Ha nem sikerült volna tető alá hozni 1896-ban az első újkori játékokat, föltehetően keveset tudna a világ az alapító atyáról, Pierre de Coubertinről. Előtte kötelező kalaplevéve tisztelegni az olimpiák okán, ám azt sem árt tudni róla, hogy fantasztának se volt utolsó. Mert például nehéz mit kezdeni azzal a megállapításával, hogy „a sport megtisztítja az irodalmat, kiöli belőle az erotikát, elvonva tőle az olvasókat”, és az sem értékelhető tudományosan hiteles megállapításnak, hogy „a sport a gyarmati vállalkozások fontos tényezője, olyannyira, hogy alapos testedzés nélkül gyarmatosításba fogni jókora óvatlanság”. Ezen axiómákat tudjuk be annak, hogy egy nyitott szellemnek mindenről van véleménye, s akár mosolyoghatunk is Coubertin egyes fordulatain, hiszen ezek mellett a lényeget is megfogalmazta mindmáig érvényesen: „Kétségtelen tény, hogy a telegráf, a vasút, a telefon, a tudósok kutatószenvedélye, a tudományos kongresszusok és kiállítások hatékonyabban képviselik a béke ügyét, mint bármely diplomáciai egyezmény. Nos, én úgy hiszem, a sport még ennél is többre képes! Exportáljuk evezőseinket, futóinkat, kerékpárosainkat – íme, a jövő szabadkereskedelme!”
Itt tartunk most, nehéz vitatni. Mint ahogy azt is, hogy az olimpiát Coubertin adta a modern világnak, ő pedig a játékokkal érte el azt, amire biztosan vágyott: a világhírt.
Coubertin ezerszer megkapta a „nagy álmodozó” jelzőt, pedig volt érzéke a valósághoz. Példa rá, hogy amikor az olimpia reneszánszáért harcolva erős ellenkezést tapasztalt a görögöknél, rávette harcostársát, Kemény Ferencet, járjon közben Budapesten, hogy esetleg Magyarországon legyenek az első újkori játékok. Kemény, aki a Sorbonne-on jogot tanulva lett barátja a bárónak, lelkesen látott neki a feladatnak annak ellenére, hogy maga is a görögországi rendezés híve volt. Cikkeket írt, levelekkel, javaslatokkal bombázta a kultusztárcát, majd miután megalakult a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (1894), komolyabbra fordultak a dolgok. Anynyira mindenképpen, hogy Wlassics Gyula vallás- és közoktatási miniszter állást foglalt az ügyben: „Az eszközök és a létesítmények, valamint a tapasztalat hiánya miatt irreális lenne az 1896-os olympia székesfővárosi megrendezése.”
Mindenesetre Coubertin célt ért Kemény fellépésével, ha úgy tetszik, a zsarolás sikerrel járt, igaz, az is kellett hozzá, hogy az a Delijannisz legyen Görögország miniszterelnöke, akit a báró jó barátjának mondhatott. A volt ellenzéki vezér okosan Konstantin trónörököst kérte föl elnöknek az első játékok szervezőbizottságában, így az újkori olimpia zöld jelzést kapott.
Keménynek pedig új feladata lett: el kellett érnie, hogy Magyarország is képviseltesse magát Athénban. A Pester Lloydban megjelent Olympiai revidie című tanulmányával sikerült fölhívnia a közvélemény figyelmét a játékokra, Wlassics kultuszminiszter pedig 1895 szeptemberében bejelentette: részt veszünk az olimpián. Decemberben megalakult a Magyar Olimpiai Bizottság (Olimpiai Játékokat Előkészítő Bizottság néven), amely azonnal levelet fogalmazott a „Nagyméltóságú Miniszter Úrnak”, hogy „kegyeskedjék ezen 1000 forintnyi összeget, utólagos elszámolás kötelezettsége mellett, e bizottság rendelkezésére bocsájtani, hogy azon bajnokok anyagi segélyezésére fordítsuk, kik a méltó és sikeres képviseletre a legtöbb kezességet nyújtanak”.
