Amerikai történet

Sokan leírták már, mi a tétje a soron következő amerikai elnökválasztásnak. Valójában megjósolhatatlan, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha George W. Bush mégsem kerekedik felül novemberben. Könnyen meglehet, hogy jelentősen csökkenhet majd a világterrorizmus elleni harc hatékonysága – maga az elnök is célzott erre minapi beszédében –, mások arra figyelmeztetnek, hogy a neokonzervatív vonal végleg vagy legalábbis beláthatatlan időre kiszorulhat a hatalomból, átadva helyét másfajta eszmei áramlatoknak, gondolatoknak.
Ami az eszmék és a gondolatok összecsapását illeti, az amerikai elnökválasztási kampányban felesleges kutatni a két program különbözőségének markáns jegyeit. Aki ilyet kér számon a jelöltektől, az valójában nem érti Amerikát. Ha európai szemmel tekintünk a tengerentúlra, akkor ideológiai egypártrendszert látunk, míg az amerikai polgár a mindenható alkotmánnyal, a Szentírással és a jelöltek személyiségjegyeivel méri az esélyeket. Mindez voltaképpen természetes, ráadásul nem mai fejlemény az amerikai politikában. Ez a fajta pragmatizmus a republikánus konvención is kézzelfogható volt, hiszen Rudolph Giuliani New York-i expolgármester arra buzdította a jelenlévőket, hogy ne a jelöltek ideológiai elkötelezettségét tekintsék, hanem azt, hogy alkalmasak-e az ország vezetésére. Mindenesetre elgondolkodtató – és pestiesen szólva kissé meredek – volt, amikor a terrorizmus ellen harcoló Bush elnököt Giuliani a náci Németországgal szembeszálló Winston Churchill brit kormányfőhöz hasonlította.
Az elmúlt napokban mindenki a republikánus konvencióról beszélt, és már-már úgy tűnhetett, a legfontosabb ügyek ott, helyben dőlnek el. Csakhogy ez nem igaz: az elnökjelölő gyűlés talán kevesebb nyilvánosságot kapott volna, ha az érintettek nem szónokolnak vég nélkül a terroristafenyegetettségről, és a minden eddiginél nagyobb rendőri készültség nem adna állandó témát az újságíróknak. Ha ez így megy tovább, akkor egy-egy politikai esemény rangját és hírverését az szabja majd meg, sikerül-e kapcsolatba hozni a nemzetközi terrorizmussal. Ha nem, rendezvényként megbukhat, hiszen nem eléggé érdekes a fogyasztó számára.
A demokrata és a republikánus konvencióval kapcsolatban az a legszembetűnőbb, hogy felértékelődött a két párt mindeddig sziklaszilárdnak hitt személyes kapcsolatrendszere, a szemben álló pártok holdudvara igencsak átjárható. Igaz, eddig is előfordult már, hogy a másik tábor híveinek hitt közéleti személyiségek hátat fordítottak eddigi életüknek, és teljes mellszélességgel támogatták a másik jelöltet. Nem is olyan régen például komolyan felmerülhetett, hogy John Kerry a jelenlegi elnök hívének számító John McCain arizonai szenátort kéri fel alelnöknek. Aztán – az előzmények dacára – McCain most felbukkant a republikánus elnökjelölő gyűlésen, és kipróbált vezetőnek nevezte Busht. Ennél is megrázóbb lehetett, amikor kiderült, hogy Ron Reagan, a néhai elnök fia az őssejtkísérletekről vallott nézetei miatt a demokratákra szavaz. Az emberek váratlan leigazolására a republikánus oldalon is akad példa. Ed Koch, a hagyományosan demokrata többségű New York korábbi polgármestere és a pártjával hadilábon álló Zell Miller georgiai szenátor bejelentette, hogy novemberben Bushra szavaz majd. Ez utóbbi nagy hatású bestsellert is kiadott Egy országos párt eltűnése, avagy egy konzervatív demokrata lelkiismerete címmel. Tiszta Amerika, kétség sem fér hozzá.