmányok voltak a segítségükre, hogy szembesülhessenek vele, miként ábrázolták a régiek első királyunkat. Ezek a tiszteletre méltó írások (Leopold Antal tanulmánya az 1938-as Emlékkönyvben és Knapp Éva munkája a sokszorosított grafikákból megismerhető Szent István-ikonográfiáról, egyiket a Magyar Tudományos Akadémia adta ki, a másikat – 2001-ben – a Borda Antikvárium) abban is a szolgálatára álltak koruknak, hogy tisztázták, mi az, amit bizonyosan tudhatunk első királyunkról, és mi az, amit a legendák, a mítoszok hagyományoztak ránk. A mai ember számára, aki a tőle minden tekintetben messzire eső nagymenőkről, politikusokról és gengszterekről is számtalan – olykor teljesen érdektelen – információt kénytelen nap nap után befogadni, megrendül, kicsit talán hitetlenkedik is a tény hallatán: első királyunkról alig vannak hiteles adataink. Alacsony volt-e vagy szálfa termetű? Gyengéd irgalmasság vagy hajthatatlan férfiasság befolyásolta tetteit? Vagy e kettő váltogatta egymást? Senki nem tudja, régebben se tudta. De még azt sem tudjuk biztosan, hogy hány esztendős lehetett uralkodása kezdetén. Húsz? Harminc? Vagy e két életkor között járt valahol? És, mert születési évéről nincsen tudomásunk, azt sem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hány esztendős lehetett, amikor eltávozott az élők sorából. Legalább 59 éves, de talán a hatvan évet is meghaladta az életkora. Az viszont tény, hogy egy-két kivételtől eltekintve rendszerint öregemberként ábrázolták. Azért-e, mert az öregek iránt nagyobb volt a tisztelet? Vagy, mert a nagy királyt másként, mint hosszú szakállú aggastyánt, nem tudta elképzelni az alattvalók tömege? Ifjúnak és mosolygósnak csupán egyetlenegy alkotás mutatja az első magyar királyt, a XIII. századból való bambergi lovas szobor. Talán, mert a külföldi szobrász, aki egyébként is a gótikus szépségideált mintázta meg általa, nem ismerte az itthoni hagyományt, amely szerint a szent királyt csak szomorú aggastyánként szabadott ábrázolni? (Bambergben egyébként szerették a mi ifjú Istvánunkat. Verses mondában örökítették meg, miként ment Bajorországba, leánykérőbe a még pogány legény, hogyan lovagolt be a templomba, ahol a lova megbokrosodott az örökmécses lángjától…)
Többeket is foglalkoztatott, hogy melyek Szent Istvánnak azok a ránk maradt arcmásai, amelyek még életében készülhettek, vagy amelyeket szemtanúk elbeszélése alapján mintáztak meg. A szaktudománynak mindössze kettőről van tudomása. Még első királyunk életében, 1031-ben készült a koronázási paláston látható hímzett képe, amelyen – ámbár a portré bizonyára megadott minta után készült – egyesek az ábrázolt személy egyéni vonásait, mélyen ülő szemeit, széles, csontos arcát, magas homlokát, hajlott orrát is felfedezni vélik. Kiváltképpen, ha összehasonlítják azzal a XII. századból való vörös márványfejjel, a kalocsai székesegyház maradványával, amely a kutatók egybehangzó véleménye szerint a javakorabeli I. Istvánt ábrázolja. A márványfejen – a közember számára is nyilvánvaló – szinte ugyanazok az alapvonások ismerhetők fel, mint a koronázási palást királyportréján. Kiugró pofacsontok, hosszú, kissé hajlott orr, magas homlok. Aki a szobrot faragta, az idősebb emberek közvetítésével még szert tehetett olyan információkra István király kinézetét illetően, amelyek olyan személyektől származhattak, akik személyesen is ismerték az uralkodót.
A többi? Ideálportré – az adott kor kívánalmai szerint. Századokon át még az öltözéke is a kordivatnak megfelelően alakult első királyunk képmásainak. A XVII–XVIII. században, amikor különös hangsúlyt kapott a magyaros viselet, vitézkötéses dolmányt, rövid mentét adtak Szent Istvánra. (A kuruc időkben kurucként jelenítették meg.) A tari katolikus templom XVII. században faragott főoltárán például mind a két szent király, István és László fél életnagyságú alakja a század jellegzetes viseletében látható. Pár hete, Radovics Krisztina, Német Katalin és Balázs Gyula restaurátori munkájának köszönhetően – a 2003-ban elszenvedett vandál pusztítás nyomai nélkül, régi szépségükben.