Kemény Ferenc tehát csatát nyert, bizonyság rá, hogy a sikeres olimpiai szereplés után a Magyar Atlétikai Club urai jelezték, a következő olimpián részt vevő versenyzőket már ők kívánják felkészíteni. Fúrták tehát Keményt – kell-e ennél nagyobb elismerés?! Más kérdés, hogy ő érthetően nem sikerként könyvelte el a támadást, ezért fölajánlotta a NOB-tagságról való lemondását Coubertinnek. A báró azonban leintette, ahogy írta: „A rágalmazók túlságosan boldogok lennének, ha ilyen könnyen tudnának köztünk ellentétet szítani… Szükségem van Önre!” Kemény tehát maradt. Ő volt a magyar küldöttség vezetője 1900-ban Párizsban és 1904-ben St. Louisban, ám az 1908-as londoni olimpia előtt, amikor azért támadták, mert semmilyen magas közéleti méltóságot nem visel, mégis ő képviseli hazánkat a NOB-ban, lemondott minden tisztségéről. Kivonult a sportéletből, pedagógiai szakíróként maradt ismert a neve, szerkesztője volt például az 1934-ben megjelent Magyar Pedagógiai Lexikonnak, amelyben – ez jellemző – a róla szóló szócikkből hiányzik kapcsolata az olimpiai mozgalommal.
Szpiridon Luisznak nyilván kellemesebb ötkarikás emlékei voltak, mint Keménynek, hiszen az 1896-os játékok maratoni győztese egyik pillanatról a másikra nemzeti hős lett Görögországban. Az Athén melletti Marussziban született Luisz a korszakra jellemzően lett olimpiai induló. Nem volt sportoló, egyszerűen csak tudott futni. Katonaideje alatt a társai úgy nyilatkoztak róla, hogy olyan gyorsan fut, mint egy ló. Érthető tehát, hogy parancsnoka, bizonyos Papadiamatopulosz ezredes, aki igencsak ösztönözte, hogy az emberei kitüntessék magukat a versenyeken, szinte kötelezte alárendeltjét arra, hogy induljon a maratoni távon. Hatvanezer ember tolongott a stadionban, amikor Luisz elsőként célba ért. Mielőtt agyonszerették volna, Konstantin trónörökös és öccse, György herceg a vállára emelte. A gesztus éppen úgy jellemző volt, mint a bajnok válasza arra a kérdésre, mit érzett, amikor beérkezett a stadionba: „Semmi különöset, csak azt, amit mindig egy-egy hosszú futás után: nagyon éhes voltam.”
A görögök pedig büszkén hirdették, hogy honfitársuk méltó utóda a hős katonának, aki Kr. e. 490-ben teljes fegyverzetben vitte Athénba a hírt, hogy a marathoni síkon Miltiadész fényes győzelmet aratott a túlerőben lévő perzsa hadsereg fölött. A legenda azóta is él, pedig a valóság más. Kertész István professzor kutatásai kiderítették, hogy nem egy szál katona futott, hanem az egész görög hadsereg. A perzsák ugyanis a vereség után hajóra szálltak, Athén felé vették az irányt, hogy a tenger felől foglalják el a várost. Miltiadész erőltetett menetben vezetve csapatát idejében ért a polisz falai alá, és megfutamodásra késztette az ellenséget. Egyetértünk Kertész professzorral, aki szerint az, hogy „a csata fáradalmait még ki sem heverő harcosok egy több mint nyolcórás gyorsmenetre vállalkoztak, egyáltalán nem becsülendő kevesebbre, mint a maratoni futó sohasem volt futása. Sőt…”
Ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a Marathon és Athén közötti távolság szinte források szerint változik. A legtöbb helyen 40,42 kilométer szerepel, valójában azonban 36,7. Ami pedig a maratoni verseny ma is hivatalos távját (42,195 km) illeti, azt először 1908-ban Londonban futották végig az atléták. Az ok fenséges: ekkora volt a távolság a windsori kastély és a stadionban lévő királyi páholy között.
