Még Barcelonában, tavaly nyáron történt, percekkel a vb-finálét követően. Kimerülten, hangszálgyulladásos állapotban, de a jellegzetes mosolyával érkezett a sajtótájékoztatónak hívott, ám inkább elmondhatatlan hangulatú diskurzusnak nevezhető partira. A telefonja beszélt helyette, nem túlzás, másodpercenként sípolt egyet. Szöveges üzenetek érkeztek.
– Dénes, hányadik? – vetette oda barátian egy kolléga.
– Hatszázvalahányadik – préselte ki magából a mester.
Felszisszent a boldogságban úszó újságírókkal teli terem, ám Kemény Dénes következő mondata az, amely visszaadhatatlan érzéseket váltott ki az emberből.
– De ezek közül négy fiú üzenete a legfontosabb…
Bevallom, ekkor úgy éreztem, és érzem most is, megfejtettem a titkukat. A szeretet titkát. A szeretetét, amelyet a felejthetetlen athéni finálét (persze, melyik nem volt az…?) követően a kapitány is úgy emlegetett, mint a diadal egyik legfontosabb tényezőjét.
Kártyaparti is csak élesben
A mögöttünk hagyott négy esztendő a zágrábi túrával kezdődött. Óriási ködben buszozott a társaság a horvát fővárosba, a mámor és a rövidke pihenő után egyetlen porcikájuk sem kívánta a tornát, az európai és a nemzetközi szövetség konfliktusából megszületett Európai Nemzetek Ligáját. Rájuk utaztak az ellenfelek, az újdonsült bajnokokra, féltette is őket a honi szakma. Mindhiába. Minden erőtartalékukat mozgósítva, néhány varázslatos góllal (az a Varga Zsolt-ejtés például…) újabb trófeát gyűjtöttek.
– Honnan ez az erő? – szólt a kérdés hozzájuk.
– Erő? Az most nincs. De meccs volt, nyerni kellett – érkezett a nem meglepő válasz tőlük.
Nyerni kell. Mindig nyerni kell. A lételemük. Egy kártyaparti is úgy zajlik körükben, mintha azon az olimpiai aranyérem függene. Korábban is hallottam erről, ám egy óbecsei buszút során volt szerencsém személyesen is megtapasztalni mindezt. Elég volt a hátsó ülésen játszó Vári Attila szemébe nézni…
Hogy tovább haladjunk, következett a 2001-es esztendő. Addigra már az ország kedvencei voltak. A margitszigeti Európa-bajnokság ennek megfelelően az őrület jegyében zajlott. Szó szerint szétszedték a rajongók, a média a csapatot, hiába menekítette ki a városhatáron túlra az együttest Kemény doktor, hiába próbálta játékosait egy időre burokba zárni, a szakma háttérbe szorult. Senki sem tudott százszázalékosan a feladatára koncentrálni, a „megnyeritek?, megnyeritek?” kérdések ezrei záporoztak rájuk, amivel nem tudtak megbirkózni. Ekkora felhajtás még nem volt körülöttük, egy perc nyugtuk sem lehetett. A szezon is fárasztónak bizonyult, a külföldi légiósokat kizsigerelte csapataik elvárása (azért olimpiai bajnok, azért szerepel nálunk, hogy a hátára vegye a csapatot – nulltolerancia…), ráadásul a szükséges válogatottbeli munka elvégzésére sem volt esélyük. Szívből indultak harcba, a nyolcezer fanatikus előtt libabőrösen ugrottak vízbe, nyerni azonban nem tudtak. A bronzérem jutott nekik, meg a felismerés: magától azért nem megy.
Fecsó bá’ egy „tartozék”
Utólag könnyű okosnak lenni, de igazság szerint a néhány nappal később kezdődő fukuokai világbajnokságon is csak a kötelező optimizmus mondatta velük és velünk, hogy újra a csúcsra jutnak. Nem juthattak. És nem azért, mert jóllakottá váltak a diadalmenet során, hanem mert nem voltak megfelelő állapotban. Nehezen viselte ezt Kemény Dénes, nehezen a csapat, ám – hogy visszautaljunk a kezdő paszszusra – az 5. hely után egyetlen rossz szó nem hangzott el közöttük.
