Szécsisziget egy darabka az elveszett paradicsomból. Valahol Lenti és Rédics között félúton, a magyar– horvát–szlovén határ szegletében, a festői Kerka folyócska mentén még a levegőben van a dolgos századok emléke: az emberek főképp erdei és mezei munkából éltek, a romlatlan vidéket szerencsésen elkerülte az iparosodás uniformizáló hatása. A hamisítatlan falusi turizmus kedvelőinek a csömödéri kisvasút és a Dél-zalai Erdőtáj kerékpárútjai nyújtanak errefelé izgalmas kalandozási lehetőséget. S ebbe a kínálatba nem csupán az alig háromszáz lakosú falucska kapcsolódik be műemlék barokk templomával és a Szapáry–Andrássy-kastéllyal, amely újabban a határokon átnyúló natúrpark központja, de a közeli mároki kápolna, a ma már nem létező Petróc község hajdani temploma is. A szécsiszigeti szőlőhegyet az országos borút is érinti a zalai történelmi borvidék muravidéki körzetén belül: az itt készült hegyközségi borok karaktere hozzáértők szerint hasonlatos a tokajihoz.
Ritka eset, hogy egy ilyen kis lélekszámú település négy országosan védett műemlékkel is rendelkezzen. Márpedig itt ez a helyzet. A kastélyon és a két templomon kívül a negyedik egy volt uradalmi vízimalom, amelynek évtizedeken át a pusztulás volt az osztályrésze. Az 1896-os statisztika Zalában még harminchat gőzmalomról és 547 vízimalomról számol be – ez utóbbiakból kilencvenet a Kerka vize hajtott. Mára a szécsiszigeti maradt hírmondónak, s ez is csak omladozott, míg egy lelkes, építészekből és más értelmiségiekből álló csapat fel nem fedezte és valósággal bele nem szeretett. Papíron van ugyan még tucatnyi más fellelhető malomépület is a környező falvakban, ám ezekben – ha ugyan időközben építőanyagnak szét nem hordták őket – manapság családok laknak, panziót vagy raktárat működtetnek; s akad olyan is, amiben focilabdákat varrat egy olasz vállalkozás.
Kelemen Zsolt és Komár Pál egy felemásan sikerült Tokaj vidéki borház-rekonstrukciós kísérlet után kerestek valami különleges, férfipróbáló feladatot, s újsághirdetés révén akadtak rá a szécsiszigeti romos malomra. Az építésznívódíjjal, Europa Nostra díjjal is büszkélkedő tervező–építésvezető páros első pillantásra meglátta a lehetőséget a hajdani uradalmi malomban, aminek a környékét akkoriban embermagasságban verte fel a gaz. Nemcsak az épületet vásárolták meg 2002 februárjában, hanem a hozzá tartozó kültelki nádast, a hajdani malomtavat is. A területet áthatolhatatlan elefántfű borította, a tó korhadó fákkal volt tele. Eltökélt szándékuk volt, hogy nem csupán a műemlék malmot állítják helyre, de a hajdani természeti környezetet is. Lelkesedésüket fokozta, hogy a barokk épület feltárásakor 1736-ból származó Szapáry-monogramos téglákat is találtak. Óriási szerencse volt, hogy a malom korabeli gépeit kivételesen nem tüzelték el: nyolcvan százalékuk restaurálható állapotban maradt, és jelenleg egy pajtába menekítve várja, hogy a megújult malomban egyszer ismét munkába állhasson.
