A földkerülő vitorlázásban meg lehet halni, én meg élni akartam

Élete a Balaton, 55 évesen lett olimpiai újonc, miközben a szocialista magyar sport és politikai vezetés is többször próbálta meg padlóra küldeni őt. A sport iránti szenvedélyét édesapjának köszönhette, több mint fél évszázada nem lehet őt elválasztani a vitorlásoktól. Wossala György 2026. február 7-én lett 85 éves. Ő, aki a hetvenes években a pesti csajok cipzárját is megjavította, s aki 55 évesen szerepelhetett élete első és utolsó olimpiáján.

A 85 éves Wossala György, aki 55 évesen lett újonc a magyar olimpiai csapatban Fotó: Kurucz Árpád

– Legenda vagy valóság, hogy több mint fél évszázada ugyanazt a dohányt teszi a pipájába?
– Ez nem legenda, ez maga az igazság, tényleg ugyanazt a dohányt használom – válaszolta nevetve a 85. születésnapját ünneplő Wossala György. – Ennél azonban sokkal érdekesebb, miért kezdtem el pipázni. Ezt a szenvedélyt is a sportnak, pontosabban Holényi Imre vitorlázónak köszönhetem. Holényi amúgy olimpiai résztvevő is volt, 1960-ban, Rómában indult. Az ötvenes években Holényi mellett dolgoztam, az volt a feladatom, hogy a hajójának fenekét lemossam. Amikor először nyertem ifibajnokságot, Holényi magához hívott, s adott nekem egy hatalmas tajtékpipát. Elmentem a trafikba, ahol egyféle pipadohányt lehetett kapni. Megtömtem a pipát, de ez a dohány úgy csípte a nyelvem, hogy majdnem megbolondultam. Abba is hagytam, egészen addig, amíg egy hollandiai versenyen meg nem láttam az ottani – imperialista – dohánykínálatot. Ott akadt a kezembe ez a márka, az Amphora. Egyből megszerettem, nem sokkal később pedig azon dolgoztam, hogy importálhassam ezt Magyarországra. Ez is sikerült, én meg hűséges maradtam hozzá.

Wossala György, aki volt szállodaigazgató, cipzárjavító és olimpikon is / Fotó: Kurucz Árpád

Wossala György: cipzárjavítástól a szállodaigazgatóságig

– Amúgy az élet más területén is ennyire ragaszkodó típus?
– Négyszer nősültem, ez lenne az állandóság? Jó, ezt csak viccnek szántam. Az első és harmadik feleségem meghalt, a mostani egy csodálatos német asszony, akivel 39 éve vagyunk együtt. Nem baj, ha az ember életében megvannak az állandó dolgok.

– Kinek vagy minek köszönhette, hogy vitorlázó lett?
– Édesapámnak, aki építészmérnök volt, s a második világháború után egy balatonboglári asszony házát újította fel. Mire kész lett a melóval, a villát államosították, szerencsétlen asszonynak semmi pénze nem maradt, mindenét elvették. Egy dolgot nem: a parton a háború előtt készült, s szinte romokban heverő olimpiai jolle hajót. Ezt adta nekünk, mi meg nekiálltunk felújítani. Az első hétvégén kóccal és méhviasszal tömtük be a réseket. A következő hétvégén az egészet elsüllyesztettük, egy hétig dagasztottuk a vízben, majd a harmadik hétvégén kiemeltük, s áthajóztunk vele Balatonalmádiba. Ez volt az első élményem, ültem a hajó elején, tavasz volt, sütött a nap, hatos erősségű szél fújt, csurom víz lettem, rettenetesen fáztam. Mégis, mindez annyira erősen megmaradt bennem, hogy onnantól nem lehetett a vitorlásoktól elválasztani. 

Még akkor sem, ha a Boglárról Almádiba tartó úton többször megfogadtam, hogyha ezt túlélem, soha többet nem ülök vitorlásba.

Amikor megérkeztünk Almádiba, annyira megörültek nekem, hogy rögtön adtak egy gyerekhajót, Szundi volt a neve. Három héttel később második lettem az ifibajnokságon, csak Finánczy László tudott megelőzni. Azóta vagyok itt, Balatonalmádiban. Talán vitorlázni is megtanultam. Azt ugyanis fontosnak tartom leszögezni, hogy soha az életemben nem voltam profi sportoló. Nem lehettem, mert mindig dolgoztam, akár a szállodaiparban, akár az üzleti életben, akár a vendéglátásban. De a vitorlázás olyan szerelem, amely örökké tart. A mai napig versenyzem, a Kékmadár nevű cirkálóm életem végéig velem marad.

