(ki a ház ura…)

Én nem tudom, kiben milyen érzéseket keltenek Radnóti Miklós őszt idéző sorai: „Hűvös, arany szél lobog, / leülnek a vándorok. / Kamra mélyén egér rág, / aranylik fenn a faág…”
Ebben a hangulatban számomra a kamra mélyén rágó egér is kellemes, otthonos, békés, bár kissé szomorkás hangulatot kelt, de e szomorúságomban is több a nosztalgia, mint a bánat. Az egér valahol a távoli múltban úgyszólván háziállat volt, s képzeletünkben rokonszenvesebb a macskánál, legalábbis, ha macska-egér harcról van szó, mindig az egérnek drukkolunk. Ha választanom kellene Tom és Jerry szerepe között, magam is Jerryét választanám.
Ezért aztán amikor ősszel beköltöznek a kamrába az egerek, nem teszek különösebb intézkedést ellenük, gondolván, hadd rágják csak a pontyok után megmaradt kukoricát. Ám az egerek a habszivacsot, a gumit, a széklábat is szeretik rágicsálni, s nem okoz gondot nekik egy madzagon függő horgászszák megközelítése, s szívesen szülik kicsinyeiket egy-egy szétrágott kempingágy romjai közé. Miután egy eredeti szovjet gyártmányú gumicsónakom is ráment az ügyre, úgy gondoltam, helyesen járok el, ha a kamrában nem hagyok értékesebb rágnivalót. Nosztalgiám eközben erősen csökkent, s nem bántam volna, ha egy Tom valamelyik szomszédból beszegődik hozzánk inasnak. De Vásott karomék és Enyves talpék egész nap csak a kis kerti tóban levő halakat lesik, s eszük ágában sincs egerészni. Így aztán a múlt év őszén megtörtént a baj. Egy Jerry csodának beillő módon a kamrából indulva átrágta a ház falát, és szeptember végén táplálék szűkében népesnek tűnő családjával együtt beköltözött a földszinti helyiségekbe. Minden morzsát felcsipegettek, s olyan otthonos egérszagot árasztottak, hogy legközelebbi csopaki látogatásomkor nem nosztalgiát, hanem hányingert éreztem. Vásároltam különböző egérfogókat, egy hagyományost, amely felcsalizás közben rákattan az ember nagyujjára és egy drótból font varsaszerűt, amely lezárt vas tésztaszűrőre is emlékeztet. Jerryék hétszer szedték ki a hagyományosból a töpörtyűt, úgy, hogy karcolás sem esett rajtuk. A tésztaszűrő, amely körülbelül húsz dekát nyom, megfogta ugyan az egyiket, de az addig hánytorgott benne, hogy felborult, és kinyílott alul az ajtaja. Ezt október végén, a ház lezárásakor konstatáltam, a csapda a szoba közepén nyitva hevert. Közben, mivel az utolsó szem morzsát is eltüntettem, s a házban nem maradt semmi ennivaló, Jerryék távoztak, s nagytakarítás után a szaguk is eltűnt. A falban megtaláltam az egérlyukat, betömtem, s abban a hitben vártam a tavaszt, hogy akkor újra miénk lesz a ház.
Áprilisban kiderült, hogy Jerryék alaposan belakták. Mindenhol ott volt a nyomuk, emlékük kiűzése rengeteg domesztoszba került. A kamrát is újjáépítettük, most sehol sincs rajta rés. (Mintha egy egérnek rés kellene.) Május végére a kedélyek megnyugodtak, Natasa laticeljében felfedeztem az utolsó kiürült fészket, elvitte a kukáskocsi.
Ám egy éjszaka emeleti szobámban furcsa zajra ébredtem, minha valami mocorogna a fülem mellett a falban. Nem volt tisztán kivehető a rágás motívuma, valami folyamatos sutymorgás szűrődött át a falon. Azzal nyugtattam magam, hogy verebek költöztek be a tető alá. De el nem tudtam képzelni, mit csinál egész éjjel egy verébcsalád. Csipogást sem hallottam, csak a hol csöndes, hol felerősödő motozást. A dolog állandóvá, s egyre hangosabbá vált, úgyhogy már a bejárati ajtónál állva, kívülről is lehetett hallani. Felrémlett bennem az a rémes gondolat, hogy Jerryék beköltöztek a falba, s szép csendben szétrágják belülről az üveggyapot szigetelést.
A megfelelő helyre támasztott létrán felmásztam, s ott, ahol az alsó szintet faperem választja el a felsőtől, felfedeztem a fallakók kétségbevonhatatlan nyomát. Sőt, a fenyőborítás lécei között a rést is, ahol beköltöztek. Így, közelről tisztán kivehető volt a benti motoszkálás és surrogás. Lefeszítettem néhány lambériadeszkát, hogy a betolakodókhoz férjek, aztán egy hosszú dróttal belepiszkáltam a szigetelő anyagban feltárult sötét üregbe. Féltem, hogy egy Jerry ugrik a képembe, de egész más történt. A résből kiröppent valami egy pillanatig előttem lebegett a fényben, majd tovaszállt. Egy halálra rémült denevér volt, egy kis batman, nyilván az anyuka, aki csemetéit az ágyam melletti falban nevelte. Nem tudom, mikor jött vissza a fiaiért, hova vitte őket, de egy nappal később megszűnt a mocorgás.
Hogy most megmutatva, ki az úr a házban, tényleg elzárjam-e a rést a lambériadeszkák között, én nem tudom…