Nem kisiklott, hanem rossz vágányra tévedt a vonat. Nagy különbség. Jelezte ezt az is, hogy így is több ezren várták őket Ferihegyen.
– Megható, már csak miattuk is megmutatjuk jövőre. És persze magunk miatt! – magyarázta a zűrzavaros japán napokat követően immáron idehaza, lehiggadva, megnyugodva a mester. Tisztázta magában a történéseket, leszűrte a tapasztalatokat, megbeszélte mindezt a fiaival (mert neki már a fiaivá váltak ezek az urak), így újult erővel láttak neki a munkának.
– Hát ezt nem hiszem el, mondd meg, miért…? – a vonal egyik végén a fiú, a másik az apa. 2002-t írtunk, Belgrádban voltunk, és balszerencsével, Csomakidze utolsó másodpercben lőtt góljával elveszítettük a Világkupa-finálét. Azt nem tudom, mit mondhatott hazulról Fecsó bá’ (mert Kemény Ferenc mindig Fecsó bá’ marad), de hogy hatásos lehetett a mondandó, azt a kapitányunkon látni lehetett: kissé megnyugodott a telefonbeszélgetés után. Az édesapa, aki a játékosokat fiatal korukban istápolgatta, aki Kásást, Kisst, Molnárt és az összes többi klasszist az utánpótlás-válogatottakban nevelgette (és nem mellékesen mindent megnyert velük), hozzátartozik ehhez a csapathoz. Nélküle a félkarú óriás esetét ecsetelhetnénk. Az ezüst amúgy felettébb érdekes érzéseket váltott ki; fájt, fájt az oroszok elleni két vereség, ám eközben szívet melengető érzéseket táplált a tudat: a hazaiakat, a már akkor a legnagyobb riválisként számon tartott jugoszlávokat a csoportmérkőzések és az elődöntő alkalmával is hihetetlenül ellenséges hangulatban, kétszer felülmúlták a mieink.
A csúcsig meneteltek
A patraszi események is fokozták
az elszántságot (a spanyol nyomás hatására bundagyanú miatt csak bronzmeccset vívhatott a csapat az első Világligában), így 2003-ban egy még inkább harcias gárda kezdte meg a most vasárnapig tartó menetelését. A kranji Eb-bronz csak felvezetése volt a barcelonai vb-aranynak, az azt követő két Világliga-győzelemnek és az athéni diadalnak. Beépült a csapatba a honosított kapus, Gergely István, a balkezes fenomén, a vb-döntő hőse, Madaras Norbert, a bivalyerős Gladiátor, a rossz emlékű 2002-es bajnoki döntőt követően Kemény Dénes által rendkívül okosan és a legjobb pillanatban visszahívott Varga Tamás, valamint a centerpozícióban „megérő” Steinmetz Ádám. Ők kiegészülve a kilenc sydneyi hőssel, Benedek Tiborral, Biros Péterrel, Fodor Rajmunddal, Kásás Tamással, Kiss Gergellyel, Molnár Tamással, Steinmetz Barnabással, Szécsi Zoltánnal és Vári Attilával (már vésik a márványtáblára a nevüket!) Athénban meghódították a világot. Meghódították – az évek során megannyi tapasztalatot szerző Kemény Dénessel és stábjával közösen.
A több ezer sms közül ezúttal sem hiányzott a négy fiú üzenete. Kósz Zoltán, Märcz Tamás, Székely Bulcsú és Varga Zsolt az elsők között írt a mesternek.
Olimpiai bajnokok, akiket a szeretet tart össze.

Menekül a Tisza, tüntetik el a nyomokat, de már késő