Körforgás

Öt hónappal a véres tavasz és öt évvel Milosevics csapatainak kiűzése után semmi jel sem utal arra, hogy a Koszovót igazgató nemzetközi közösség eldöntötte volna, mi legyen a szakadár tartomány sorsa. Ez pedig egyre inkább próbára teszi a kilencvenszázalékos többséget élvező koszovói albánok türelmét.

Ha a helyzet nem változik, Koszovót egész nyugodtan átkeresztelhetjük UNMIK-isztánra – fogalmazott nemrégiben a német Die Tagespost egyik újságírója, ötletesen utalva a ma még hivatalosan Belgrádnak alárendelt déli tartományt megszálló ENSZ-alakulat egyre terhesebbé váló jelenlétére. A világszervezet Kenyától a Fidzsi-szigetekig, a földkerekség számos szegletéből gyűjtött munkatársakat a vízfejű adminisztráció és az erőteljes fegyveres jelenlét biztosításához, így Pristina utcáin végigtekintve – s méterenként az UN feliratba ütközve – úgy tűnik: a függetlenségről álmodozó egykori Rigómezőt a bürokrácia tán sosem engedi már ki szorításából.
Öt hónap telt immáron el március 17-e óta, de amint a politika kerül szóba, Koszovóban mégis mindenki a véres tavaszról beszél. Az albánok állítják, a Kosovska Mitrovica-i szerbek kutyákkal űzték a gyerekeket a folyóba, akik alatt beszakadt a vékony jég, s így belefúltak a vízbe. A másik oldal persze másként emlékszik, szerintük az albán fiúk maguktól mentek rá a befagyott folyóra, s mindössze egy szerencsétlen baleset történt. Hogy kinek van igaza, valószínűleg sosem fog kiderülni, az azonban biztos, hogy a gyerekek halálát követő csetepaté évekkel vetette vissza Koszovó fejlődését. Régi sérelmek törtek újból a felszínre, s követelték tizenkilenc ember életét, jól mutatva azt, hogy az UNMIK (az ENSZ koszovói missziója) és a – kora tavasszal épp csapatcsökkentésen gondolkodó – Kfor (a NATO koszovói missziója) ténykedése révén legföljebb kalitkába zárták az indulatokat, de korántsem szüntették meg azokat.
De miként enyhíthető a Balkán népeinek egymás iránt érzett évszázados gyűlölete, s egyáltalán: tényleg akkora a baj Koszovóban, mint azt az ENSZ-közigazgatás vezetői állítják?
Az UNMIK öt éven belül immár az ötödik főnökét fogyasztja, s a helyi lapok nem győzik hangoztatni, hogy az eddigi működés során több új probléma keletkezett, mint ahányat rendezni sikerült. Nem csoda hát, hogy a napokban érkezett új vezető, Soren Jessen-Petersen szolgálatba lépése hallatán a szélsőségesek már csak jót mulattak, sőt a tehetetlennek tartott dán diplomata pristinai landolását még Belgrád is alig leplezett kárörömmel fogadta.
Az viszont már korántsem ad okot jókedvre a szerb politikusoknak, hogy a koszovói albánok az idő előrehaladtával sem tágítanak legfőbb céljuktól, vagyis hazájuk függetlenné válásától. Ez az elszántság a héten állomáshelyét elfoglaló Petersent is meglephette, hiszen kedden, alig két nappal posztja elfoglalása után egy nyilatkozatában kemény kritikával illette a Nyugatot, amiért nem volt képes megérteni azokat az indulatokat, amelyek a márciusi események kirobbanásához vezettek. „Vannak határai annak, hogy meddig lehet egy helyet a pokol tornácán tartani” – utalt a tartomány öt éve rendezetlen státusára az új ENSZ-kormányzó.
Az adu Belgrád kezében van – utalnak rá az újabb konfliktustól rettegő, már a márciusi események kezelése kapcsán is számtalan bírálatot kapott nemzetközi erők, noha jól tudják, a jugoszláv hadsereg kivonulásával és a biztonságukért aggódó, immár kisebbségbe szorult helyi szerbek elvándorlásával az etnikai kérdések előbb-utóbb teljesen „megoldódnak”.
Belgrád persze egy egészen más forgatókönyv megvalósulását látná szívesen, s mint Borisz Tadics, Szerbia-Montenegró mérsékelt és kisebbségbarát politikát hirdető elnöke nemrégiben a Magyar Nemzetnek nyilatkozva is felvázolta, szerintük a teljes elszakadás helyett a koszovói szerb enkláve számára kellene önrendelkezést kialakítani, ami a koszovói autonómián belüli függetlenséget jelentené. A térség egyelőre azonban a semmiben lebeg, s a felek a jelek szerint még a számháborún sem jutottak túl. Belgrádban sokan ma is húsz százalék körüli szerb jelenlétet emlegetnek, az albánok szerint azonban napjainkban már ők alkotják Koszovó közel kétmilliós lakosságának 95 százalékát. Pontos adatok nincsenek, az egykori szerb dominancia ma már azonban csak furcsa emlékként él az idősebbek gondolatvilágában.