Visszatérve Luiszhoz, ő azóta is nemzeti hős Görögországban. Még nyelvi bizonyíték is van rá, „Luisz lett!” mondják arra, aki hirtelen tűnik elő az ismeretlenségből. Győzelme után elhalmozták minden földi jóval, állítólag élete végéig ingyen ehetett az athéni vendéglőkben, de nem lett boldogabb az élete. Nyomaszthatta a felesége betegsége, meg persze a felé sugárzó irigység is: igaztalanul hamisítással vádolták meg, a közvélemény nyomása kellett ahhoz, hogy a hatóságok végül ejtsék a vádat. Diadala ellenére zárkózott ember maradt, nem véletlen, hogy amikor 1940-ben, 68 esztendősen meghalt, az újságok úgy emlékeztek meg róla, mint akit mítoszok öveztek, aki titkokat hagyott maga után.
A maratoni futók azóta is különleges lények, de talán a legkülönlegesebb a kubai Felix Carvajal de Soto. Az apró termetű (153 centiméteres) kubai postás két évvel St. Louis (1904) előtt elhatározta, hogy részt vesz az olimpián, és ha már ott van, meg is nyeri. Pénze viszont nem volt. Havanna polgármestere a füle botját sem mozdította segélykérelmeire, ezért hol futóbemutatót tartott (volt, hogy napokon át körözött a városháza körül), hol egy ládára állva fejpénzt követelt mindenkitől, aki elhaladt előtte. A pénz összejött, ám De Soto alighogy megérkezett New Orleansba, azonnal eljátszotta vagyonkáját a szerencsebarlangokban. Végül kölcsönökből, segélyekből ismét szert tett akkora összegre, hogy éhesen, lerongyolódva eljusson St. Louisba, ahol szerencséjére az amerikai atléták pártfogásukba vették, etették, itatták, míg el nem jött a maraton napja. De Soto végül negyedik lett, ami a legcsekélyebb versenyzési tapasztalat nélkül igazán szép eredmény.
St. Louis és a maraton kapcsán muszáj szót ejteni a győztes amerikai Thomas Hicksről is. A táv felénél állt az élre, de tíz mérfölddel a cél előtt egyszerűen elfogyott az ereje. Segítői közbeléptek, előbb tojásfehérjében, majd konyakban föloldva sztrichnint nyelettek le vele, majd frissítésül lemosták a kísérő autó hűtővizével. Végül önkívületi állapotban támolygott be a célba, öt kilót fogyott, s csak jóval a verseny után tudta meg, hogy nyert. Edzője pedig azon nyomban ország-világ elé tárta, hogyan segítették a tanítványát. Konyak, sztrichnin – képzelhető, mi történne, ha ma tenne hasonló vallomást egy edző…
De Soto csak egyetlen példa arra, hogy a klasszisokat akkoriban nem nevelték, hanem teremtek, mert a sor folytatható. Például az 1908-ban Londonban három gyorsúszó számban (400 méter, 1500, valamint 4 x 200 méter) győztes úszóval, az angol Henry Taylorral. Életét a krónikások Dickens-regénybe illőnek tartották – okkal. Árva gyerekként a bátyja nevelte föl, majd dolgozni kezdett egy szövőüzemben. Hogy miként lett mindene az úszás, nem tudható, az viszont igen, hogy ebédszünetben, esténként, munka után csak a sportnak élt, mindenhol úszott, ahol csak vizet látott, csatornában, folyóban, közfürdőkben. Taylor utcahosszal nyert valamennyi számban, jellemző, hogy 400 méteren több mint hét másodpercet vert az ausztrál Francis Beaurepaire-re, akinek szintén érdekes a története, hiszen a következő, a stockholmi olimpián (1912) nem indulhatott. Profiváddal illették, mert testnevelő tanárként, eleget téve munkaköri leírásának, úszást és életmentést oktatott az iskolájában.
