Kárból haszon?

Mint arról lapunk (Magyar Nemzet, 2004. június 23.) is részletesen beszámolt, 2004 júniusában a Balatonhoz közeli marcali víztározónál tömeges busapusztulás volt. Ennek során több mint száz tonna (vagyis legalább tíz vagon) hal – mintegy harmincmillió forint értékben – megsemmisült. Tetézte a kárt a bűzlő, bomló-rothadó haldögök összegyűjtése, elszállítása.
A kárvallott a Balatoni Halászati Részvénytársaság volt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a halvész nem a Balatonnál és az idegenforgalmi főszezonban történt. Ezúttal legalább nem esett csorba legnagyobb tavunk egyre romló hírnevén.
De végül is mi váltotta ki az iszonyatos tömegű hal váratlan megsemmisülését? Rossz időjárási körülmények, vízszennyezés, halbetegség? Egyik sem! 2004 tavasza – köztudottan – csapadékban bővelkedett. Ennek nyomán a marcali víztározó is hamar megtelt. Sőt! Júniusban már „túl is csordult”! Vagyis a nagy tömegű felesleges víz a Nyugati-övcsatornába, majd onnan a Balatonba ömlött. A tóba áramló tiszta víz csalogatólag hatott az ott élő ivarérett, ívásra kész – és folyóvizet ösztönösen kereső – busák tömegére. Ugyanis ezek a halak eredeti lelőhelyükön – a távol-keleti Amur folyó vízrendszerében – életük nagy részét a sekély, lapályos vízrészeken töltik, ahol tavasztól őszig bőven találnak maguknak „dús algalegelőket”, vízben lebegő moszatok tömegét. Ha viszont elérkezik a szaporodás időszaka, akkor szinte varázsütésre felkeresik a langyos (23–25 fokos) folyóvizeket, hogy ott minél előbb leívjanak. Ikrájuk nem tapad-ragad semmihez, hanem rövid időn belül többszörösére duzzad, és egyidejűleg a víz sodrásával együtt – lebegve – jut a folyó alsó szakaszára a már említett, majdnem álló jellegű, lapályos vízrészre. Vagyis oda, ahol a kikelő hallárva biztonságos „bölcsőt” találhat magának. A folyóvízben való 24–36 órás sodródás egyáltalán nem viseli meg az ikrahéjon belül fejlődő, kényes halembriót, hiszen a többszörösére duzzadt ikrában „kipárnázott”, mondhatni „összkomfortos” adottságok vannak, így biztosított a célba érés.
Az örökletes szaporodási ösztönt a hozzánk 1963-ban betelepített és az azóta meghonosodott busák sem vesztették el. Így nem csoda, hogy az ivarérett balatoni egyedek késő tavasszal mohón keresik a számukra kedvező szaporodási adottságokat. 2004 késő tavaszán kapóra jött számukra az említett víztározóból kizúduló és a Nyugati-övcsatornába folyó tiszta, a Balaton vizénél kissé langyosabb víz észlelése. Éppen ezért ezer és ezer nagy testű – többségében 10–20 kilogramm testtömegű –, ívni vágyó busa úszott a Nyugati-övcsatornába, egészen a víztározóig. Mivel a továbbhaladásban akadályozva voltak, ezért kis helyen nagy tömegben összezsúfolódtak. Ez okozta a vesztüket, mert az éjszaka folyamán elfogyott a vízben oldott oxigén. A busavándorlásnak ez a módja és szomorú végkifejlete váratlanul érte a halászokat. Éppen ezért a kínok kínjai között kimúlt halak zöme egy állatifehérje-feldolgozó üzemben fejezte be földi pályafutását.