A háromkerekes malomnak nemcsak a száz évvel ezelőtti tűzvészt, hanem a szocialista nemtörődömséget is át kellett vészelnie. Addig, amíg az itt termelt árammal oldották meg a község közvilágítását, még megmenekülhetett a hajdani uradalmi létesítmény, amely nemcsak a háború alatt üzemelt megszakítás nélkül, de valóságos csoda folytán az államosítást is elkerülhette egészen 1952-ig. Sőt a kezelői jogot megkapó községi tanács még egy korszerűsítésbe is belefogott 1957-ben: a régi kerekeket a kustányi malom húszas évekből való víziturbinájával váltották fel. Akkortájt titkos párthatározat indította újra ezeket az egyszer már halálra ítélt malmokat – de például Szécsiszigeten korántsem azért, hogy gabonát őröljenek, hanem hogy a helyi közvilágításban és fűrészüzemben gyakorta bekövetkező áramszüneteket suttyomban kiküszöböljék. A Kerka 1963-as szabályozása azonban e „második műszaknak” is véget vetett: a malom a téeszé, az enyészeté, majd spekulánsoké lett, hogy aztán bő két esztendeje megvásárolja a romokat a Kelemen–Komár duóból és hasonlóan gondolkodó barátaiból megalakult Kerka Vízimalom Egyesület.
A tíz taggal alapított egyesületnek mára harminc tagja van, és szigorúan nonprofit kulturális szervezetként működik. Munkát, pénzt és energiát fektettek a kollektív álom megvalósulásába, hogy a malomnak új, működőképes kulturális funkciót találjanak. Nem afféle lokálpatrióta projektről van szó: a lelkes csapat az ország minden részéből verbuválódott. Ami közös bennük: erős kötődés az épített örökséghez, a magyar hagyományhoz és a népi építészethez. Amint mondják: nem izgatja őket az autó és a balatoni telek mint életcél – szerintük a polgár arról ismerszik meg, hogy a maga módján értéket teremt. Ezt a fajta értékteremtést pedig nem csupán az Európai Unió, hanem a hazai műemlékvédelem is méltányolni látszik. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma két ízben is támogatta a szécsiszigeti pályázókat, s ugyanígy kétszer nyertek a Jövőház pályázaton is, amihez a Magyarországon tevékenykedő, de külföldi tulajdonú építőanyag-gyártó cégek biztosítják a forrást. Ezt a fajta mecenatúrát már csak azért is nélkülözhetetlennek mondhatjuk, mert kizárólag gyermekintézményeket és műemlékeket támogatnak, ráadásul nyolcvan százalékban olyanokat, amelyek aprófalvas vidéken tevékenykednek.
A szécsiszigeti malom rehabilitációját az első perctől környezettudatosan gondolták végrehajtani. A békalencsés tó és környezete olyan ökoszisztémát alkot, ami megőrzésre érdemes – ezért a malom környezetébe környezetvédelmi tábort, erdei iskolát álmodtak. (Hogy a kivételesen szép flóra átmentése nem is olyan egyértelmű, azt jól mutatja, hogy az új tulajdonosokat az önkormányzat előbb a terület kaszálására szólította fel.) A Kerka vize manapság mélyebben van, mint valaha, ezért a malomfelújításon kívül a tájrehabilitáció is igen költséges a vízkiemelési kényszer miatt. Eddig tizenkét-tizenhárom milliót költöttek a malomra (ennek nagyjából a felét fedezték a sikeres pályázatok), s még csupán a munkálatok felénél tartanak. Nyár végére azonban befejeződik a műemléki rekonstrukció, a malomipari skanzen mellett kutató- és vendégszobákkal, eredeti állapotában rekonstruált molnárkonyhával. A három vízikerékből egyelőre egy jár majd; később a másik kettő is. A legnagyobb gond az volt, hogy a finomliszt őrléséhez szükséges hengerszék nem maradt fenn – valóságos vadászat folyt hát rá a környék ma már működőképtelen vízimalmaiban. Jövőre az egyesület az önerőből felépült, Pethő László által tervezett diáktáborban Lenti és Zalaegerszeg környezettudatos tantervű iskoláiból már csoportokat is fogadhat a tanösvényre alapozva; 2006-tól pedig indulhat az erdeiiskola-program is. Eltökélték, hogy a malomkertbe kizárólag őshonos magyar növények kerülhetnek: Megyesi Tünde kerttervező koncepciója szerint a háromszázféle fű, bokor és fa lépcsőzetesen, így a diákok számára is jól áttekinthetően lesz telepítve.
