Hályog ellen

A XV. században a nyomdászat fővárosa Antwerpen volt. Itt működött többek között Petrus Bellerus, Johannes Withagius, Johannes Gravius, de mindenekelőtt a nyomdászok fejedelme, Christophe Plantin. E nagy nevek mellett kissé ismeretlenül cseng Johannes Crinitusé, aki 1538 és 1547 között tevékenykedett a németalföldi városban, tehát még azelőtt, hogy Plantin megnyitotta volna világhírű nyomdáját. Crinitus kevés könyve közül Szent Bonaventúra műveinek kiadásai és néhány egyházatya válogatott írásai az ismertebbek.
Ez utóbbiak közé tartozik az 1542-ben készített Szent Ciprián-összkiadás. A harmadik században élt karthágói ügyvéd, később püspök, Thascius Caecilius Cyprianus kiváló hitvitázó és ismert egyházszervező volt, és a pestisjárvány alatt létrehozott betegápoló és segélyszervezetével még a hitetlenek elismerését is kivívta. A Valerianus-féle keresztényüldözés során halt vértanúhalált: mivel nem volt hajlandó a pogány isteneknek áldozatot bemutatni, fejét vették. Az észak-afrikai egyházatya írásai számtalan másolatban maradtak fenn, műveit a Crinitus-kiadás előtt nyomtatásban többek között Bázelban, Párizsban, Kölnben adták ki, és olyan kiváló magyarázója akadt, mint Desiderius Erasmus.
Hogy, hogy nem, ebből a kis számban megjelent, nem különösebben elterjedt 1542-es kiadásból egy példány a török hódoltság alatti Magyarországra is eljutott. Sose fog kiderülni, kinek köszönhetjük, hogy a kötet másfél ezer kilométer vándorlás után ideérkezett, de azt igen, hogy hajdani használója, Gyöngyösi Imre obszerváns ferences kinek köszönhette: Tövisi Imre tartományfőnöknek, tőle kapta ugyanis 1564-ben.
Az ajándékozott életútja nagy biztonsággal sohasem lesz rekonstruálható, mert bár sok apró adalékot tudunk pályájáról, vele csaknem egy időben azonos nevű rendtársa is tevékenykedett a Legszentebb Üdvözítőről Nevezett Rendtartományban, és a feljegyzésekben bizony csak nagy ritkán különböztették meg a fiatalabb és az idősebb Gyöngyösi Imrét. Például 1561-ben mindketten klerikusok, de 1565-ben egyikőjük – alighanem a senior – már sacerdos.
Ez utóbbi, tehát az idősebb szerzetes kaphatta a könyvet, noha a feljegyzés szövegében Gyöngyösi Imrét testvérként és nem tisztelendő atyaként említik, ellenben az ajándékozó tartományfőnök, Tövisi Imre a tisztelendő atya, testvér titulust kapta, és ez az eltérés általában a laikus-klerikus állapot megkülönböztetésére szolgál. Itt azonban inkább a szerénység jele lehetett, ugyanis kevéssé valószínű, hogy egy klerikus értékes könyvajándékot kapjon. Szüksége sem volt rá; és túlságosan, mondhatni, hivalkodóan nagyvonalú kedveskedésnek tűnhetett volna a XVI. században.
Tövisi Imre egyébként csakugyan bőkezű ajándékozó volt: több mint hét antikva lapjaira jegyezték föl későbbi használók, hogy a könyvet tőle kapták. Gyulai Ambrus és Mágocsi János büszkélkedhetett a tartományfőnök ajándékával Gyöngyösi Imrén kívül, és ki tudja, hogy az azóta eltelt fél évezred alatt még hány könyv veszett el, amelynek possessor bejegyzése szintén Tövisi Imre provinciális gondoskodó szeretetét bizonyítaná.
Mindenesetre akárhány Gyöngyösi Imre nevű tagja volt is a Salvatoriánus Provinciának – hiszen e kettőn kívül biztosan volt még egy, akit 1629-ben választottak tartományfőnöknek –, jó néhány könyv maradt az utókorra Emericus de Gyengyes bejegyzéssel. 1565-ben Tövisi Imre ismét könyvet ajándékozott Gyöngyösinek, méghozzá John Fischer (1469–1535) rochesteri püspök értekezését az oltáriszentségről. Ez a munka vélhetően ismét az idősebb szerzetesé lehetett, de ugyanezt mondhatjuk el a többi könyvről is. Hiszen Gyöngyösi Imre név szerepel Antonius von Königstein 1539-ben Kölnben nyomtatott újszövetségi magyarázatának két kötetén is, Johann Reuchlin 1486-ban nyomtatott műve szennylapján, valamint Franciscus Costerusnak a Szűz Mária Társaság vezetőjéül szolgáló 1586-os kötetén.
Az a Gyöngyösi Imre, aki 1564-ben frissen szentelten, de talán már nem fiatal emberként ajándék könyvet kapott tartományfőnökétől, Tövisi Imrétől, egy rövid receptet is feljegyzett új könyve szennylapjára: „Contra Caligine vulgo halyagh.” Vagyis hályog ellen kínált gyógyulást a szerzetes, méghozzá, mint a folytatásból kiderül, vadon nőtt és alaposan összemorzsolt zsályamagok segítségével.
A zsályát sokféle betegségre használják ma is – leggyakrabban torokfájás, rekedtség, gyomorpanaszok orvoslására –, de hogy hályog gyógyítására is alkalmas lenne, legalábbis kétséges. Bár „szemtisztító fűként” több középkori forrás is emlegeti a muskotályzsályát, vagyis a Salvia sclareát, sőt arra is van adat, hogy összetört magvaiból készített szerrel kísérelték meg a szembe került kisebb idegen anyagok eltávolítását. Mivel azonban hályog is sokféle van, Gyöngyösi Imre 1564-es feljegyzése mai tudásunkkal kissé pontatlannak tűnik. A Szent Ciprián műveit tartalmazó kötet lapjára írt recept azonban érdekes adalék a XVI. századi hazai orvoslás történetéhez.