Jaj a lebukottnak!

Országos vita alakult ki a Fazekas-ügy kapcsán a doppingbizottság vizeletvizsgálati módszere miatt. Az egyik rádióhallgató orvos például azt javasolta, ha a sportoló nem tud az előírtnak megfelelő mennyiségű mintát adni, akkor katéterezzék meg. Talán a mi erényünk – vagy bűnünk –, hogy ilyen naivak a kedves hallgatók, szurkolók…
Pedig a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Jacques Rogge megtette, amit elődje, Juan Antonio Samaranch nem mert megtenni: előre bejelentette, hogy ez az olimpia a doppingellenes harcról szól majd.
Nekünk, magyaroknak az még nem fájt, amikor a megnyitó- ünnepség előtt a görög szurkolók csaknem elsüllyedtek a szégyentől, amikor két nemzeti hősük, az olimpiai bajnok Kosztasz Kenterisz és az olimpiai második Ekaterini Tanu botrányba bonyolódott, a két atlétát ugyanis napokig üldözték a doppingellenőrök. Végül nem jelentek meg a mintaadáson, ezért kénytelenek voltak lemondani arról, hogy hazai pályán versenyezzenek, pedig az sportpályafutásuk csúcsa lehetett volna.
„Tudtuk, hogy kokszolnak…” – mondtuk némi kárörömmel.
A dopping elleni harc naiv élharcosai azt hihették, hogy tettek egy lépést előre, aztán a férfi százméteres síkfutás döntőjében kiderült, erre még várni kell. A szakemberek ugyanis már két évtizeddel ezelőtt megállapították, hogy tiltott szer nélkül lehetetlen tíz másodperc alatt lefutni a száz métert. A tavalyi amerikai doppingbotrány után abban reménykedhettünk, hogy Athénban tíz másodperces eredménnyel nyerik majd a legrövidebb futószámot. Erre mi történt? Négyen futottak 9,9 másodpercen belül, jelezvén a világnak, hogy már felfedezték, sőt alkalmazzák is azt az új csodaszert, amelyet valószínűleg még nem lehet kimutatni.
Mert ebben a csatában az üldözött egy lépéssel mindig az ellenőr előtt jár, a legutóbbi olimpián az EPO volt a sláger, ezt viszont az athéni nyári játékok már pontosan be tudják mérni.
Az újabb és újabb csodaszerek alkalmazása ellenére a dopping elleni harcnak egyre több áldozata van, mert míg az 1968-as mexikói olimpián mindössze egyetlen sportolónak lett pozitív a vizsgálata, addig 1972-ben már hétnek, 1996-ban csak ötnek, 2000-ben viszont kilencnek. Az ellenőrzések bevezetése óta egyetlen olyan nyári játék volt, az 1980-as moszkvai olimpia, amelyen a szocialista sportolók vetélkedését nem árnyékolhatta be ilyen szégyenfolt. Igaz, Moszkvában a rendezők azt is megengedhették, hogy a férfi gerelyhajítás közben, amikor a szovjet Kula dobott, kinyitották a maratoni kaput, légmozgással segítve a hazai versenyző győzelmét. Természetesen ez a nevetséges, gyalázatos csalás nem kapott nyilvánosságot.
Azóta sokat változott a világ, egyre szigorúbbak lettek az ellenőrzések, csupán egyvalami maradandó: az élsportolók jelentős része továbbra is tiltott szereket használ. Kérdés, miért teszik, hiszen jól tudják, egyre nagyobb a lebukás veszélye. A válasz legtöbbször az: ma az élsportban már olyan nagy összegek forognak, hogy például egy-egy olimpiai bajnok egész vagyont kereshet. A pénz mellett jelentős vonzerő az erkölcsi elismerés is. Az olimpiai győztest Magyarországon (is) nemzeti hősként tisztelik. Amióta pedig bevezették az olimpiai járadékot, azóta a bajnokok megélhetéséről az állam életük végéig gondoskodik.
A dopping elleni harc során a legellentmondásosabb helyzetben a sportvezetők vannak, akik álszent módon papolnak a sport tisztaságáról, miközben ők tudják a legjobban, hogy sok sportágban tisztán már az olimpiára sem lehet kijutni, nemhogy felállni a dobogóra. Felháborító, de amikor a sportoló bajnok lesz, akkor ölelgetik, csókolgatják, feldobják a levegőbe, majd amikor kiderül, hogy megbukott, elfordulnak tőle.