– 85 évesen is képes elindulni versenyeken?
– Miért ne tenném? Ha már ott vagyok, nyerni is szeretek, a győzelem okozta jó érzés sokszor megadatik. Komoly viadalokat nyertünk, voltunk már elsők a Fehérszalagon, a Kékszalagon pedig 2010-ben a másodikok. Mondjuk nem akárhogyan buktuk el az első helyet. Katamaránnal indultam, a kétszeres olimpiai bajnok osztrák Roman Hagara volt a társam. Szinte végig vezettünk, amikor egy másik katamarán, amelyet a német Roland Gäbler vezetett, az utolsó pillanatban megelőzött bennünket. 

A legendás Kékszalag-verseny, amelyen 2010-ben Wossala György a második helyen végzett / Fotó: Vasvári Tamás / MTI Fotószerkesztõség

De tényleg, már láttuk a füredi kikötőt, láttuk a reflektorokat, amikor a semmiből felbukkant a német srác. Szépen bejött elénk, pár méterrel vert meg bennünket. Óriási verseny volt, életem egyik nagy élménye.

– Soha nem jutott eszébe, hogy elinduljon egy olyan versenyen, ahol a Földet kell megkerülni?
– Soha. Tudja, az ilyen viadalokon 10-15 százalék az esély arra, hogy meghalsz. Kopár Istvánt, Fa Nándort, Gál Józsefet a barátaim közé sorolom, jó, hogy nekik sikerült, ők túlélték. Amikor Fa Nándorék kitalálták, hogy a Szent Jupáttal megkerülik a Földet, először megpróbáltam lebeszélni őket, majd mikor láttam, hogy minden hasztalan, segítettem nekik támogatókat szerezni. Vannak a világnak olyan pontjai, amely nem embernek való körülményeket teremt. Ilyen a Tasman-tenger, ahol az üvöltő negyvenes-ötvenes szelek gyilkosok lehetnek. Nagyon sokan haltak meg ott, én pedig nem vagyok hazárdőr. Amúgy meg mit nyerek azzal, ha körbe hajózom a világot? A sors megadta nekem, hogy bejártam a glóbuszt, de mindig a partról indultam a tengerek meghódítására és oda is érkeztem vissza.

– 1967-ben Hollandiában 105 induló közül első lett a finn dingisek nem hivatalos világbajnokságán, az Arany Kupán, pár héttel később pedig otthagyta a sportágat. Miért tette ezt?
– Mert akkor már szállodaigazgató voltam Siófokon és a két dolgot nem tudtam párhuzamosan csinálni. Amikor az általam vezetett siófoki szálloda ablakából kinéztem, s láttam a sok versenyző vitorlázót, szinte kést forgattak a szívemben. Ezért nem lettem soha profi, elnyelt az idegenforgalom és a szállodaipar. A Hilton cég adott egy római ösztöndíjat, másfél évet éltem az olasz fővárosban, esélye nem volt, hogy hajóra szálljak. Tíz év szünet után, 1977-ben tértem vissza – a magyar bajnokságon 13. lettem. Négy évvel később, 1981-ben pedig már első. Utána váltottam, ültem át a finn dingiből a solingba.

– Mi vonzotta a vendéglátásban, abban, hogy szállodákat vezessen vagy üzletember legyen?
– Különös világ ez, sok mindent a véletlennek köszönhettem. 

A Toldy Ferenc Gimnáziumból 1957-ben, 16 évesen rúgtak ki. Antall József – a későbbi miniszterelnök – mentett meg, ő intézte el, hogy az Eötvös Gimnáziumban érettségit tehessek.

A leckekönyvemben még benne volt, hogy az akkori művelődési miniszter kizár a továbbtanulás lehetőségéből. Pedig semmi különös dolgot nem követtem el. Ha csak azt nem tekintjük annak, hogy 1957 elején folyamatosan harsogtam, hogy „márciusban újra kezdjük”. Ez a jelszó akkoriban nem nyerte el mindenki tetszését. 

Antall József miniszterelnök, aki 1957-ben megmentette Wossala Györgyöt / Fotó: BORIS HORVAT / AFP

Az érettségi bizonyítványomban azonban nem volt e bűnnek nyoma. Ennek ellenére nem mertem jelentkezni a Közgázra, inkább apám javaslatára elmentem Rózsahegyi Györgyhöz, aki a Dohány utcában működő Continental Hotel, később pedig a Royal Nagyszálló igazgatója volt. Rózsahegyi nem tudott felvenni a portásiskolába, helyette elküldött Szimeiszter Mihályhoz, aki a Gundel étterem igazgatója volt. 