És ha már Stockholm és profivád, jöjjön Jim Thorpe. Az oklahomai indián – neve: Fényes Ösvény – megnyerte az öt- és tízpróbát, magasugrásban negyedik, távolugrásban hetedik lett, s csak az időbeosztás miatt nem indulhatott el kedvenc számában, 110 méter gáton. A hatalmas termetű Thorpe verseny közben úgy festett, mint egy óriás, aki játszik kicsit a gyerekekkel. Vidám ember volt, nem vetette meg az élet örömeit. Amikor például Gusztáv svéd király üzent neki, hogy keresse föl a páholyában, fölemelte az előtte lévő hatalmas korsó sört, és közölte, nem mehet, mert éppen súlyemelő edzése van, nem szívesen hagyná abba… Később, a díjkiosztásnál persze találkoztak, az uralkodó, miközben átadta saját mellszobrát és II. Miklós orosz cár ajándékát, egy viking hajó ezüstből készült, kicsinyített mását, tisztelettel jegyezte meg: „Ön, uram, a világ legnagyszerűbb atlétája!”
Hazatérve Jim Thorpe még legnépszerűbb hőse az olimpiai bajnokokat köszöntő díszfelvonulásnak New Yorkban, az 5. sugárúton – aztán 1913 januárjában elkezdődik a kálváriája. Kiderítették ugyanis, hogy néhány esztendővel korábban heti 25 dollárt keresett egy alsóbb osztályú észak-karolinai baseballcsapat tagjaként, tehát megsértette az amatőrszabályt. Hiába érvelt Thorpe, hogy atlétaként sohasem kapott pénzt, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elkobozta valamennyi érmét és trófeáját. Thorpe válasza érthető: profi baseballjátékosként és futballistaként folytatta karrierjét, szép sikerrel.
A negyvenes években mozgalom indult a rehabilitálásáért, ám a harc csak 1982-ben ért véget: az 1953-ban elhunyt Thorpe gyermekei ekkor kapták vissza apjuk stockholmi aranyérmeit.
Az amatőrszabály mindig kényes kérdése volt a játékoknak, sokféle érdek szolgálatára fölhasználták, persze némi álszentséggel körítve. Kertész professzortól ugyanis tudható – már az ógörög nyelv is árulkodik róla –, hogy a sportoló (athlétész) díjért versenyez, hiszen az elnevezés etimológiailag kötődik például a versenydíjért küzdők (athleüó), a versenydíj (athlon), a jutalmat tűzök ki (athlotheteó) szavakhoz, kifejezésekhez. Arról nem beszélve, hogy az Iliász tanúsága szerint Patroklosz temetésekor értékes díjért versenyeztek a homéroszi hősök, akik számára Akhilleusz „háromlábas edényt, üstöt hozatott a hajókról / díjul, meg paripát, öszvért, sok erősfejű barmot / szépövű asszonyokat szintén, meg szürke vasércet”. Szolón athéni törvényhozó arról rendelkezik, hogy az olümpiai győztes athéni polgár 500 drachma, az iszthmoszi verseny nyertese pedig 100 drachma pénzjutalmat kapjon. Plutarkhosz történetíró szerint akkor egy drachmáért egy juhot vagy egy mérő (körülbelül 52 liter) gabonát lehetett vásárolni. Mindezzel az olümpiai győztest a leggazdagabb polgárok közé emelték, hiszen a jutalom az első vagyoni osztályba soroltak évi jövedelmével volt egyenlő. Ráadásul a kisebb versenyek díjai is figyelemre méltóak, a feliratok tanúsága szerint Panathénaia sportversenyén a stadionfutás győztese 100, második helyezettje 20 amfora olajat kapott, de díjazták az ifjak (60 amfora) és a gyermekek (50 amfora) versenyének nyerteseit is. Egy amfora olaj ára 12 drachma volt, a felnőtt győztes így 1200 drachmával lett gazdagabb, amely összeg megfelelt egy ács 847 napi, azaz több mint kétévi keresetének. Ezért az összegért akkoriban, Kr. e. a IV–V. században hat-hét erős rabszolgát, egy 100 juhot számláló nyájat, esetleg két-három kisebb házat kaphatott a polgár, nehéz tehát igazi amatőrre lelni a sikeres atléták között az ókorban (is).
