Jelenlét- vagy küldetéstudat?

Csaknem titokban szólalt meg a közelmúltban a budapesti éterben az első engedélyezett diákrádió, Tégláson pedig az első vidéki kisközösségi adó. Várható, hogy ősszel országszerte is elindulnak a társaik. Pár hónappal a nyitány előtt érdemes hát elemezgetni, miért nem sikertörténet a nagy, helyi vagy körzeti közösségi rádiózás.
Függetlenül attól, hogy egyébként barlangászok vagy bélyeggyűjtők-e az illetők, nevezzük e rádiók közreműködőit is műsorkészítőknek. Nagyon sikamlós területre léptünk; idézzük például Hanthy Kinga Kovács Béla próféta és beszélőgép (Magyar Nemzet, 2003. november 4.) című írását: „a rádiózás és televíziózás szakma, ami nem való gépkocsivezetőknek és énekesnőknek, sőt színészeknek sem (kivéve az irodalmi feldolgozásokat), és hogy nem lehet »in situ« megtanulni.” Hanthy Kingának fordítva is igaza van: a lényeg a szakmai tudás, a rátermettség és az emberség, a többi mellékes.
Szerencsés esetben a közösségi rádió műsorait készítők között vannak szakemberek is, akik esetleg képesek megtanítani a többieket a rádiózás elnevezésű, sokoldalú szakmára. Rosszabb esetben a közösségi rádió műsorait készítő közösség egyetlen tagja sem szakember. S ha félszemű királyok kezdik képezni a többieket, jön az ideológia: Mi amatőrök vagyunk, ez benne a szép, hogy annyit bénázunk. A szakmai hozzá nem értést jól lehet álcázni némi megfélemlítéssel is: csak akkor kerülhetsz adásba, ha…, és ilyenkor a másodpercre pontos előzetes forgatókönyvtől a tisztelettudó, magázódó, sőt tetszikező beszédig az alattvalói tudat számos hamis gyöngyét meg lehet csillantani.
A rádió működtetéséhez a társulatot szervezni és irányítani is tudni kell, s mert a közösségszervezésből élők – cinkosan összekacsintva a hatalommal – fennen hangoztatják, hogy korunk követelménye az intézményesülés, a hazai nagy közösségi adók bele is másztak ebbe a csapdába. Az összes, úgynevezett legális hazai közösségi rádió két részre szakadt. Az egyik rész a tulajdonosi testület – jogilag övéké a rádió vagy annak valamelyik műhelye –, a másik az önkéntesek hada, akiknek a jog nem osztott lapot. Mármost beszélhetünk-e közösségről ott, ahol ennyire különbözők a jogok?
E sorok írója – Erich Frommal egyetértve – úgy gondolja, hogy igazi közösségek csak a közösségi értékeket tiszteletben tartó társadalmakban létezhetnek, korunk meg éppenséggel nem a szabad közösségekről szól. Ennek ellenére, csodaszámba menően szinte, nálunk is létezhetnek közösségek, függetlenül attól, hogy az intézményi rendben ki és hol foglal helyet. A létező közösségi rádiók egyikében sincs azonban közösség. Nincs, mert a naivitásból és kényszerből vállalt nagy műsoridőhöz nincs elegendő számú, hasonlóan gondolkodó műsorkészítő. És nincs, mert abban a médiaszabályozási rendszerben, amelyikben a közösségi rádiók működnek, és amelyet szakmai szervezetük tétovasága miatt elfogadtak, csakis diktatúra képzelhető el.
Közösségek persze nemcsak konstruktív, hanem destruktív célokból is szerveződhetnek. Volt már példa arra, hogy egyik-másik közösségi rádió egyszerűen csak „közönségesen mondta meg az őszintét”; pár perccel a cigányozást követően a magyar népet, magyarságunkat becsmérlő szavakkal. A szólásszabadsággal visszaélő, felelőtlen és műveletlen lumpen értelmiségiekkel feltöltött rádiók a mindenkori elnyomóknak tesznek szívességet, lejáratván a közösségi rádiózást.
