Iszkáz fényei

Nagy volt a kísértés, hogy Lázár Ervin mellé üljek, s mivel én mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem… Persze, hogy később megkérdezte valaki, én vagyok-e a Vathy Zsuzsa. Sajnos nem, de amikor Ervin mellett ülhetek, ez nem tűnik olyan nagy veszteségnek – gondoltam, persze nem fejtettem ki a kérdezőnek, akiről feltételeztem, hogy ő Nagy Bella, Ágh István és Nagy László testvére.
Ha lehetséges volna udvarokat is szentté avatni, nem csak embereket, akkor én fölvenném a listára ezt az iszkázi udvart, ahol két ilyen költő szaladgált gyerekkorában. Ezen a szép nyári napon közeli s távoli rokonok, barátok, pályatársak, tisztelők ülnek a hatalmas fák alá kitett asztaloknál, falatoznak, isszák a somlói bort, örülnek egymásnak, és olyan szívet melengető zene szól, hogy alig számít, ki kicsoda.
Illetve. Halmos Béla odáig merészkedett, hogy kétségbe vonta nyíregyházi származásomat, „ezekkel a kék szemekkel?” – bár nem értettem az összefüggést, úgy döntöttem, szemtelenségnek tekintem, és nem foglalkozom vele. Ezután nem vettem le róla kék szememet. Egy darabig. Majd gyorsan felhívtam a húgomat, aki Pesthidegkúton főzte az ebédet örökké éhes fiainak, és hagytam, hogy a Téka együttes vérpezsdítő dallamai hozzá is eljussanak. Tudom, hogy ott mindig egy-két fokkal hidegebb van, mint az ország más részein.
Azután csak előhozakodtam Lázár Ervinnél, hogy akkor most Zsuzsával mi legyen, mert stb… Meg hogy a Vathy név mennyivel jobb, mint a Tóth, erre azt mondja, hát vedd föl nyugodtan Zsuzsa nevét, beszéld meg vele. Legfeljebb oda kell biggyeszteni egy T. betűt. Ezek után vagy előtt Schéner Mihály festő-, szobrász- és kalapgyűjtő művész, aki mindenkinek Misi, csak nekem Mihály, de legalább neki nincsenek névproblémái, azt kezdte firtatni, tudom-e, mi az, hogy hózentróger. Hogyne tudnám, nadrágtartó. És a fuszekli? Azt is tudtam, de mielőtt vérszemet kapott volna, eltérítettem valamivel. Nem sokáig, mert azután kifejtette elméletét, mely szerint az emberek hangja hasonlít a fizimiskájukra. Összefüggéseket vél fölfedezni. Ennél bonyolultabban mondta, meg is jegyezte valaki bátortalanul, hogy nem egészen érti, de Ervin rögtön megmagyarázta. Mit nem lehet ezen érteni? Ha valakinek kockafeje van, annak a hangja is kocka. Na, így már világos volt. De mi van akkor, ha egy répafejhez üveghang társul?
Ezután picit csöndesült a móka, de jobbnál jobb hangok következtek. Kalász Márton és Lászlóffy Aladár, Cs. Németh Lajos és Ordasi Éva, ők és mi mindannyian mégis Nagy Lászlóról beszéltünk legtöbbet.
Mert július 17. Nagy László születésének napja, és éppen húsz éve nyílt meg itt, Felsőiszkázon a költő emlékháza. Én akkor voltam ott utoljára, de most olyan szépen unszolt Nagy András, a költő fia, hogy nem tudtam nem elmenni.
Holott az ilyesmit mostanában már inkább otthon ünnepelem. Például előveszek egy könyvet, olvasgatok.
De ha nem mentem volna el, akkor most nem tudnám, hogy mit szeretett legjobban „Lacika” énekelni. Kósa Feri szerint azt, hogy „hallod-e te szelidecske, leány vagy-e vagy menyecske?”
Elképzelem Nagy Lászlót énekelni, és látom Ágh Pistit gondolataiba mélyedve ballagni a gyerekkori ház udvarán, a kerítés mellett. „Minden megváltozott itt” – mondja.
Gondolom én is, hogy megváltozott, s talán azért szól a zene olyan szépen, hogy ez ne fájjon annyira. Vagy hogy még jobban fájjon.
Nagy Lászlót egyszer láttam életemben, jött lefelé a Puskin mozi lépcsőjén Kósával a Balczó-film, a Küldetés bemutatóján. Soha nem erőltettem, hogy bemutasson neki valaki, nekem ő legenda volt, és azt gondoltam, a legendát nem szabad közelről megnézni. Ma is így gondolom. Titokban persze reméltem, hogy előbb-utóbb majd csak megismerem személyesen is, hiszen egy városban élünk. Van idő.
Hát nem volt.
Még a temetésére se tudtam elmenni, lázasan feküdtem otthon.
Azóta sem járok „irodalmi” temetésekre.
Kósa Ferenc közben Nagy Rékával, a költő unokájával beszélget, aki olyan gyönyörű, hogy ha nem tudnám, Feri már nem rendez filmeket, azt hinném, most ajánlja föl neki legújabb filmjének főszerepét. Nem hagy nyugodni a kisördög, és amint lehet, megkérdezem tőle, a Kósáné Kovács Magda tényleg a felesége-e, ahogy beszélik, vagy… Tovább nem folytatom, mert úgy néz rám, mint aki gyilkolni készül. Azután vállamra teszi a kezét, és éneklünk tovább.
Talán nem is lehet méltóbban ünnepelni Nagy Lászlót, mint ezekkel a szép dalokkal. És persze vidámsággal.
Talán nem is ünnepelni kellene őt, hanem többet gondolni rá.
Többet mondani, idézni a verseit, még akkor is, ha ez egyre inkább és egyre nagyobb fájdalommal jár. Néha bizony kínos szembesíteni ezt a nagy költészetet a jelennel, napjainkkal. Éppen azért, mert minden sora él. Mintha nem lennénk méltók hozzá.
Hogyan is lehetnénk?
„Ha lesz emberi arcuk, csókoltatom őket” – látom az arcát, ahogy ezt mondja, amikor Kormos István megkérdezi tőle, mit üzen a jövő nemzedéknek, és arra gondolok, igaza lehet a hangokkal Schéner Mihály piktor és kalapgyűjtő úrnak.
Van-e még emberi arcunk?
Lassan nőnek az árnyékok, balzsamosabb a fény, de még mindig erős az iszkázi nap. Szeretnék vinni magammal ebből a fényből holnapra is.
Az udvar közepén három kis gyerekkrampusz pörög maga körül jó ideje, mint a búgócsigák. Megtudom, hogy Sebestyén Márta azért nincs itt, mert Angliában van, egy kórházban énekel az angol betegeknek. Van egy bizonyos kór Angliában, amit csak az ő hangja tud meggyógyítani. De itt van a Téka együttessel a hosszú hajú Bea, szerintem az ő hangja is gyógyításra való. Ráadásul a legmerészebb szövegváltozatokat is olyan angyali ártatlansággal adja elő, hogy néha nem hiszek a fülemnek. Sebő Feri meg itt van ugyan, de ő kizárólag Lázár Ervinnek énekel.
Odébb ténfergek, ideje van a búcsúzásnak. Búcsúzkodni, azt nem tudok.
Jövőre ugyanitt Nagy László nyolcvanadik születésnapját ünnepeljük. Üzenem Halmos Bélának, hogy otthon ne felejtse a hegedűjét.