Egyedül

Egyedül lenni is meg kell tanulni – mondta egyszer az Öreg egy különösen fülledt nyár eleji délután. A kertben ültek, a nagy diófa álmos árnyékában, és ahogy zsongott körülöttük a csönd, bele-belebólintottak egyet a savanykás borba. Az Öreg fulladt a melegtől.
Lókötő nem kérdezett, ez valahogy kezdettől a szabályok közé tartozott, az Öreg meg cserében soha nem adott tanácsokat, csak úgy beszélt, ha kedve tartotta, a világ dolgairól, elharapott, cinikus kis félmondatokban, és belefújta a kánikulába a szűrőtlen füstjét, aztán köhögött egy sort.
– Eső lesz – nézett fel a levelek között a felhőtlen égre, és Lókötő tudta, hogy igaza van, az Öreg, ahogy mondani szokta, egyszer tévedett: amikor itthon maradt ötvenhat után, persze nem lehetett tudni, komolyan gondolja-e.
– Nem bántam meg soha semmit – mondta máskor –, apádék talán ezt hívták rock and rollnak – tette hozzá –, csak hülyén viselkedtek közben, mert nem volt stílusuk.
Lókötő visszaszólt volna, mert a rock and roll – amit az apjában nyomokban sem talált meg – ügyében soha nem jutottak dűlőre. Egyszer egy álló napig Jimi Hendrixet üvöltetett az Öreg ócska kazettás magnóján, mert úgy vélte, ha meghallja, megérti végre.
Az Öreg hallgatta, aztán a borotvaélesre vasalt nadrágját kicsit felhúzva a két térdén a nagy fotelba ült és rágyújtott.
– Ez egy tehetséges ember lehetett, fiam. Sokra vitte volna, ha néha kijózanodik – mondta, aztán estig Mozartot hallgattak, akinek az Öreg szerint legalább volt humora.
Egy idő után semmiben nem értettek egyet, de az Öreg mintha nem vitázott volna igazán.
– Az a dolgod, hogy máshogy gondold – mondta egyszer váratlanul, és a szeme sarkában összeszaladt az ezernyi ránc, ahogy elmosolyodott. Lókötő akkor dühében elszégyellte tizenhét éves hirtelen-magát, és onnantól kevesebbet beszélt. Nem tudta, hogyan gondolja máshogy, amit nem ért.
Ahogy egyik pillanatról a másikra suhogva esni kezdett, Lókötő bekapkodta az iksz-lábú, fehér asztalról az ételmaradékot meg a bort.
– Bejössz? – tette fel végre a leglehetetlenebb kérdést az eresz alatt téblábolva, de az Öreg sokáig hallgatott.
Aztán végül nehezen, a szék támlájába fogózva valahogy mégis felállt, és sokáig rázta a köhögés. Lókötő ilyenkor, mert úgy sejtette, az Öreg büszke, félrenézett – talán ezért viselték el egymást.
– Randa egy nyarunk lesz – mondta csak úgy a diófának, aztán Lókötő felé fordult. – Tulajdonképpen mit értesz azon, hogy rock and roll?
Lókötő állt félig a kertben, félig az eresz alatt a kezében a maradék borral, és nézte az Öreget, ahogy körülsuhogja az eső, nézte a negyven éve a helyükön álló fákat, a szigorú-szép rendbe ültetett paradicsom- és paprikapalántákat, amelyeket minden reggel hatkor megöntözött az Öreg, még az első cigaretta előtt, nézte, mert egyszer, amikor alig volt nagyobb, mint a palánták, kiszökött reggel a kertbe, és beszívta a frissen öntözött paradicsom illatát, aztán sokáig feküdt a fűben, a szikrázó júniusi ég alatt, míg beleszédült abba, hogy él; régen volt, valamikor a hetvenes évek legvégén, aznap, amikor a nagybátyja egész délután Rolling Stonest hallgatott, mert másnapos volt, és boldog valami furcsa füstben. Lókötő később úgy hitte, aznap dőlt el, hogy mégsem lesz ügyvéd, fogorvos és úgy általában fontos ember, mert az egész ahhoz az iszonyatosan kék éghez képest nem éri meg; és másnap az Öreg magával vitte a kocsmába, onnan, a pult alól sasolt ki egy muszájon túli, gyönyörű világba. Azóta sok év telt el, de a nagybátyja nem lett jobb állampolgár, ami Lókötőt minden megingásakor bizonyossággal és hálával töltötte el.
– Nem tudom. Csak ami igazi – válaszolta végre sután, határozatlanul, és megszólalt a fejében a Motorcycle driver Satrianitól, aztán összevillant a szemük.
Az Öreg a következő év tavaszán halt meg, egy szokatlanul gyönyörű márciusi napon. Az utolsó időszakot végigvitázták, csak egy dologról nem esett szó többet: a rock and rollról.