„Megszoktuk, hogy mindenért keményen meg kell küzdenünk” – mondja Bllaca úr, akinek történetesen épp az Albán Felszabadítási Hadseregről, vagyis az UCK-ról elnevezett utcában üzemel jól menő autószervize. Irodájába lépve Coca-Colával és Szkander bég konyakkal kínál minket – mi is lehetne jellemzőbb helyzetkép egy erősen Amerikától függő, de ma már szinte csak albánok lakta nagyvárosban –, majd fiával, Spendivel együtt Koszovó nem mindennapi sorsáról mesél. Mint kifejtik, nem is gondolnánk, mennyi lehetőséget rejt ez a környék, csakhogy korábban Belgrád, most meg a nemzetközi erők nem engedik, hogy a helyiek élhessenek is ezekkel. „Gyáraink, bányáink voltak, van, ahol fél métert kell csak ásni, s mindjárt előbukkan a cink” – mondja a magyarul is jól beszélő férfi, aki szerint a gazdaság bénításával s a privatizáció leállításával jelenleg szándékosan tartják sakkban Koszovót. „Még akár a turisták is felfedezhetnék maguknak az országot” – teszik hozzá, s a gyönyörű hegyek és kristálytiszta folyók láttán ez valóban nem tűnik elképzelhetetlennek.
*
A térség sorsát figyelemmel kísérők nem győzik hangsúlyozni azonban, hogy ameddig Koszovó státusát nem sikerül tisztázni, addig a külföldi befektetők bizalmát lehetetlen lesz megnyerni. Sőt az emberek többségét ma még a Koszovó szó hallatán is félelmek töltik el.
Pedig az aggodalmak a városok utcáit járva igencsak túlzónak tűnnek. Egymást érik az internetkávézók, pizzériák, a boltokban pedig szinte mindaz kapható, ami Európa szerencsésebb felében. A Nyugaton élő több mint egymillió koszovói révén még pénz is jut elég, nemcsak a mindennapokhoz, de a lendületes építkezésekhez is. Először még elképzelni is nehéz, hogy a totális ellenőrzés mellett, amit az UNMIK Koszovóban gyakorol, akár csak egy lépést is meg lehetne tenni a katonák tudta nélkül, nemhogy valaki még újabb etnikai tisztogatásba kezdhetne. A harcokra csak néhány kiégett ház emlékeztet, igaz, a szerb érdekeltségeket azért mindenütt áthatolhatatlan szögesdrót védi. Csakhogy a történelem már nemegyszer durva tanúbizonyságát adta, hogy a pillanatnyi nyugalmat sugárzó kép rendkívül csalóka lehet. 1995 júliusában a Boszniai Szerb Köztárság területén fekvő Srebrenicát például az ENSZ védetté nyilvánította, mégis, miközben a holland kék sisakosok kedélyesen elsörözgettek a szerb parancsnokokkal, Mladics emberei a közeli hegyekben közel nyolcezer muzulmán férfit lőttek tömegsírokba. S mint az emberi jogi szervezetek állítják, elsősorban az idén tavasszal sem a nemzetközi erőkön múlt, hogy nem vette kezdetét egy újabb brutális vérontás. Sőt, mint néhány megfigyelő hozzáteszi, kétséges, hogy a távolról érkezett döntéshozóknak van-e halvány sejtelmük arról, ami a Balkán népeivel történik.
A néhány évtizede még hatvan százalékban szerb többségű terület az Albániából érkező bevándorlók és az albánok nagyobb gyermekvállalási kedve révén etnikailag teljesen átalakult, s a Belgrád parancsainak még Tito halála után is engedelmeskedő Koszovó végül a válság legkeményebb gócpontjává vált. A lakosság a szövetségi köztársaság összeomlása óta követel függetlenséget, s vele olyan jogokat, melyek a bosnyákokat vagy a macedónokat már régen megilletik. Szlobodan Milosevics egykor azonban az ellenfelek tömeges letartóztatásával, majd a lázadó koszovói települések lövetésével válaszolt ezen követelésekre.
Ma a bürokrácia szab határt az álmoknak.
A szerb hadsereg és a hivatalosan már feloszlatott UCK harca persze már a múlté, az elmúlt öt esztendő azonban a nemzetközi vélemények szerint kevés volt ahhoz, hogy az utódszervezetek ne ragadhassanak fegyvert egy újabb tragikus balesetet vagy akár egy szerencsétlen félreértést követően. A Nagy-Albánia ötletén viszont legtöbben már csak mosolyognak, hiszen még Koszovóban és Macedóniában is sokkal jobbak az életkörülmények, mint a határ nyugati oldalán.
