Ítélet közben

Mózes gyöngül. A fáraó erősödik. Egyre kevésbé fenyegethető meg, hisz hovatovább nincsen mivel. Sáska például már nincs. Avagy, némiképpen pontosítva, nincs Melanoplus spretus sáska, merthogy kipusztult. Annak dacára, hogy 1873 nyarán az amerikai prérit biblikus homályosságú sáskajárás sújtotta. Sötét viharfelhőként vonultak a tornádóövezet egén a sűrű sáskafellegek, majd úgy ernyedtek el, fáradtak, omlottak alá, akár a jég. Csak úgy kopogott a sok automata rágógép, s miután a távozás hímes mezejére léptek, valóságosan is úgy festett utánuk a táj, mintha forgószél pusztított volna. Bizony az az évi termésből semmi sem maradt. Később is voltak nagy sáskajárások, de nem akkorák, mint 1873-ban. 1877. április 26-án John Pillsbury, Minnesota kormányzója az Úrhoz fordult, hogy szabadítsa meg államát a sáskáktól. A prérisáska utolsó eleven példányára 1902-ben leltek egy kanadai folyócska völgyében. A fohász meghallgattatott. A többi: néma csönd.
Ez a történet kísértetiesen emlékeztet egy másik történetre, a vándorgalambéra. Talán egyesek még tudják, 1989. május 13-án mintegy a kiveszett vándorgalamb által vezéreltetve költöztem be a Fővárosi Állatkert párducketrecébe az ökológiai lelkiismeret mobil szobra gyanánt. Ugyancsak a kiveszett vándorgalambtól vezéreltetve helyeztem el 2003. szeptember 1-jén Majosházán a Dollo-park, az ember által kipusztított fajok emlékparkjának alapkövét. Idézek Jurij Dmitrijev Ember és állat című könyvéből: „Egy zoológus szerint egy erdőben körülbelül 2200 négyzetkilométernyi területen legalább 136 millió vándorgalamb fészkelt. Vannak egyéb adatok is a galambcsapatok és -telepek óriási számáról. Valamennyi adat hét-nyolc, olykor kilenc számjegyű. Azt hihetnők, a sors legkiszámíthatatlanabb fordulata sem fenyegetheti őket, ám… ilyen vadászat mellett elegendő volt néhány év, hogy a felhőnyi galambseregek örökre eltűnjenek. 1880-ban már csak néhány kisebb rajt lehetett látni itt-ott, 1902-ben pedig a vándorgalambok végleg kipusztultak. Az 1909-ben élő vándorgalambra kitűzött 1500 dolláros jutalmat senkinek sem sikerült elnyernie – egyetlen galambot sem találtak többé. Állatkertekben még maradt néhány. De nem sokáig. Az utolsó – Martha nevű – példány 1914. szeptember 1-jén múlt ki a cincinnati állatkertben. Így végződött a vándorgalamb iszonyú története.”
A két történet színhelye s ideje lényegileg azonos. A különbség csupán annyi, hogy a vándorgalambot az ember közvetlenül, míg a prérisáskát közvetve, az élőhely-átalakítás által pusztította ki. Nemcsak Mózes, Arany János is sírhat, hisz azt írta valamikor, hogy „tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta”. Észak-Amerika bűvös és borzalmatos XIX. századában még emberfeletti erejű volt a természet. Eme véghetetlen erőről, bőségről tanúskodnak a százmilliós egyedszámú galambrajok, sáskanyájak, bölénycsordák. A prérisáska és a vándorgalamb odaveszett. Akkor és ott valami történt. A bölény mint faj túlélte, ám a préri halott. Emberfölötti erejét, legendás termékenységét belegyalázták, beledöngölték az emberbe. Való világ? Igen, úgy tűnik, az ember az egy, aki mindent visz.
Mózes gyöngül, a fáraó erősödik. Egyre kevésbé fenyegethető meg, hisz hovatovább nincsen mivel. Mint láttuk, a nyolcadik csapás, a sáskák már nem járható út, ha valaki amúgy szuperhatalmilag elrettentő erővel kíván rendelkezni, de dögvész és hólyagos fekély – pestis és himlő – sem fenyeget immár. A himlő kórokozója például ma már csak laboratóriumban van meg, memento mori. Himlőjárvány és pestisjárvány nem valószínű – ha csak bioterroristák nem lépnek közbe. Egyébként, ami a bioterrorizmust illeti, a delavár indiánok már átestek rajta. Idézek Alain de Benoist Zarathustra nyomában. Példabeszéd a jó európaiakhoz című könyvéből: „1763-ban a Nagy-tavak vidéki Port Puitt parancsnoka fekete himlővel fertőzött takarókat ajándékoz a delavároknak. A törzs megsemmisül.”
Mózes félhet. A fáraó erős. A harmadik csapással is gond van. „És mondá az Úr Mózesnek: Mondd Áronnak: Nyújtsd ki kezedet a te vessződdel a folyóvizekre, csatornákra és a tavakra, és hozd fel a békákat Egyiptom földjére. És kinyújtá kezét Áron Egyiptom vizeire, és békák jövének fel és ellepék Egyiptom földjét.” Csakhogy a kétéltűek száma világszerte csökken. Ez is rejtély, hisz nemcsak azok pusztulnak, amelyek a gumiabroncs alatt végzik, hanem azok is, amelyek elvileg háborítatlanul élhetnének. „Több mint tíz éve annak, hogy a kétéltűek globális fogyatkozása széles körű tudományos érdeklődést keltett” – írja Ashley Mattoon a Miért pusztulnak a kétéltűek? című tanulmányában. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mivel is fenyegeti a fáraót Mózes. A tíz csapás: vizek vérré válnak, békák, tetvek, ártalmas bogarak, dögvész, fekete himlő, jégeső, sáskák, setétség, elsőszülöttnek halála közül a legtöbbet ma is kikerülnénk. Ki akar himlőben vagy pestisben megdögleni? A kártevők ellen – legyen szó akár tetvekről, akár a krumplibogárról – ma is küzdünk. A békák is sok ember számára ellenszenvesek. A harminc év alatt kipusztult prérisáska s a veszélyeztetett kétéltűek esete azonban példázza, hogy olykor az is fenyegető lehet, ha nincs többé mivel ijeszteni.