A Hősök terén néhány turistacsoport ismerkedik a magyar múlttal: a MIÉP idén nem tartott nagygyűlést, a királyok árnyékában seftesek, izgatott idegenvezetők. Egyetlen aktivista áll a sarkon Árpád-sávos lobogóval, útbaigazításul a Jobbik ünnepi nagygyűlésére, amelyet a Regnum Marianum keresztje alatt tartanak meg. Ahogy tovább halad az ember a kenyérfesztivál színhelyére, csak csodálkozik: minden ugyanolyan, mint egy átlagos hét végi napon, csak mintha a perecárusok lennének a szokásosnál többen a városligeti tavat átívelő híd környékén. Ahogy kérdezem őket, kiderül, az áru most is olyan, mint máskor – fesztivál ide vagy oda –, bár sajnos nincs túl nagy kereslet. A vár előtti tisztás szélén egy csinos jármű, elektromos mini olds mobil, jégkrémet kínál a sofőr a tisztelt közönségnek, kimondottan számítva a gyermekek csodálatára és kíváncsiságára.
– Mindenki azt kérdezi, hogy hol van a kenyérfesztivál. Szerintem nem kellően reklámozták ezt az egészet, nincsenek táblák, pedig lennének érdeklődők, de senki nem tud semmit – mondja Jónás Ildikó. Hogy miért? A válasz kézenfekvő: meleg van, akinek van esze, kimenekül a betondzsungelből. No meg az érdektelenség…
A Vajdahunyadvárához közeledve sem erősödik a fesztiválhangulat. Családok gyerekekkel, idősek, néhány szerencsétlen csavargó az elmaradhatatlan nejlonszatyrokkal jön szemközt. Egy fiatal pár azon a véleményen van: csuda jó volt, amit a pékek a várudvaron sütöttek, csak az a baj, hogy kevés volt, merthogy ők bizony tudtak volna még enni a kóstolóból. Kis Mónika és Lünd Endre ezen gasztronómiai élményekkel gazdagodva távozott is a „fesztiválról”.
A fesztivál fő helyszínére betérve tovább erősödik az emberben a meggyőződés, hogy nekik volt igazuk: a fesztivál talán mégis máshol van. Ugyanis az ilyenkor szokásos szabvány sörsátrakon és a titokzatos krónikás, Anonymus márványcsuklyája alá bekandikáló gyerekeken kívül nemigen akad más látnivaló. Hacsak A komiszkenyér története című sátor kiállítását nem vesszük hozzá, bár – mondjuk meg őszintén – mindez bármilyen gondos munka is, legfeljebb kedvcsináló, elsősorban gyerekeknek. A bejáratnál a táblán ott a részletes program. Egy idős hölgy a férjét szólongatja:
– Egy óra múlva lesz valami felvonulás, ide van írva – magyarázza. Az idős, verejtékező úr csak legyint. – Hol van az még? Menjünk az árnyékba – válaszolja. Az enyhet adó sörsátor előtt viszont nagy sor áll, pedig a csapos a szakmája virtuóza. Lehengerli még a németeket is, akik úgy bámulnak rá, mint borjú az újkapura:
– Allesz gút, allesz okaj, anc, vaj, policaj, superbir – mindent mond, udvarol a tikkadt vendégeknek, hogy a házi bajor sör habzása miatti fennakadást elviselhetővé tegye. A kuncsaftok pedig mosolyognak. A németek távoztával jönnek az igazi magyar párbeszédek, például az egyik sörnagykereskedő életrajza, aki most börtönben van, mert bebetonozta üzlettársát, s akinek vezetékneve a politikából ismerős… A népnek ez már meg se kottyan. Ebben a melegben…
Egy hölgy szabályosan lerogy az összecsukható, fesztiváli faasztal mellé. Számára nagy élmény volt, hogy a pékeknek köszönhetően végre gyermekkora ízeit érezhette. A mátraaljai Bodonyból származott el a fővárosba, s különleges életutat járt be. Bár évtizedek óta Budapesten él, ízes tájszólása megmaradt, pedig német és angol nyelven idegenvezetett csaknem két évtizeden át, tehát valószínűleg a pesti „e”-zést is megtanulhatta volna, ha akarja. Most pedig rokkantnyugdíjas, aki nem tudja kiváltani a gyógyszereit, mert a 48 ezer forintból 15 ezret elvinne. Így csak a legszükségesebbeket veszi meg. – Mindent levettek a közgyógyról, mondván, hogy mások árulják a piacon a kiváltott gyógyszereket. Ez a megoldás? Nyilván ennivalóra kell a pénz, mert gyógyszeren nem él meg az ember – magyarázza, hozzátéve azt is: azt utálja a legjobban, hogy arról beszél a hatalom, hogy a rászorulókon segít. – Nincs hova menni, mindenhol az a válasz: sajnálom. Elég, ha egy forinttal túl van az ember a „limiten”, semmit nem kap – mondja.