– Pincér lett a Városligetben?
– Nem, mert Sziemeiszter direktor úrnak nem tetszett a járásom, ezért közölte, hogy belőlem soha nem lesz rendes pincér. Mit tegyek? Visszamentem Rózsahegyihez, aki megtudta, hogy az Expressz Ifjúsági Irodának volt egy kis hotelje, s ott kerestek portástanulót. Itt kezdődött az én karrierem. Ráadásul az akkori KISZ KB működtette az egészet, a munkakönyvembe ott került be az első pecsét, amelyet én csak évekkel később láttam. Akkor jöttem rá, hogy a vendéglátóiparban történő előremenetemet mennyire segítette ez a pecsét. Később már ez sem, mert Biszku Béla és Benkei András – utóbbi 1963 és 1980 között belügyminiszter volt – kitalálta, hogy engem a magyar vendéglátás területéről el kell távolítani. Valószínűleg az zavarta őket, hogy Mercedessel jártam.

– Ekkor mit csinált?
– Elmentem cipzárjavítónak. 

– Hogy minek?
– Jól hallja. Tudom, úgysem hiszi el, de imádtam csinálni. A hetvenes években a cipzár a magyar emberek életének része lett. A bőröndökön, a nadrágokon, a csajok csizmáján mind ott volt a cipzár. Ami olykor ugye elromlott. Amikor a Biszku–Benkei páros úgy vélte, hogy nekem vezetőként nincs helyem az idegenforgalomban és a vendéglátásban, elmentem a Metropol szállóba éjszakai portásnak. Az ottani keresetemből vettem meg a Kárpátia udvarban egy kis üzletet, ahol cipzárjavító lettem. Az emberek hajlamosak lebecsülni ezt a munkát, de nekem tökéletes mesterem volt. 

Kitanultam ezt a mesterséget, aztán híre ment a dolognak, s azt vettem észre, hogy az akkori Felszabadulás térig állt a sor.

Jöttek a nők, hozták a csizmáikat. Felvettem magam mellé egy bőrdíszművest, tőle lestem el, mit kell kezdeni csizmákon meg a bőrkabátokon lévő cipzárakkal. 110 forint volt egy teljes javítás, nekem 10 forintba volt egy-egy csere, a maradék százas volt a haszon. Volt olyan nap, hogy kétszáz-kétszázötven csizmát javítottunk. Én ezt a munkát sem éreztem soha alantasnak. Hogy is tehettem volna, amikor gyönyörű nőknek segíthettem. Még akkor is, amikor az egyik lány azt kérte, most azonnal csináljak valamit, mert nem tudja a nadrágján lehúzni a cipzárt. Segítettem. Innen térhettem vissza 1977-ben a sport világába, később pedig a maszek üzleti életbe.

– 1984-ben az állami sportvezetés megfosztotta a magyarokat az olimpiai részvételtől. Hogyan élte meg azt, hogy nem utazhatott Los Angelesbe?
– Nem fogtam fel tragédiaként, már csak azért sem, mert a Tallinnban rendezett pótolimpián, azaz a szocialista országok barátság versenyén a harmadik helyen végeztünk. Ma már ezt is úgy könyvelik el, mintha olimpiai érmesek lettünk volna, igaz, az életjáradékot egy ideje már nem küldik, de ezzel sincs problémám. Ha kiutazom Los Angelesbe, egészen biztosan nem állhatok a dobogóra. 

– 55 éves volt, amikor 1996-ban megvalósult az álma, azaz olimpiai induló lehetett. Ám ennek a kijutásnak nem mindennapi története van.
– Igen, mert az 1980-as moszkvai olimpián bronzérmes Detre testvérek is szerettek volna olimpiai résztvevők lenni. Rendeltek is egy hajót Németországból, amiről azt mondták, hogy edzéshajónak kell, de aztán ezzel kezdtek el versenyezni. A baj csak az volt, hogy az a hajó több mint 40 kilóval könnyebb volt a megengedettnél. Idehaza ezzel nemigen foglalkozott senki, megadták nekik a versenyengedélyt. 

Wossala György (fehér sapkában) a Balatonon / Fotó: Mediaworks

Az olimpiai kvalifikációba számító hazai Európa-bajnokságon is megelőztük őket, majd jött az olaszországi világbajnokság, ahol az ottani ellenőrök kiszúrták, hogy Detréék hajója nem felel meg a szabályoknak. Akkor én voltam a Magyar Vitorlásszövetség ügyvezető igazgatója, 

rögtön meg is vádoltak azzal, hogy magamat tolom előtérbe, mert az olimpiára akarok menni.

