Kenyérfesztivál igazi hangulat nélkül

Budapesten fesztivál van, vagy semmi – egy világváros arculatához nem is illik más. Szent István napján például kenyérfesztivált szervezett a kormány a Városligetben a nép szórakoztatására. A hirdetésekben a grandiózus esemény úgy jelent meg: helyszín a Vajdahunyadvár és környéke. A „környéken” bóklászók, kutyasétáltatók, piknikezők, turisták valószínűleg nem sejtették, hogy éppen fesztiválon vannak, de ez semmit nem von le a töpörtyűs pogácsát, szalonnás lángost és igazi kenyeret készítő tucatnyi pék hősies munkájának értékéből. Nem beszélve arról, hogy „takarékoskodni” igazából a fesztiválok költségvetéséből lehet – legkönnyebben úgy, ha azok valójában egyszerű, de annál olcsóbb programok.

A Hősök terén néhány turistacsoport ismerkedik a magyar múlttal: a MIÉP idén nem tartott nagygyűlést, a királyok árnyékában seftesek, izgatott idegenvezetők. Egyetlen aktivista áll a sarkon Árpád-sávos lobogóval, útbaigazításul a Jobbik ünnepi nagygyűlésére, amelyet a Regnum Marianum keresztje alatt tartanak meg. Ahogy tovább halad az ember a kenyérfesztivál színhelyére, csak csodálkozik: minden ugyanolyan, mint egy átlagos hét végi napon, csak mintha a perecárusok lennének a szokásosnál többen a városligeti tavat átívelő híd környékén. Ahogy kérdezem őket, kiderül, az áru most is olyan, mint máskor – fesztivál ide vagy oda –, bár sajnos nincs túl nagy kereslet. A vár előtti tisztás szélén egy csinos jármű, elektromos mini olds mobil, jégkrémet kínál a sofőr a tisztelt közönségnek, kimondottan számítva a gyermekek csodálatára és kíváncsiságára.
– Mindenki azt kérdezi, hogy hol van a kenyérfesztivál. Szerintem nem kellően reklámozták ezt az egészet, nincsenek táblák, pedig lennének érdeklődők, de senki nem tud semmit – mondja Jónás Ildikó. Hogy miért? A válasz kézenfekvő: meleg van, akinek van esze, kimenekül a betondzsungelből. No meg az érdektelenség…
A Vajdahunyadvárához közeledve sem erősödik a fesztiválhangulat. Családok gyerekekkel, idősek, néhány szerencsétlen csavargó az elmaradhatatlan nejlonszatyrokkal jön szemközt. Egy fiatal pár azon a véleményen van: csuda jó volt, amit a pékek a várudvaron sütöttek, csak az a baj, hogy kevés volt, merthogy ők bizony tudtak volna még enni a kóstolóból. Kis Mónika és Lünd Endre ezen gasztronómiai élményekkel gazdagodva távozott is a „fesztiválról”.
A fesztivál fő helyszínére betérve tovább erősödik az emberben a meggyőződés, hogy nekik volt igazuk: a fesztivál talán mégis máshol van. Ugyanis az ilyenkor szokásos szabvány sörsátrakon és a titokzatos krónikás, Anonymus márványcsuklyája alá bekandikáló gyerekeken kívül nemigen akad más látnivaló. Hacsak A komiszkenyér története című sátor kiállítását nem vesszük hozzá, bár – mondjuk meg őszintén – mindez bármilyen gondos munka is, legfeljebb kedvcsináló, elsősorban gyerekeknek. A bejáratnál a táblán ott a részletes program. Egy idős hölgy a férjét szólongatja:
– Egy óra múlva lesz valami felvonulás, ide van írva – magyarázza. Az idős, verejtékező úr csak legyint. – Hol van az még? Menjünk az árnyékba – válaszolja. Az enyhet adó sörsátor előtt viszont nagy sor áll, pedig a csapos a szakmája virtuóza. Lehengerli még a németeket is, akik úgy bámulnak rá, mint borjú az újkapura:
– Allesz gút, allesz okaj, anc, vaj, policaj, superbir – mindent mond, udvarol a tikkadt vendégeknek, hogy a házi bajor sör habzása miatti fennakadást elviselhetővé tegye. A kuncsaftok pedig mosolyognak. A németek távoztával jönnek az igazi magyar párbeszédek, például az egyik sörnagykereskedő életrajza, aki most börtönben van, mert bebetonozta üzlettársát, s akinek vezetékneve a politikából ismerős… A népnek ez már meg se kottyan. Ebben a melegben…
Egy hölgy szabályosan lerogy az összecsukható, fesztiváli faasztal mellé. Számára nagy élmény volt, hogy a pékeknek köszönhetően végre gyermekkora ízeit érezhette. A mátraaljai Bodonyból származott el a fővárosba, s különleges életutat járt be. Bár évtizedek óta Budapesten él, ízes tájszólása megmaradt, pedig német és angol nyelven idegenvezetett csaknem két évtizeden át, tehát valószínűleg a pesti „e”-zést is megtanulhatta volna, ha akarja. Most pedig rokkantnyugdíjas, aki nem tudja kiváltani a gyógyszereit, mert a 48 ezer forintból 15 ezret elvinne. Így csak a legszükségesebbeket veszi meg. – Mindent levettek a közgyógyról, mondván, hogy mások árulják a piacon a kiváltott gyógyszereket. Ez a megoldás? Nyilván ennivalóra kell a pénz, mert gyógyszeren nem él meg az ember – magyarázza, hozzátéve azt is: azt utálja a legjobban, hogy arról beszél a hatalom, hogy a rászorulókon segít. – Nincs hova menni, mindenhol az a válasz: sajnálom. Elég, ha egy forinttal túl van az ember a „limiten”, semmit nem kap – mondja.
Két lánya közül az egyik még egyetemista: két évet kell kibírni valahogy, akkor végez – talán ha már ő is dolgozik, könnyebb lesz – mesél a családjáról, de igazából még mindig a „kenyér” varázsa alatt áll.
– A mostani kenyér meg sem közelíti a régit. Egész más volt. Édesanyámmal mindig sütöttünk, lángost a vakarékból, kenyeret. A rendes kenyér, ha megnyomja az ember, kiugrik, mint a szivacs, a mostani pedig… Én nem is tudom megenni, csak a bioboltba járok ilyesmiért. A sütést-főzést gyerekkoromtól csináltam, nem gépekkel, hanem kézzel, nem voltak adalékanyagok, csak kovászt tettünk a kenyérbe. Jó is volt – magyarázza. Csakhogy Pesten már nincs kemence, ahová bevethetné a kenyeret, ahogy gyermekkorában tanulta.
A vár tövében csúcsra jár a három fafűtéses kemence. Barna kötényes pékek szorgoskodnak: sül a lángos, a pogácsa. A sátor körül, ahol a friss péksüteményeket kínálják, tumultus van. Az egyik mester a pogácsáért kinyúló kézerdőt látva annyit mond:
– Mindenkinek a lelkiismeretére bízom, hogy hányszor áll sort. Szerintem van, aki tizenötödszörre van itt. A többieknek is jusson – morgolódik a kóstolóra vágyók nagy derültségére.
Az egyik pék, Hárs Norbert azt mondja: nincs rossz kenyér. A kenyér csak akkor rossz, ha rossz a pék vagy rossz az alapanyag. A mostani technológiákkal is lehet jó kenyereket sütni, csak akarni kell. A vevők felelőssége is nagy: a pék azt süti, amit el tud adni. Ő is elkezdett kenyértésztából „igazi” zsemlét gyártani, de a boltok visszaküldték, hogy nem kell senkinek. – Akkor viszont ne tessék panaszkodni – mondja, és ebben igaza van, tágabb összefüggésben is. A tucatnyi pék hősiesen állta a „fesztiválozók” rohamát.
A Regnum Marianum keresztje elé a rekkenő kánikulában is kimentek pár százan. Radikális fordulatot követeltek a szónokok. A jelek szerint az államalapítás ünnepére összesereglett népet azonban nem igazán hozta lázba a politika. „Legyél te is tamagocsi” – hirdeti a Geszti-féle plakátkiállítás egyik attrakciója. A kánikulában idős emberek kerestek enyhülést a művek árnyékában egy sör mellett, félúton a kereszt felé.

---