Két lánya közül az egyik még egyetemista: két évet kell kibírni valahogy, akkor végez – talán ha már ő is dolgozik, könnyebb lesz – mesél a családjáról, de igazából még mindig a „kenyér” varázsa alatt áll.
– A mostani kenyér meg sem közelíti a régit. Egész más volt. Édesanyámmal mindig sütöttünk, lángost a vakarékból, kenyeret. A rendes kenyér, ha megnyomja az ember, kiugrik, mint a szivacs, a mostani pedig… Én nem is tudom megenni, csak a bioboltba járok ilyesmiért. A sütést-főzést gyerekkoromtól csináltam, nem gépekkel, hanem kézzel, nem voltak adalékanyagok, csak kovászt tettünk a kenyérbe. Jó is volt – magyarázza. Csakhogy Pesten már nincs kemence, ahová bevethetné a kenyeret, ahogy gyermekkorában tanulta.
A vár tövében csúcsra jár a három fafűtéses kemence. Barna kötényes pékek szorgoskodnak: sül a lángos, a pogácsa. A sátor körül, ahol a friss péksüteményeket kínálják, tumultus van. Az egyik mester a pogácsáért kinyúló kézerdőt látva annyit mond:
– Mindenkinek a lelkiismeretére bízom, hogy hányszor áll sort. Szerintem van, aki tizenötödszörre van itt. A többieknek is jusson – morgolódik a kóstolóra vágyók nagy derültségére.
Az egyik pék, Hárs Norbert azt mondja: nincs rossz kenyér. A kenyér csak akkor rossz, ha rossz a pék vagy rossz az alapanyag. A mostani technológiákkal is lehet jó kenyereket sütni, csak akarni kell. A vevők felelőssége is nagy: a pék azt süti, amit el tud adni. Ő is elkezdett kenyértésztából „igazi” zsemlét gyártani, de a boltok visszaküldték, hogy nem kell senkinek. – Akkor viszont ne tessék panaszkodni – mondja, és ebben igaza van, tágabb összefüggésben is. A tucatnyi pék hősiesen állta a „fesztiválozók” rohamát.
A Regnum Marianum keresztje elé a rekkenő kánikulában is kimentek pár százan. Radikális fordulatot követeltek a szónokok. A jelek szerint az államalapítás ünnepére összesereglett népet azonban nem igazán hozta lázba a politika. „Legyél te is tamagocsi” – hirdeti a Geszti-féle plakátkiállítás egyik attrakciója. A kánikulában idős emberek kerestek enyhülést a művek árnyékában egy sör mellett, félúton a kereszt felé.
A rendezvény részeként a Mezőgazdasági Múzeum melletti kisszínpadon a Turczi István szerkesztette Parnasszus folyóirat költészeti műsora szórakoztatta a közönséget. A program az éppen 53. születésnapját ünneplő Karácsony Sándor, valamint együttese, a Shannon koncertjével indult, majd Görgey Gábor lépett a színpadra, akit a Karthago egykori frontembere mint kiváló költőt, drámaírót és exminisztert méltatott. Az egykori kultuszminiszter Magyar homály című költeményét olvasta fel – többek közt azt a költői kérdést is feltéve, hogy mikor fog egyetlen sírban nyugodni Kossuth Lajos és Görgey –, majd némi ír beütésű rockzenét követően többek között Sebeők János, Vörös István és Sumonyi Papp Zoltán adták elő műveiket – ez utóbbi szerző az alkalomhoz illően Augusztusi elégia, 1983 című versét, amelyben Szent István szellemében a több gyökerű, ám egységes magyar kultúra mellett száll síkra, irodalmunk nagyjaival példázva a hungarustudatot.