És ez így van rendjén, hiszen hétköznapi észjárással képtelenség fölfogni, hogy valakinek azt róják föl, ha kamatoztatja a tehetségét. Az efféle vádak éppen olyan nehezen érthetők, mint a különféle összehasonlítgatások: ez vagy az a versenyző volt-e a nagyobb? Más kérdés, hogy ez fölfogható játéknak is, játéknak a számokkal. Ezzel együtt, aki nagy klasszis, nem ússza meg az összevetést. Mint például Johnny Weissmüller, aki 1924-ben (Párizs) és 1928-ban (Amszterdam) megnyerte a 100 méteres gyorsúszást, először úszta egy percen belül a távot, összesen öt olimpiai aranyérmet nyert, versenyt sohasem veszített. Magától értetődő, hogy rendre a Münchenben hétszeres olimpiai bajnok Mark Spitzcel vetik össze, többnyire Weissmüller javára döntve, arra hivatkozva, hogy nem lehet összehasonlítani a kettejük teljesítményét…
Itt és most elégedjünk meg annyival, hogy Weissmüller fantasztikus úszó volt. Az olimpiai aranyai mellett rengeteg világrekordot úszott, jellemző, hogy van forrás, amely 28, s akad, amelyik 62 csúcsot rögzít. Az eltérés föltehetően annak köszönhető, hogy méteren és yardon is sorozatban úszta a rekordokat, 100 yardon például tizenhét esztendeig élt a csúcsa.
Pedig nem volt éppen fenékig tejfel az élete, amíg elért a világhírig. A Temesvár melletti Szabadfaluban (Freidorf) született 1904-ben, még csecsemő volt, amikor a család kivándorolt az Egyesült Államokba. Később, hogy helyet kaphasson az amerikai úszóválogatottban, azt állította, hogy a pennsylvaniai Windberben született, de a hazugság megbocsátható, nem csupán az eredményei miatt, hanem azért is, mert igencsak rögös volt az útja a sikerekig. Apja előbb bányászként dolgozott, majd Chicagóban kocsmát nyitott, ám a bevételt elitta, s ráadásként meglehetősen durván bánt a családjával. A szilikózis és az alkohol megtette a magáét, apja halála után a kis Johnny tízévesen dolgozni kezdett. A Chicago plazában lett kifutó, aránylag szépen keresett, ám hiába vonzotta – saját bevallása szerint – a fényűzés, egyetlen luxust engedett meg magának, az úszást. Igaz, kezdetben orvosi tanácsra, hogy megerősödjön a mellkasa.
Tizenhat esztendős volt, amikor összeakadt „Big” Bill Bachraschttal. Az Illinois Athletic Club másfél száz fontot nyomó edzője első randevújukon meglehetősen keményen fogalmazott: „Meg kell esküdnöd, hogy nem teszel föl kérdéseket, és nem keresel kifogásokat. Rabszolgaként kell dolgoznod, amiért gyűlölni fogsz engem, de a végén minden rekordot megdöntesz.” Bachrascht mester később úgy nyilatkozott, hogy Weissmüllernek csapnivaló stílusa volt, de érezte, hogy hihetetlen lehetőségek vannak benne. Szimata nem csalt, hiszen Weissmüller stílusát, különösen a fejtartását sokáig mindenütt oktatták. Ehhez az is kellett, hogy a tanítvány zokszó nélkül kövesse minden utasítását, még ha közben ezerszer megfordult is a fejében, hogy inkább elmegy rikkancsnak, de nem csinálja tovább.
