Ezzel a bizonyos profizmussal már az M3-ason szembetalálkozik az ember. Igaz, egyelőre még csak egy szigorú rendőr képében, de a személye jelzi: nincs mese, a szabály, az szabály. Szombaton reggel egy autóbusz fordulna le a hivatalos személyeknek fenntartott lehajtón, s mivel reggel még jószerivel senki sincs az úton, az egyenruhás akár „bűntársa” is lehetne a sofőrnek. De nem lesz azzá, így a buszra egy másik út vár, mielőtt behajtana a mogyoródi pályára.
Ha már a közönséget említem, látni való, hogy nem az idei lesz az a verseny, amelyről úgy beszélnek majd, hogy nézőcsúcsot hozott. Szombaton, az időmérő napján a Gold tribünön (a legjobb, egyben legdrágább helyen) alig ülnek, tán néhány ezren lehetnek, beteljesítve azt a jóslatot, amely már akkor elhangzott, amikor Baumgartner Zsolt, a Minardi pilótája helyet kapott a húszfős mezőnyben. Sokan úgy gondolták akkor, az ő személye garancia lesz arra, hogy a feketénél is feketébben lehessen továbbadni a belépőket. Kiderült, nem lett igazuk, ő sem hoz ki több embert a Hungaroringre. Nem, mert nyaralási szezon van, és megkezdődött az olimpia is (szombaton a sajtóközpontban szájról szájra jártak a magyarok eredményei), harmadrészt Baumgartner Zsolt egyelőre még nem tartozik azok közé, akinek a kedvéért tízezrek zarándokolnak ki Mogyoródra.
Azon viszont nem lehet vitatkozni, hogy ő a legközvetlenebb, a legkedvesebb, a legemberibb. Mert amíg Schumacher fenn hordott orral, gőgös mosollyal a szája szegletében néz át mindenkin, amíg a sztáristállóknál a legutolsó gumigurigató is azt hiszi magáról, hogy az autóversenyzést róla nevezték el, és miatta találták ki, addig a kis Minardinál lehet szót is váltani az emberekkel. Főnökkel, „beóval” egyaránt, de még pilótával is.
Menjünk vissza egy kicsit ahhoz a lehajtóhoz, mert aki túljut rajta, szinte rögvest a „Bernie Avenue-n” találja magát, ami nagy áldás errefelé. Egy rövid elkerülő útról van szó, amelyik azonban – különösen ily szerény nézőszámnál – biztosíték arra, hogy haladhat a forgalom. Az utat Bernie Ecclestone építtette meg a magyar rendezőkkel még évekkel ezelőtt. Akkor, amikor az áldatlan állapotoknak betudhatóan ő is, és néhány pilóta is, majdnem elkésett a zöld lámpás pillanatról, a futam rajtjáról. Az út megépült, lett neve is, s ma már tényleg percek kellenek ahhoz, hogy mindenki bejuthasson a mogyoródi nagycirkuszba. Oda, ahol valóban minden és mindenki – közlekedés, útbaigazítás, hosztesz, parkolóőr, rendőr – rendben van, és senki sem kérdi, maga meg mit akar itt, menjen a másik oldalon. Ha a nyolcvanas évek ázsiai állapotait nézzük, amikor a futam után még sötétedéskor is reménytelenül bolyongtak emberek a helyi téesz végeláthatatlan kukoricatáblái között, akkor elmondhatjuk, a Hungaroring, a hazai F–1 az elmúlt két évtized során szép lassan eljutott Európába.
Van itt azonban egy darabka Nyugat-Európa is. A lehető legvadabból, a legkapitalistábból. Ha valakit a sorsa, meg a jegye által szerzett jogosultsága, a Gold tribün (a célegyenes előtti szakasz) mögé visz, láthatja, az autóversenyzés nem a szegények sportja, s így kezelik a vendéget is. Ha jöttél, fizess! – gondolhatják, s ezen elv alapján szabják meg az árakat is. A számok, figyelembe véve, miként s mennyiből élnek mifelénk az emberek (a Forma–1-et szeretők is), ijesztőek. Nem tartok árlapfelolvasást, okulásként azonban néhány szám. Egy félliteres dobozos sör (igaz, nem hazai, sokkal inkább a világ másik felében, Ausztráliában gyártott) 900 forint, egy prézlis-húsos szendvics (olyan, amilyet a Népstadion kettős meccsein rágtunk legföljebb, tíz-tizenöt forintért) 600-ba kerül, a csapatok sátraiban egy póló 5000 (az árat a Toyotánál láttam, de találkoztam más istálló boltjában is ekkora összeggel). S a rekord: egy vízhatlan tűzpiros – kitalálták, Ferrari… – dzseki 55 ezer magyar forintért lógott az akasztón. Nyugodtan szemügyre vehettem, a kutya sem volt előttem, mert havi minimálbérért viszonylag ritkán vesz magyar ember kabátot. Ami viszont üdítő kivétel, s így örömmel jelenthetem: a ringen a vécé használata díjtalan, s ezt öles táblák hirdetik is.
Ami a szombati időmérő izgalmait illeti, senkinek sem kellett élnie a kedvező lehetőséggel. Kérdés ugyanis alig-alig volt, pontosabban: nem volt. Az történt a hol borús, hol napsütötte ringen, ami március óta szinte minden futam előtt. Amikor már majdnem mindenki körözött, jött egy német (Schumacher) meg egy brazil (Barrichello) ember, beültek egy olasz (Ferrari) autóba, mentek egy kört, kiszálltak, s szinte rezignáltan vették tudomásul, hogy ezen a hétvégén sem fordult nagyot a világ, nem változott meg a rendje. Az egyikük (Schumi) az élről, a másik pedig mintegy tíz méterrel a háta mögül várhatta a futam zöld lámpáját. (Baumgartner Zsoltnak ezúttal a 18. hely jutott, igaz, a házi feladatot teljesítette, megelőzte a csapattársát, Brunit.) S ha a világ rendje – írom mindezt a futam délelőttjén – vasárnap délután kettő és körülbelül fél négy között sem változik meg, akkor a két sztárpilóta, ha siet, annak is örülhet, hogy az elsők között hajthat viszsza a szálláshelyére a Bernie főnökről elnevezett úton.
Tudósítás és a Magyar Nagydíj
végeredménye a 18. oldalon
origo.hu
Újabb tó vizében találtak életveszélyes baktériumot