A szövetség akkori elnöke, Ágoston Attila is a Detre testvéreket támogatta. Eléggé csúnya ügy lett ebből, berángattak a Nap TV Kinn padon műsorába, azt bizonygatták, mekkora szemét vagyok, mert a soling világszövetség vezetőjeként tolom magam előtérbe. Meguntam az egészet, azt mondtam: ha az olimpia előtti amerikai versenyen, a Boston melletti Marbelheadnél rendezett viadalon Detréék megelőznek bennünket, akkor félreállunk, s átadjuk az atlantai indulás lehetőségét. Pedig már az esküt is letettük a Vígszínházban. Nem előztek meg. Így lettem olimpiai újonc – 55 évesen.

– Ez a konfliktus azóta rendeződött önök között?
– Persze, kis közösség ez, már beszélünk is egymással (nevet). Ám igazán jóba nem lettünk – azóta sem.

– Az atlantai megnyitóünnepségen is felvonult?
– Dehogy vonultam, az orosz sporttársakkal egy demizson vodkát ittunk meg az Atlantától 400 kilométerre fekvő Savannahban, ahol az olimpiai vitorlásversenyeket rendezték. Valami azt súgta, hogy nem érdemes nekünk 800 kilométert buszozni, hogy aztán órákig egy palatető alatt ácsorogjunk, majd átvonuljunk a stadionon, hogy ezt követően újra buszra rakjanak bennünket. 

Tévén néztük az eseményeket, nem is akartuk elhinni, hogy ilyen körülmények között rángatják a világ legjobb olimpikonjait.

Mi meg a későbbi ezüstérmes Georgij Sajduko születésnapját ünnepeltük. Szerettem volna versenyzőként még egy olimpiára eljutni, ez nem sikerült. 2000-ben, Sydney-ben Hajdú Balázs edzőjeként lehettem ott. Tudja, igazából mindig éreztük annak a hátrányát, hogy Vezér Károllyal és Kovácsi Lászlóval amatőrök voltunk. Nem véletlen, hogy mennyire megérintett 2021-ben Berecz Zsombor olimpiai második helye, előtte meg az, hogy világbajnokságot nyert. Ő már igazi profiként versenyezhetett.

– Tudom, hogy bejárta az egész világot. Alaszkába eljutott?
– Oda nem, pedig szívesen mentem volna. Ma már azonban nincsenek ilyen vágyaim.

– Pedig egyszer azt olvastam, hogy az ősei onnan származnak.
– Erről nem vagyok meggyőződve. Ha elmegy Seattle-be vagy Vancouverbe, a telefonkönyvben lát egy csomó Wossala nevű embert. Az egyik, Balatonalmádiban élő barátom tíz éve mondta nekem, hogy szerinte a tlingit indián nyelven a Wossala név – egy betű eltéréssel – azt jelenti, hogy a Föld gyümölcséből élő. Magyarul paraszt. A tlingit indiánok amúgy Alaszka déli részén éltek. Innen indult ez a teória, de a családfámban nem leltem ennek a nyomát.

– Mit jelent önnek a Balaton?
– Az egész életemet, mindent, ami én vagyok. Itt élek, Budapesten már nincs lakásom, semmi sem köt a fővároshoz. Az üzleti életből is teljesen kiszálltam, élem a 85 éves nyugdíjasok életét. Van egy új szenvedélyem is: márciustól novemberig minden nap elmegyek kajakozni. Ez tart szinten, meg a vitorlázás. 

85 évesen Balatonalmádiban éli életét, márciustól novemberig kajakozik / Fotó: Kurucz Árpád

Most már úgy versenyzünk, hogy az edzéseket is hanyagoljuk, csak odamegyünk és rajthoz állunk. A versenyzés maga az éltető erő. Soha nem voltam olyan ember, aki csak úgy, szórakozásból ment ki a Balatonra, naplementét nézni vagy vitorlázgatni. Engem a kihívás, a versenyzés, a szenvedély vonzott. Öt gyermekem van, szerteszét élnek a világban. 

Az emberek talán Rozina lányomat ismerik a legjobban, az ő munkásságára nagyon büszke vagyok.

Miként az is jó érzéssel tölt el, hogy most, amikor 85 éves leszek, összejön a teljes család. A mi esetünkben ez sem mindennapos dolog. Rozina lányomnál lesz az ünnepi vacsora. Az életemre visszatekintve teljes a kép, miközben azért van hiányérzetem. Néha elgondolkodom, mi lett volna, ha nem a szakmát, nem az üzletet, hanem a sportot választom. Biztosan kevesebb stressz ér az életben. Ám ma már ennek sincs jelentősége.