Az olimpiai sikerek után jöhetett az édes élet: a bajnok 1929-ben már vízi parádékon szerepel, 1931-től a Hollywood Athletic Club színeiben úszik, amikor a filmgyár Tarzan megszemélyesítőjét keresi, a barátai pedig rábeszélik, hogy jelentkezzen próbafelvételre. 1932-ben mutatkozott be a filmvásznon, tizenhárom éven át alakította leghíresebb szerepét.
Nem volt szép öregkora, agyi és érrendszeri zavarok kínozták, elmegyógyintézetben is kezelték. Nyolcvanesztendősen, 1984-ben halt meg Acapulcóban, háromgyerekes apaként, a hatodik felesége mellett.
Persze nem mindenki enged a csábításnak, hogy az olimpiai aranyát a győzelem után aprópénzre váltsa. Amikor Csik Ferenc 1936-ban Berlinben megnyerte a 100 méteres gyorsúszást, rengeteg ajánlatot kapott, hogy tartson bemutatókat igen magas honoráriumért, de ő nem tekintette etikusnak, hogy parádézzon. Orvosnak készült, 1937 novemberében doktorrá is avatták. Az egyetem belklinikáján díjtalan gyakornokként vállalt munkát, miközben a MÁV betegbiztosítónál volt állása, kezdő fizetéssel. Hitvallása ma is vállalható (volna): „A sport tartalmat adhat egy fiatalember ambíciójának, de életcélt semmiképp sem jelenthet. Magasztos feladataink megoldásához mindannyian erőt, kitartást meríthetünk belőle, de kényelemből, lustaságból, esetleg mulandó dicsőség kedvéért nem szabad makacsul ragaszkodni hozzá, elvégre az erkölcs: magatartás.”
Csik Ferenc Lengváry Ferencként látta meg a napvilágot 1913-ban. Apja halála után az özvegy Csik Lászlóhoz ment feleségül, ő pedig örökbe fogadta a gyereket, aki a Balatonban tanult meg úszni keszthelyi középiskolásként. A berlini olimpia (1936) előtt Győrött készült, az akkor világelső japánoktól ellesett módszerek alapján. A játékok előtt megsérült a keze, így nem sok esélyt látott arra, hogy sikerrel járjon a versenyen, ahol a 100 méter gyors döntőjében a 7-es pályára került. Huszonötezren figyelték, hogy a nagy favoritok, a japán Arai és Jusza, valamint a német Fischer valóra váltják-e az esélyeiket. Aztán – a korabeli tudósítás szerint – „hetvenötön mintha Csik keze előbbre volna… Mindenki felugrál a padokra. Hihetetlen bömbölés, sivítás, fütty tölti meg a levegőt. Csik! Cheek! Sik! Tschik! – ordítják a világ szinte minden nyelvén… Az úszó ott lenn persze ebből semmit sem hall, csak úszik (mint a »csík«), csapkodja a vizet, tör előre, és egyszer csak – megérinti a falat! Néma csend. Alig van fogalma a történtekről. Csiknak Bárány István, a nagy előd mondja meg, hogy győzött! Ferinek sokáig szó sem jön ki a száján, aztán mond egy teljesen meglepőt: »Nagyon boldog vagyok! «”
Ez a céltudatos ember mindössze harminckét esztendőt élt, 1945. március 29-én éppen a kórházba igyekezett Sopronban, amikor egy bombatámadás során életét vesztette.
Csik története már átvezet a második világháború utáni időszakra, amikor úgymond kettészakadt a világ sportja, szerencsére csak a politika, ha úgy tetszik, a jelszavak, a propaganda szintjén. Mert aki képes volt arra, hogy olimpiai bajnok legyen, annál aligha hazája társadalmi berendezkedése számított, a mérce továbbra is a teljesítmény maradt.