A zalaegerszegi Göcsej Múzeum felvetette a malom olyasfajta hasznosításának lehetőségét is, hogy újra biolisztet őröljön, sőt korabeli olajütőként is működjön. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park illetékesei árvízvédelmi szempontok miatt nem engedélyezték ugyan a Kerka visszaterelését a malomtóba, de a malom beindításához szükséges vízmennyiséget átemelőzsilipekkel megoldhatónak vélik, sőt a tó kotrásához is hozzájárultak. Szécsiszigeten nemrég termálkutat fúrtak, az épülő M70-es út pedig kisvártatva bekapcsolja a vidéket az országos, sőt a nemzetközi vérkeringésbe is. Remények és esélyek tehát vannak a megújult vízimalom rentábilis működtetésére. Meg arra is, hogy a szécsiszigeti kezdeményezés nem marad elszigetelt. Az országban van ugyan még egynéhány működő vízimalom, de magántulajdonban igen kevés. A röjtökmuzsajit például negyvenmillióért újították fel, de lényeges körülmény, hogy a Széchenyi-kastély nyolcszázmilliós rehabilitációjának részeként. Vilonyán meg benne lakik a malomban a molnár családja. Olyan vízimalom azonban, amely látogathatóvá is tehető, emellett a szándék is megvan a felújítására a tulajdonosban, mindössze négy-öt található még az országban.
Az egyesületi álmok megvalósulásához is szükség van még jó pár millióra, de aligha kétséges, hogy a lelkes felújítók nem adják fel. Nemcsak azt vallják ugyanis, hogy a polgár dolga az értékteremtés, de azt is, hogy a lokális értékek árfolyama erősen felszökik majd a XXI. század során. Ahogyan az ötletgazdák fogalmaznak: a globalizáció után is van élet. Például ott, a festői Kerka völgyében.
Napóra és molnárház
A hajdani virágzó magyarországi malomkultúrának a XXI. századra már csak a nyomait találhatjuk. Van azonban néhány olyan hazai példa, melyeket – a teljesség igénye nélkül – felidézve képet kaphatunk az európai viszonylatban is ritka magyar ipartörténeti épületkincsről. Míg a vácrátóti arborétum vízimalmának működőképességét nem sikerült megőrizni, a nagybörzsönyi Antal-féle malomét igen. A XIX. század közepén emelt nyeregtetős épület lakóház, malom és istálló is volt egyben. A fertőrákosi barokk stílusú, volt püspöki vízimalom a XVII–XVIII. században épült; homlokzatán festett napóra és Madonna-kép látható. Manapság turistaszálló; udvarán régi, a malomban használt tárgyakat állítottak ki. A teljesen helyreállított túristvándi vízimalom népi ipari műemlékvédelem alatt áll, s nagy idegenforgalmi vonzerővel bír. A dunaalmási Öregmalom, amely az Által-ér mellé épült, hasonló rehabilitációs kihívás volt, mint a szécsiszigeti. Már a török korban is működött, kezdettől négy vízikerékkel. Az államosított, majd bezárt malmot a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer tervezett vízszintmagassága miatt kis híján teljesen lebontották, ám végül csak a molnárház és a melléképületek estek áldozatul a gátépítésnek. A Balaton északi partján lévő örvényesi vízimalom is múzeumként működik. Építése a XI. századra tehető, mai formáját az 1800-as években nyerte el. 1892-ben a tihanyi apátság eladta, ezután magánkézben maradt egészen 1951-ig, amikor államosították. A Malomipari Vállalat 1955-ben a malmot lényegesen átépítette, majd ismét üzembe helyezte. Manapság is üzemképes, de a vízhiány miatt őrölni nem tudna – az élénk idegenforgalom miatt csak technikatörténeti érdekességként szolgál a nagyközönség számára. Többek között Kapolcson és a zalaegerszegi skanzenben is látható helyreállított, autentikus vízimalom. (Cs. J.)
