A szigeten már vésik a márványtáblát

Más csapatokhoz képest mi ezerszer jobban szeretjük egymást. Egy mondat a vezértől, Kemény Dénestől, amely voltaképpen mindent magában foglal. A küzdőszellemet, az elszántságot, a profizmust, a bajnokok nagyságát. A vízilabdatudás ezek nélkül mit sem ér.

Amler Zoltán
2004. 08. 31. 17:13
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Még Barcelonában, tavaly nyáron történt, percekkel a vb-finálét követően. Kimerülten, hangszálgyulladásos állapotban, de a jellegzetes mosolyával érkezett a sajtótájékoztatónak hívott, ám inkább elmondhatatlan hangulatú diskurzusnak nevezhető partira. A telefonja beszélt helyette, nem túlzás, másodpercenként sípolt egyet. Szöveges üzenetek érkeztek.
– Dénes, hányadik? – vetette oda barátian egy kolléga.
– Hatszázvalahányadik – préselte ki magából a mester.
Felszisszent a boldogságban úszó újságírókkal teli terem, ám Kemény Dénes következő mondata az, amely visszaadhatatlan érzéseket váltott ki az emberből.
– De ezek közül négy fiú üzenete a legfontosabb…
Bevallom, ekkor úgy éreztem, és érzem most is, megfejtettem a titkukat. A szeretet titkát. A szeretetét, amelyet a felejthetetlen athéni finálét (persze, melyik nem volt az…?) követően a kapitány is úgy emlegetett, mint a diadal egyik legfontosabb tényezőjét.
Kártyaparti is csak élesben
A mögöttünk hagyott négy esztendő a zágrábi túrával kezdődött. Óriási ködben buszozott a társaság a horvát fővárosba, a mámor és a rövidke pihenő után egyetlen porcikájuk sem kívánta a tornát, az európai és a nemzetközi szövetség konfliktusából megszületett Európai Nemzetek Ligáját. Rájuk utaztak az ellenfelek, az újdonsült bajnokokra, féltette is őket a honi szakma. Mindhiába. Minden erőtartalékukat mozgósítva, néhány varázslatos góllal (az a Varga Zsolt-ejtés például…) újabb trófeát gyűjtöttek.
– Honnan ez az erő? – szólt a kérdés hozzájuk.
– Erő? Az most nincs. De meccs volt, nyerni kellett – érkezett a nem meglepő válasz tőlük.
Nyerni kell. Mindig nyerni kell. A lételemük. Egy kártyaparti is úgy zajlik körükben, mintha azon az olimpiai aranyérem függene. Korábban is hallottam erről, ám egy óbecsei buszút során volt szerencsém személyesen is megtapasztalni mindezt. Elég volt a hátsó ülésen játszó Vári Attila szemébe nézni…
Hogy tovább haladjunk, következett a 2001-es esztendő. Addigra már az ország kedvencei voltak. A margitszigeti Európa-bajnokság ennek megfelelően az őrület jegyében zajlott. Szó szerint szétszedték a rajongók, a média a csapatot, hiába menekítette ki a városhatáron túlra az együttest Kemény doktor, hiába próbálta játékosait egy időre burokba zárni, a szakma háttérbe szorult. Senki sem tudott százszázalékosan a feladatára koncentrálni, a „megnyeritek?, megnyeritek?” kérdések ezrei záporoztak rájuk, amivel nem tudtak megbirkózni. Ekkora felhajtás még nem volt körülöttük, egy perc nyugtuk sem lehetett. A szezon is fárasztónak bizonyult, a külföldi légiósokat kizsigerelte csapataik elvárása (azért olimpiai bajnok, azért szerepel nálunk, hogy a hátára vegye a csapatot – nulltolerancia…), ráadásul a szükséges válogatottbeli munka elvégzésére sem volt esélyük. Szívből indultak harcba, a nyolcezer fanatikus előtt libabőrösen ugrottak vízbe, nyerni azonban nem tudtak. A bronzérem jutott nekik, meg a felismerés: magától azért nem megy.