Mint például Emil Zatopeknél. Pályafutása során 5000 métertől 30 kilométerig 18 világrekordot állított fel, háromszoros Európa-bajnok s négyszeres olimpiai első. 1948-ban Londonban még csak a tízezer métert nyerte meg, négy esztendővel később Helsinkiben tízezren ismételt, és első lett ötezren, valamint a maratoni távon is. A Prágai Lokomotív névvel illették, s mi tagadás, kevés találóbb elnevezés született eddig a földkerekségen. Hűen tükrözi Zatopek stílusát, versenyzése lényegét, amelyet így foglalt össze egy korabeli újságcikk: „Művészete a brutalitásban áll, melyet kifinomult kegyetlenséggel képes alkalmazni. Nem valamiféle kaotikus, vad reflexekre és pogány ösztönökre épül ez a brutalitás, inkább valamiféle szervezett, módszeres, vegytiszta kegyetlenség, amely kíméletlen pontossággal tudja, mi kell ahhoz, hogy az ellenfelek ritmusa megtörjön, hogy lendületük kifulladjon, és végül ők maguk tökéletesen elbátortalanodjanak és elkedvetlenedjenek… Az erőfeszítés, a kivételes képesség az újabb és újabb erőfeszítésekre, amely legyőzhetetlenné teszi ezt az embert, olyannyira megszépíti, hogy tökéletesen megfeledkezünk külső megjelenéséről… S ha látjuk is, hogy Zatopek még a szokottnál is kétségbeesettebb grimaszokat vág, egyetlenegy dolog jut róla az eszünkbe, a jó öreg Émile Anthoine nevezetes mondata: »A szenvedés majdnem mindig a boldogság előfutára. «”
Zatopeknél bejött Anthoine tétele, már hogyne jött volna be, hiszen amikor 1922-ben, hatodik gyerekként megszületett a csehszlovákiai Koprivnicében, még senkinek sem jutott eszébe a sportkarrier. Keményebb gondok sújtották a családot, így aztán a kis Emil már tizenhat évesen munkába állt Zlinben a Bata cipőgyárban. A világhírű cég megtehette, hogy támogassa a sportot, s amikor tető alá hozott egy 1500 méteres futóversenyt, rávették Zatopeket, induljon el. Megtette, pedig egyetlen percet sem edzett előtte. Másodikként futott be, ami elég volt ahhoz, hogy érdekelni kezdje az atlétika. A futás lett a mindene. Nemcsak a híre, hanem a mondásai is bejárták a világot. „A halnak úszni kell, a madárnak repülni, az embernek futni” – fogalmazta meg ars poeticáját, később a gondolatot találóan tovább is fejlesztette: „Ha futni akarsz, fuss egy mérföldet. Ha másik világot akarsz megismerni, fuss maratont.”
Nem véletlen, hogy halála után Zatopeknek szobrot állítottak a NOB lausanne-i központjában lévő olimpiai múzeum kertjében, s az sem, amit a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musical prágai vendégjátékáról mesélt a rendező, Marton László: „Amikor befutott a buszunk, a Vencel tér feketéllett az emberektől. Ők voltak azok, akiknek már nem jutott jegy. Rájuk való tekintettel a hétórás előadás után, este tizenegytől még egyszer eljátszottuk a darabot. Akkor éjszaka mindenki ott volt a színházban – Haveltől Hrabalig –, aki számunkra jelentett valamit. Már majdnem leoltották a villanyt, amikor valaki szólt nekem, kint áll Emil Zatopek, az egykori legendás futó, szeretne bejönni, de nincs jegye. Kifutottam érte, és a saját helyemre ültettem le, annyira örültem annak a csodálatos, idős embernek.”
