Életemben először jártam abban a csallóközi kis faluban, ahol a harmincas évek közepe táján nagyszüleim tanítók voltak. Tőlük én azokról a nehéz próbákról, amelyek őket megszomorították, részleteket soha nem hallottam, kicsi voltam. Most, amikor már én is örvendezhetek kisunokám naponkénti növekedésének, valami különös érzés volt visszatérni oda, ahonnan őket elüldözték a világba.
Csukárpaka olyan kicsi falucska, hogy az ember be sem ér, már lép is ki belőle. Gyönyörű táj a Csallóköz, meghatódottsággal jártam végig a falut, az egykori járási központot, Somorját és Dunaszerdahely hivatalait, mintha nem is hivatalos ügyeket intéztem volna. Mindenütt kedvesen, előzékenyen fogadtak, segítettek, akárhová fordultam, mindig volt valaki, aki kisegített, magyarul tájékoztatott. Majdnem öt hónapba került, míg a nagyszülők örökségét, földjüket, a kis darabka erdőt, a határ útjait megismerhettem, amelyet egykor nekik olyan fájdalmasan kellett otthagyniuk. De milyen gondos, rendtartó volt a nagymamám! Elhozott minden iratot, megőrizte, szüleimnek átadta, és én a sok papír között mindent felmutattam, amit kértek.
Márciusban a Magyar Nemzetben olvastam arról, hogy a földjeiket kényszerből elhagyó őslakosok Szlovákiában visszaigényelhetik jogos tulajdonukat. Rádióamatőr vagyok, így a rádió útján kerestem ismeretséget. Valami halvány reménység elindított, és amikor megérkeztem a faluba, az első asszony, akit megszólítottam, útba igazított egy idős nénihez, aki ismerte a nagyszüleimet. Fia mezőgazdasági mérnök a szövetkezetben, pártfogásába vett, eligazított. A nagyszüleim földjét az ő szövetkezetük munkálja. Kivitt a határba, megmutatta, de közben még a temetőbe is eljutottam, ahol anyám öccse pihen. Hamar kiderült, hogy esetünkben – mert öcsém ügyében is én jártam – hagyatéki eljárásról van szó, ami egy hónap alatt lebonyolítható.
Aztán az a drága néni, most 84 éves, elmondta, hogy a ki nem telepített magyarok közül szinte mind elköltöztek. Családjukban mindenki magyar, tartják a nyelvet, és keveset tudtak azokkal beszélni, akiket Csehország más részéből idehozattak. Beszélt nagyszüleimről, akik itt tanítóskodtak, akiket először a kitelepítés után Nagyegyházán helyeztek el. Egyszer vagy kétszer nyaraltam náluk. Ők már nem tanítottak, hiszen amikor el kellett hagyniuk a szülőföldet, már nyugdíjasok voltak.
Azért higgyék el, hogy például édesanyám nagyon sokáig kereste a helyét… Hiába, akit ilyen körülmények között mozdítanak ki a hazájából, úgy érzi, elveszett az igazi otthona. Persze, ezt csak mellékesen jegyeztem meg. A velem egy sorsot viselő és vállaló felvidékieknek, úgy gondolom, biztatásra van szükségük, hogy elinduljanak, éljenek a megteremtődött lehetőségekkel.
Az új tulajdonlap megszerzése, a kérvények, illetékek, bélyegek természetesen pénzbe kerültek. Az első, a tulajdonjogot igazoló papírokra összesen hatszáz koronát költöttem. Az örökösödési illeték – kettőnknek az öcsémmel – 8200 koronába került. Miután mindezek megvoltak, szerződést kötöttem (kötöttünk) a szövetkezettel – eddig is ők használták a földünket – meghatározatlan időre, amelyben benne foglaltatott, hogy a mi körülbelül hat hektár termőterületünk évi földérték utáni bérleti díja 4525 korona lesz.
Természetesen ez majd a jövő évtől számít, hiszen náluk szeptembertől szeptemberig tart a gazdasági év. Ezt az összeget minden év december 31-ig köteles kifizetni a szövetkezet. Fölmerült, ha el akarjuk adni földünket, először a szövetkezetnek kell megvételre fölajánlani.
Nehéz arról beszélni, hogy mit is jelentett nekem ez az igazságos rendezés. Drága nagyszüleim (anyai ágon) egy élet munkájával megszerzett földjének jogos tulajdonosa lehetek. Milyen megelégedettséggel mondhattam a fiaimnak: a dédszülők üzenete ez az örökség, érezzétek, hogy ott a Duna túloldalán is otthon tudhatjátok magatokat. Mindenkit bátorítok, biztatok, érdemes élni az új adottságokkal. Törvényessé tették, amit eddig törvénytelenül megakadályoztak. Nagyszüleink, szüleink igazsága érvényesül, ezért ne késlekedjék senki.”
Személyiné Szőllősi Márta igazán szívből fakadó örömét lejegyezte: Fábián Gyula
origo.hu
Menekül a Tisza, tüntetik el a nyomokat, de már késő