Fecsó bá’ egy „tartozék”
Utólag könnyű okosnak lenni, de igazság szerint a néhány nappal később kezdődő fukuokai világbajnokságon is csak a kötelező optimizmus mondatta velük és velünk, hogy újra a csúcsra jutnak. Nem juthattak. És nem azért, mert jóllakottá váltak a diadalmenet során, hanem mert nem voltak megfelelő állapotban. Nehezen viselte ezt Kemény Dénes, nehezen a csapat, ám – hogy visszautaljunk a kezdő paszszusra – az 5. hely után egyetlen rossz szó nem hangzott el közöttük.
Nem kisiklott, hanem rossz vágányra tévedt a vonat. Nagy különbség. Jelezte ezt az is, hogy így is több ezren várták őket Ferihegyen.
– Megható, már csak miattuk is megmutatjuk jövőre. És persze magunk miatt! – magyarázta a zűrzavaros japán napokat követően immáron idehaza, lehiggadva, megnyugodva a mester. Tisztázta magában a történéseket, leszűrte a tapasztalatokat, megbeszélte mindezt a fiaival (mert neki már a fiaivá váltak ezek az urak), így újult erővel láttak neki a munkának.
– Hát ezt nem hiszem el, mondd meg, miért…? – a vonal egyik végén a fiú, a másik az apa. 2002-t írtunk, Belgrádban voltunk, és balszerencsével, Csomakidze utolsó másodpercben lőtt góljával elveszítettük a Világkupa-finálét. Azt nem tudom, mit mondhatott hazulról Fecsó bá’ (mert Kemény Ferenc mindig Fecsó bá’ marad), de hogy hatásos lehetett a mondandó, azt a kapitányunkon látni lehetett: kissé megnyugodott a telefonbeszélgetés után. Az édesapa, aki a játékosokat fiatal korukban istápolgatta, aki Kásást, Kisst, Molnárt és az összes többi klasszist az utánpótlás-válogatottakban nevelgette (és nem mellékesen mindent megnyert velük), hozzátartozik ehhez a csapathoz. Nélküle a félkarú óriás esetét ecsetelhetnénk. Az ezüst amúgy felettébb érdekes érzéseket váltott ki; fájt, fájt az oroszok elleni két vereség, ám eközben szívet melengető érzéseket táplált a tudat: a hazaiakat, a már akkor a legnagyobb riválisként számon tartott jugoszlávokat a csoportmérkőzések és az elődöntő alkalmával is hihetetlenül ellenséges hangulatban, kétszer felülmúlták a mieink.
A csúcsig meneteltek
A patraszi események is fokozták
az elszántságot (a spanyol nyomás hatására bundagyanú miatt csak bronzmeccset vívhatott a csapat az első Világligában), így 2003-ban egy még inkább harcias gárda kezdte meg a most vasárnapig tartó menetelését. A kranji Eb-bronz csak felvezetése volt a barcelonai vb-aranynak, az azt követő két Világliga-győzelemnek és az athéni diadalnak. Beépült a csapatba a honosított kapus, Gergely István, a balkezes fenomén, a vb-döntő hőse, Madaras Norbert, a bivalyerős Gladiátor, a rossz emlékű 2002-es bajnoki döntőt követően Kemény Dénes által rendkívül okosan és a legjobb pillanatban visszahívott Varga Tamás, valamint a centerpozícióban „megérő” Steinmetz Ádám. Ők kiegészülve a kilenc sydneyi hőssel, Benedek Tiborral, Biros Péterrel, Fodor Rajmunddal, Kásás Tamással, Kiss Gergellyel, Molnár Tamással, Steinmetz Barnabással, Szécsi Zoltánnal és Vári Attilával (már vésik a márványtáblára a nevüket!) Athénban meghódították a világot. Meghódították – az évek során megannyi tapasztalatot szerző Kemény Dénessel és stábjával közösen.
A több ezer sms közül ezúttal sem hiányzott a négy fiú üzenete. Kósz Zoltán, Märcz Tamás, Székely Bulcsú és Varga Zsolt az elsők között írt a mesternek.
Olimpiai bajnokok, akiket a szeretet tart össze.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.