Az athéni esetek is azt mutatják, hogy a magyar sport vezetőinek ideje eldönteniük, valóban a becsületes játék-e az egyetlen út, ha igen, akkor nem érmekben kell meghatározni az olimpiai célkitűzéseket, hanem abban, hogy sportolóink tiszták maradjanak a világ legjobbjainak vetélkedésén. A tízmillió forintos jutalom pedig ne csak a győzteseknek járjon, hanem például az olyan tiszta vágtázónak is, aki 10,65 másodperccel kiesett az előfutamban. Az viszont nem megy, hogy ha a magyar atlétacsapat egy pontot sem hoz – mint négy éve Sydneyben –, akkor ledorongolják, csökkentik a támogatást, ha pedig egy győztes képtelen megfelelő menynyiségű vizsgálati mintát produkálni, akkor elítélik. Mert Fazekas Róbert nem lett rosszabb ember, gyengébb diszkoszvető kedd délutánra, mint amilyen volt hétfő este, amikor még nemzeti lobogóval a vállán tiszteletkört futott az athéni Olimpiai stadionban. Pozitív példaként említhetjük Gyulai Istvánt, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkárát, aki ugyan megtehette volna, hogy semleges marad, ehelyett azonban kiállt a magyar sportoló mellett, megpróbált segíteni.
Az elmúlt években megváltozott a tiltott szert kínálók és a doppingolók magatartása, mert míg korábban a sportolók és edzők összetartottak, az elmúlt időszakban feljelentésekkel gyengítik ellenfeleiket. Az olimpián vasárnap este 100 méteren győztes amerikai Justin Gatlin edzője, Trevor Graham beismerte, tavaly ő küldött mintát az addig kimutathatatlan teljesítményfokozó szerből, a THG-ből az amerikai doppingellenes ügynökségnek. Ennek az árulásnak a hatására a világbajnok Kelli White eltiltása mellett gyanúba keveredett több atléta, így a klasszis Marion Jones, Tim Mongomery, Michelle Collins is, akik korábban Graham tanítványai voltak. Tisztázandó lenne persze, hogy ha az amerikai feljelentő nem adott a tanítványainak doppingszert, honnan szerezte a bizottságnak elküldött anyagot?
A Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) magyar sportolók elleni hajtóvadászatát egy névtelen levél indította el, amelyben azzal vádolták meg a szombathelyi atlétákat, hogy manipulálják a vizsgálati mintát. Az ötszörös világbajnok német Lars Riedel pedig azt nyilatkozta a dpa német hírügynökségnek: tavaly egy magyar diszkoszvető hívta fel a figyelmét arra, hogy Fazekas Róberték csalnak, amit ő jelzett a nemzetközi szövetségnek. Az olimpiáról lemaradt Varga Roland határozottan cáfolta, hogy ő lett volna a súgó.
Három nappal az athéni olimpia befejezése előtt már több mint húsz versenyzőt értek doppingvétségen, köztük három győztest, a súlylökő orosz Irina Korzsanyenkót, a kameruni Mbango Etonét és Fazekas Róbertet. A sport tisztaságában hívők elégedetten dörzsölhetnék a kezüket arra gondolva, hogy ez az olimpiai doppingbotrány megálljt parancsol majd a tiltott szereket használóknak. Sajnos, az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy egy-egy súlyos eset ugyan megrengeti a sportvilágot, azonban minden csoda három napig tart, és a világ egyik legnagyobb üzlete folytatódik. Ezért nagy tévedés, amit Rogge nyilatkozott: „Minden egyes, doppingvétség miatt kizárt sportoló egy-egy győzelem a játékok számára.”
Miért van akkor szükség egyáltalán a kilátástalan küzdelemre?
Mert ha szabad lenne a pálya, akkor nem dopping-, hanem halálesetekről számolhatnánk be. A lebukások hatására ugyanis a sportolók az ellenőrzéstől félve egy ideig féken tartják magukat, csak nagyon óvatosan, körültekintően használják a tiltott szereket.