Barroso csapata

Nincs könnyű helyzetben az Európai Bizottság elnöke. Olyan időben került az unió kormányának élére, amikor az EU-nak egyszerre kell megküzdenie a bővítés okozta nehézségekkel, az európai ügyekkel szemben jól érzékelhető fásultsággal és – az öreg kontinens pozícióinak javítása szempontjából – az átalakuló világrendben különösen érzékeny kihívásokkal. José Manuel Durao Barroso célja tehát nem lehet más, mint az Európai Uniót gazdasági, politikai és biztonságpolitikai téren egyaránt alkalmassá tenni az egyre kiélezettebb világpolitikai versenyfutásra. Így aztán érthető, hogy új tisztségében az elnök elsőrendű feladatának tekinti az önálló védelmi és külpolitika kialakítása mellett a kommunikáció javítását és nem utolsósorban a lisszaboni stratégia újjáélesztését. Mindezeket figyelembe véve kellett összeállítania csapatát is.
Barroso helyzetét eleve megnehezítette, hogy az európai porondon nem túlságosan ismert, s kinevezése előtt finoman szólva nem tartották nyilván Romano Prodi legesélyesebb utódjelöltjei között. A két nagy, Franciaország és Németország eleve más személyben gondolkodott, aztán a különböző – mellesleg az unió hatékony működését jellemző módon blokkoló – kompromisszumok eredményeként a választás a portugál politikusra esett.
A mély vízbe dobott Barroso gyorsan felvette a brüsszeli ritmust, nem kezdett el fuldokolni, s néhány hét alatt a szemünk láttára nőtt fel a feladathoz. Pedig nem volt könnyű dolga már a bizottsági posztok elosztásakor sem. Főleg azért, mert hihetetlenül nagy nyomás nehezedett rá, különösen a kulcspozíciók tekintetében, elsősorban a nagyok részéről. Barroso azonban érezhetően megelégelve a lobbizást, a szabadságidény közepén, a tervezett határidő előtt kihirdette csapatát. Bátorságra vall az is, hogy Berlin és Párizs ellenében mégsem kreált gazdasági csúcsbiztost, s olyan „kicsik” és újak kaptak nagyon fontos posztokat, mint Írország, Hollandia vagy Lengyelország és Észtország. A feladatkörök elosztásakor előnyt élveztek a liberális szabadpiaci elveket valló szakértők, s nyilvánvaló az is, hogy az EU gravitációs centruma elmozdult, kissé mintha gyengült volna a francia–német tengely.
Barroso gondjait csak növelte, hogy feltűnően sokan – élükön a magyar és a cseh kormánnyal – tekintették egyfajta kádertemetőnek Brüsszelt. Koalíciós patthelyzet „eredménye” a lett biztos, míg Tony Blair többször is botrányos körülmények között megbukott barátját küldte a bizottságba, miközben szintén belpolitikai okok miatt olyan elismert szakértők estek ki a régiek közül, mint az olasz Mario Monti. Így aztán lehet szépíteni a dolgokat úgy, hogy ezúttal nagyrészt igazi nagyágyúk, sokat próbált politikusok alkotják az új csapatot, valójában azonban ezek egy része jobb híján került Brüsszelbe. Ilyen a mi Kovács Lászlónk is, aki mindennek mondható, csak éppen az uniós ügyek – s főképp az energetika – szakértőjének nem. Nem is tehet majd mást, mint jó esetben végrehajtja, amit mondanak neki. Fájhatott is a feje szegény Barrosónak, hogy milyen „fontos” feladattal bízza meg sokat próbált külügyminiszterünket, aki mellesleg egy, a dolgához értő uniós politikust szorított ki az Európai Bizottságból. Magyarország így egy „majd belejössz” típusú biztossal szaporította az unió amúgy sem kis gondjait, a várt új lendület helyett exportálva Brüsszelbe mindazt, amit már rég magunk mögött kellett volna hagyni. Ezek után az a legkevesebb, hogy Magyarország gyorsan lemondhatott a regionális politika olyannyira vágyott irányításáról.