Ám éppen ilyen szívességet tesznek azok a rádiók, amelyek unalmas műsorokat készítenek. Ezért érdemes megvizsgálni e adók célközönségét. E szempontból vannak jelenléttudatú és küldetéstudatú rádiók.
A jelenléttudatú rádiók szerint „csak az hallgasson engem, aki szeret”, és azt gondolják, hogy pusztán az éterbeli jelenlét még mindig elegendő ahhoz, hogy hallgassák is őket. Pedig talán éppen az ilyenhez kell(ene) nagy formátumú és profi egyéniségek sokasága.
A küldetéstudatú esetében már van megcélzott közönségréteg, és ha még a műsorkészítők által megszólaltatott riport- és interjúalanyok is adekvátak a megcélzott réteggel, akkor itt a mennyország. S valóban itt is van, illetve nem itt, hanem amott, a kereskedelmiekben. Budapesten két népszerű kereskedelmi hírrádió is van, az Info és a Klub. Mindkettőnek megvan a maga hallgatói köre, fej fej mellett kilenc-kilenc százalék. Mindkét adó megszólaltat civil szervezeteket is, s aligha van a fővárosiakat érdeklő olyan téma, amely legalább az egyikben ne kerülne terítékre. E két rádióhoz képest a budapesti közösségi adók együttesen sem a témák sokszínűségét, sem élvezhetőségét tekintve nem nyújtanak többet, sőt néhány igen kiváló műsortól eltekintve, kevesebbet, érdektelenebbet, sok esetben szánalmasat nyújtanak.
A két kereskedelmi adó azt teszi, amit vállalt. A működő közösségi rádiók viszont túlvállalták magukat, mert a hatalom jól megversenyeztette őket, és ahhoz, hogy a pályázati feltételeket teljesítsék, a csillagos eget is be kellett ígérniük. Az alapító atyák-anyák is azt hitték, hogy tartósan lesz elegendő létszámban olyan műsorkészítő, aki nem mond annyi baromságot, ami a hallgatónak már fáj.
De mit lehet mondani annak a műsorkészítőnek, aki rossz műsort készít, anélkül, hogy az ő plüssmacis lelkét megsértenénk? Semmit. Ezért nincs a legtöbb hazai közösségi rádióban nyilvános, komoly és rendszeres műsorértékelés – szakmai szervezetükben pedig egyáltalán nincs. De nem is kell mondani semmit, nincs rá igény, mert a műsorok egyre nyilvánvalóbb vacaksága úgysem tűnik fel senkinek. Hiszen amúgy sem hallgatja ezeket senki, legalábbis statisztikai értelemben nem.
A titokban rádiózás tehát jó mindenkinek. Jó a rádió tulajdonosainak, mert elmondhatják, hogy van rádiójuk. Jó a műsorkészítőknek, mert elmondhatják, hogy ők rádiósok. Jó a hatalomnak, mert olcsón megúszta az egészet. És jó a hallgatónak is, mert szabadon választhat – mást.
Mégis akadnak, akik nem elégednek meg azzal, hogy a közösségi rádiók szólnak. Szeretnék, ha jól és nagyobb hatékonysággal szólnának. Az ilyenek – mint e sorok írója is – azt tanácsolják a közeljövőben induló kisközösségi rádióknak, hogy csak egy kicsivel vállaljanak többet, mint amire képesnek érzik magukat. Hogy a közösségellenes magatartást ne tévesszék össze a demokráciával. Hogy professzionális médiaiskolákban igenis tanulják meg a szakmát, mert csak alapos tudás birtokában képezhetik aztán önmagukat. Hogy inkább édes játéknak, mintsem küldetésnek vegyék az egészet, ami csak akkor jó játék, ha a játékszabályokat – nem bambán persze – betartják. Hogy mindig ki tudják röhögni a pöffeszkedő hatalmasságokat.
És hogy legyenek ott, ahol rájuk van szükség, csakis rájuk, és nincs, aki helyettük ott lehetne. Ehhez szerénynek kell lenniük, és kicsiknek. Kisközösséginek.

A szerző rádiós újságíró