Élete utolsó éveit kórházban töltötte Emil Zatopek (tüdőgyulladás, törött csípő), úgy látszik, a nagy bajnokoknak keserű véget kínál a sors. A korábbi hősök közül Weissmüller agyi és érrendszeri zavarairól már volt szó, a Zatopek utáni nemzedék talán legcsodálatosabb alakjának, Wilma Rudolphnak (az első nő, aki egy olimpián három aranyat szerzett az Egyesült Államoknak) pedig agytumor okozta a halálát. Igaz, ő eleve hátránnyal indult neki az életnek, hiszen 1940-ben egy 22 gyermekes (!) család huszadik gyermekeként született meg a Tennessee állambeli Bethlehemben. Mindössze két kilogramm súllyal jött világra, tüdőgyulladással, skarláttal. Négyévesen a bal lábára megbénult, az orvosok nem kerteltek, közölték, hogy soha nem tud majd járni a gyerek. A família nem adta föl, kórházról kórházra vitték Wilmát, Mrs. Rudolph rendre mérföldeket gyalogolt, hátha talál egy orvost, aki segít a lányán. Végül, miután azt a tanácsot kapta, hogy próbálkozzanak meg a folyamatos masszázzsal, a gyerek ágyánál éveken át egymást váltották a családtagok, s egyszer csak csoda történt: Wilma Rudolph tizenkét évesen járni kezdett.
És ha már járt, sportolt is. Először kosarazott, majd futott, azonnal kiugró sikerrel, hiszen tagja lett a Melbourne-ben (1956) bronzérmes amerikai váltónak. A legenda szerint a dobogó harmadik fokán állva határozta el, hogy négy esztendővel később aranyérmes lesz. Keményen készült Rómára, de semmit sem bízott a véletlenre, az edzések mellett elvégezte a tanítóképzőt. Az olimpián aztán övé lett a világ: nyert 100 és 200 méteren, s persze az amerikai váltó (4 x 100 méter) tagjaként is. Százon három századdal, kétszázon 1,4 másodperccel előzte meg a mezőnyt, ami önmagában is remek produkció, hát még nála, aki a 100 méteres finálé előtt kificamította a bokáját (persze mi ez annak, akinél már az is nagy szó, hogy járni tud…).
Az olimpiáról hazatérve ovációval fogadták otthon, teljesítményét nagyra tartották szerte az Egyesült Államokban, mondják, főszerepe volt abban, hogy megtört a férfiuralom az amerikai atlétikában. Tanított, edzősködött, volt rádiós és televíziós kommentátor, sokat tett azért, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek a sport segítségével kászálódjanak ki reménytelen helyzetükből. Tulajdonképpen magától értetődő, hogy halála (1994) után három évvel születésnapját, június 23-át Don Sundquist kormányzó Wilma Rudolph-napnak nyilvánította Tennessee államban.
Róma legendás hőse Abebe Bikila is, aki mezítláb futva nyert aranyat Etiópiának a maratoni távon, hogy aztán – a sors iróniájaként – Nagy Konstantin diadalíve alatt hallgassa a himnuszt, ott, ahol 1936-ban Mussolini bejelentette hazája annektálását.
Edzője, a svéd Inni Niskanen Bikila célba érkezése után azonnal elmondta tanítványáról, hogy csak akkor húz cipőt, ha a talaj kifejezetten balesetveszélyes, de olyankor a stílusa már nem annyira könnyed, kevésbé természetes. Meg aztán – és talán ez a fontosabb – otthon, Etiópiában a mezítlábas létet szokta meg.
Négy évvel később Bikila cipőben védte meg bajnoki címét, ami jelképnek is fölfogható. Lezárult ugyanis a hőskor, 1960 után minden más lett, mint korábban volt.
Mert Róma szolgált például az első doppingesettel. A dán kerékpáros, Knud Enemark-Jensen halála után az orvosok először a nagy melegben lelték meg a tragédia okát, aztán a boncolás során kiderült, hogy Jensen amfetamint szedett, doppingolt. És Rómából közvetített először a televízió, a nyilvánosság attól kezdve legalább olyan fontos, mint a siker.
Ma pedig ott tartunk, hogy a tiltott szerek listája már a genetikai (!) doppingot is figyelembe veszi, ami pedig a televíziózást illeti, az athéni játékok közvetítési jogai 1,498 milliárd dollárért keltek el.
origo.hu
Schobert Norbi megszólalt a stroke után, így van most