A Balaton történetében azonban nem ismeretlenek a hasonló halpusztulások. Különösen a déli parton tudnak ilyenekről. Egykor, amikor a Nagy-Berek még a tóhoz tartozott, a halak zöme oda igyekezett a tavaszi ívási időszakban. Hiszen sekély vize langyosabb volt, az ivadék megfelelő táplálkozási adottságokat talált magának. Amióta azonban ezt a hatalmas vizes területet „lefűzték” a tóról, égetően hiányzik a halak szaporodási területe. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy tavasszal a Nagy-Berek Balatonba torkolló vízfolyásai – például a Nagy- és a Kis-Metszés-csatorna, a Nyelves-patak, a Tetves-patak, az Ordacsehi-árok stb. – csalogatólag hatnak a balatoni halakra, főleg a keszegfélékre. A halászok ezt jól tudják, és ezért – elővigyázatosságból – rácsokkal mindig lezárták a befolyók torkolati részeit, nehogy a halak tonnái a szűk vízlevezető árkokban oxigénhiány miatt megfulladjanak. Ennek ellenére ott, ahol a lerekesztést elfelejtették végrehajtani, tavasszal mindig volt halvész…
A júniusi marcali halkárnak mindazonáltal van némi haszna, a jövőre vonatkozó fontos tanulsága. Köztudott, hogy legnagyobb állóvizünkben több ezer tonna busa él. Sikeres megfogásuk – legalábbis eddig – megoldatlan volt, hiszen olyan halakról van szó, amelyek a hagyományos módszerekkel és eszközökkel (például terebélyes kerítőhálóval) kifoghatatlanok. Ugyanis roppant óvatos, gyanakvó állatokról van szó, amelyek szorult helyzetben játszi könnyedséggel átvetik magukat a háló felső szegélyén, és így egyszeriben egérutat nyernek. A halászok által éjszakára kihelyezett úgynevezett „állított hálók” a vízben hármas falú függönyként állnak, és ha ebbe hal – például busa – akad, akkor kevés esélye van arra, hogy onnan kiszabaduljon. Evvel a módszerrel – és tegyük hozzá kőkemény munkával – évről évre kifognak néhány száz tonna busát, de hol van ez a mennyiség a tóban még megmaradó több ezer tonnához képest?
A balatoni busák gyors és tömeges megfogásának egyik, most már bizonyítottan jó lehetősége volna a marcali víztározóból való vízeresztés. Ily módon a Balaton nyugati medencéjében élő és tavasszal ívásra készülődő busák száz és száz tonnái volnának becsalhatók a Nyugati-övcsatornába, ahol időben felkészült halászok várnák a kelepcébe érkezőket… Egyébként a vízeresztésnek és a halcsalogatásnak régi és jól bevált, tógazdasági gyakorlata is van. Íme egy példa: Ha az egyik tóból a szomszédosba kívánják – emberi kéz érintése nélkül – áthelyezni a halakat, akkor ebben az esetben a „halastó” vizét szinte teljesen leeresztik. Ezután a szomszédos tóból – a gát alatt átbújtatott széles átmérőjű betoncsövön keresztül – friss és tiszta vizet engednek a már csak iszapos latyakban vergődő halak tömegére. Mivel a halak ösztönösen és mindig szemben úsznak a víz áramlási irányával, ezért „törvényszerű”, hogy minden különösebb noszogatás nélkül, önmaguktól átúsznak a már említett betoncsövön keresztül a szomszédos tóba. Vagyis oda, ahová a tógazdasági szakemberek előzetesen eltervezték!
A balatoni sikeres busahalászatnak egy másik eredményes lehetősége lehetne, ha nagy tapasztalatú kínai szakértőket vonnának be a munkába. Ők ugyanis sok száz év óta mesterei az eredetileg náluk őshonos busák tömeges zsákmányolásának. Azt talán mondanunk sem kell, hogy ők igényt tartanak minden halra, hiszen fontos, nélkülözhetetlen fehérjeforrásról van. Náluk igencsak luxusnak számítana az, ha a busák száz és ezer tonnáit veszni hagynák…