A XIX. században azután (a romantikának, a historizmusnak köszönhetően?) Szent István korának és személyének a történelmi ábrázolására kezdtek törekedni a művészek. Nagynevűek és névtelenek egyaránt. Székely Bertalant, Than Mórt, Benczúr Gyulát, Lotz Károlyt egyaránt foglalkoztatta Szent István alakja, feltehetőleg nem is csak a megrendelők ösztönzésére. Megkeresztelése és megkoronázás is téma lett, nem csak utolsó közéleti tette, ahogyan a magyarok Nagyasszonyának felajánlotta koronáját. És ez idő tájt nem is csak a középületek és a templomok falai közé vonult be alakja, de a magánházakba, a könyvlapokra, a kereskedelembe egyaránt. Szentkép lett belőle, könyvillusztráció, szállodai s gyógyszertári számla fejléce. Meg bányavárosi címeralak, céhbizonyságlevél kerete. De akármelyik jellegzetes tulajdonságát domborították is ki XIX. századi megörökítői, irgalmasságát, törvénykező bölcsességét, hadi erényeit…, és akármilyen művészi fokon tették is ezt (főleg a sokszorosított grafikák közt találni sok bájos együgyűséggel megformált Istvánt, palástos szobapincérnek mutatja az egyik, Mikulás bácsinak a másik, szívtipró francia lovagnak a harmadik, átrajzolt Napóleonnak a napóleoni időkből való negyedik…), példaértékű történeteket meséltek el műveik által. Példaképet állítottak az igen megfontoltan kiválasztott célközönség elé. Semmitmondó Szent István-ábrázolások csak azokban az években-évtizedekben születtek, amikor sem a művészek, sem a megrendelők, sem a befogadók nem találtak szinte semmi tiszteletre méltót a nagy király életművében. Amikor a sznobéria irányította a megrendelőt is (az nem lehet, hogy a mi városuknak ne legyen Szent István-szobor, amikor a szomszédban is állítanak – így érveltek a városatyák a millennium évében, nem is egy helyen), a befogadót is, nem pedig a jeles történelmi személy iránti elismerés. Hogy a művészeket mi irányította, nem tudom. Talán a puszta öröm, hogy dolgozhatnak, hogy pénzt kereshetnek… Egyik-másik újabb Szent István-ábrázolást szemlélve az az érzése az embernek, alkotójuknak meg sem fordult a fejében, hogy a mai ember számára is használható ideált faragjanak a legendák és mítoszok trónusáról – marxista-leninista alapvetésű közoktatásunk „vívmányaként” – még régebben letaszított történelmi alakból.
A különös az, hogy a lakosság a kiüresedett közhelyekből gyúrt műalkotásokat inkább elfogadja, mint azokat, amelyek mondnak is valamit Szent István királyról a sors abszurditásaival naponként farkasszemet néző magyarnak. Mert ilyenek is kikerültek a zsenialitás műhelyéből, ha nem is igen van róluk tudomásunk. Alkotójuk, Török Richárd már nem élte meg az ezredfordulót. Fiatalon ment el, tehetséggel telitömött poggyászt vitt magával. A 80-as évek végén, a 90-es évek elején több Szent Istvánt is formázott, abroncskoronával, fájdalom torzította arcvonásokkal, lehunyt szemmel, álomszerű létben. Az egyik Szent István-szobrát még 1988-ban Székesfehérváron állították fel, a másikat a határon túli Szentjobb községben, 2001-ben. A falu lakói nem értették, miért „keresztre feszített” szent királyt kaptak ajándékba az anyaországtól. Ők olyat szerettek volna, amelyiknek az uralkodói s égi fenség ragyog fel bronzvonásain. A nagyváradi püspökséghez tartozó filia híveinek maga a püspök magyarázta el, mire figyelmeztet a szenvedő király szoboralakja: a közösségéért, a másik emberért felelősséget vállaló személy önként vállalt kínszenvedésére. Nem tudom, hogy Szentjobb község lakói az elmúlt három esztendő alatt megszerették-e Szent Istvánukat. És azt sem, hogy vajon a többi Török Richárd-féle Szent Istvánt, a terrakotta- és a bronzfejet, a kardját szorító, egész alakos, elszánt koronás férfialakot, meg az „oszloposakat” felállították-e valahol. Velük és a másolataikkal kéne körbekeríteni az országot, hogy ki-ki megtanulja végre, amit a Vajknak született István utolsó órájára oly sok szomorúság árán megtanult: nemzeti egységről csak akkor beszélhet itt a nép, ha minden egyes tagja, szolga és király, fogcsikorgatva bár, de el tudja fogadni honfitársát. Szegény a gazdagot, gazdag a szegényt. Új pogányságok korszakában: a keresztény a pogányt, pogány a keresztényt.
origo.hu
Űrutazók, figyelem! – Megérkezett a nagy űrutazási kvíz!