Az 1999-es NATO-csapás azonban éppúgy nem kímélte Pristinát, mint ahogy a montenegrói Podgoricát sem, a konfliktusba a határ menti összecsapások révén félig már Albánia is belebonyolódott, a nemzetközi erők pedig ártatlan civilek százait ölték meg félresikeredett támadásaikkal. A helyiek mégis hálásak, elvégre – mint hangoztatják – legalább Milosevics „őrült” rezsimjét sikerült megbuktatni.
Koszovóban azóta viszont valahogy minden fordítva működik, amit mi sem mutat jobban a „megszállók” és a „felszabadítottak” furcsa nászánál. Bár egyre sűrűbben tűnnek már fel „Az UNMIK az ellenségünk” feliratok, Koszovó érdekes módon továbbra is a világ talán egyetlen olyan megszállt térsége maradt, ahol a külföldi katonákra a lakosság mindeddig jó barátként tekintett. A több mint kétszáz magyar katona bázisául szolgáló Kfor-tábor felé haladva magunk is tanúi lehetünk, hogy a volt amerikai elnök, Bill Clinton népszerűsége az utóbbi években mit sem csorbult: az őt ábrázoló integetős óriásplakát még mindig a róla elnevezett sugárút és tér kereszteződésében díszíti egy sokemeletes lakóház megkopott tűzfalát.
Az őr- és biztosító zászlóaljban szolgáló magyar katonák „otthonánál”, a Szent László tábornál valamivel azért ijesztőbb kép fogad minket, de az elénk érkező egyenruhások rögvest megnyugtatnak, a kapuba beállított BTR páncélos inkább csak erődemonstrációs célokat szolgál, mintsem valós veszélyre hívja fel a figyelmet.
„Ki lehet itt bírni, nincs nagy gáz” – osztja meg velünk érzéseit kérdés nélkül is egy fiatal katona, aki adataink egyeztetése után a parancsnokokhoz vezet minket. Merthogy belőlük éppen kettő is volt a táborban, elvégre a fél évet leszolgált zászlóalj épp a hazatérésre készült, az „újoncok” pedig már megérkeztek. Kovács József alezredes is mindjárt a márciusi káoszt hozza fel témának, s tenyerébe temeti arcát, miközben a sajtó akkori viselkedéséről mesél. Mint mondja, ötpercenként szólt a telefonja, s ahány újságíróval beszélt, szinte annyi változatban látta viszont később nyilatkozatait. „A szenzáció fontosabb volt, mint a valóság” – teszi hozzá, s utódjával, a már korábban is kint szolgált Mészáros Ferenc alezredessel együtt megerősítik: a küldetés során a legnehezebb azt kibírni, hogy a körbekerített tábor területe legföljebb feladatvégzés céljából hagyható el, magáncélból semmiképp. A feszültség persze benne van a levegőben – avatnak be hétköznapjaikba, hozzátéve, hogy nemrégiben egy finn katona járőrözés közben lövést is kapott. Az ilyen esetek azonban teljesen elszigeteltek, a magyaroknak eddig mindössze egy fémhulladékot gyűjtő helyi kisgyerek szűrét kellett kitenniük az általuk őrzött bázisról. „Az ENSZ-katonáknak azonban alapvetően jobb soruk van, ők esténként kint sörözhetnek a városban” – fűzik azért hozzá a tisztek.
A szabadidő aktív eltöltésére persze a campus területén is nyílik lehetőség, az egykor bútorgyárként üzemelt táborban épült focipálya, konditerem, lehet tévét nézni, internetezni, kiegészítő élelmiszereket vásárolni, sőt szolgálaton kívül napi három sör is engedélyezett. Hat hónap után azonban mégis nagy megkönnyebbülés lesz távozni innen – vallják be már a családjukkal való találkozásra gondoló bakák. A katonatréfák persze a szolgálat utolsó napjaiban sem hiányozhatnak. A kápolnának is otthont adó épületben például mindjárt egy hirdetésre leszünk figyelmesek, amely egy 70 centiméteres plazmatévét kínál eladásra. „Ára három tálca sör” – olvassuk. Kísérőink, Szlovák Károly és Barabás József csak mosolyognak, mint mondják, az újonnan érkezők mindig megkapják a magukét. Unaloműző programokból persze az elmúlt hónapokban sem volt hiány, a magyar katonaválogatott például az írek mögött a második helyen végzett a Kfor félhivatalos focibajnokságán, a bográcsozó napon pedig még azt is megmutatták a külföldi katonáknak, milyen is az igazi gulyásleves.
Csakhogy míg a katonák végzik a dolgukat, a továbbra is nyolcvanszázalékos munkanélküliséggel küzdő lakosság kezdi megelégelni, hogy a tizenötezer UNMIK-alkalmazott – szerintük – nem tesz semmi mást, mint luxusterepjárókon furikázik Koszovó-szerte, s felemészti azt a pénzt, melyet a térség fellendítésére is lehetne fordítani. Sokan már azon véleményüket sem titkolják, hogy az ENSZ-nek pusztán azért van szüksége Koszovóra, mert a jelenleg egyébként is nyugodt térség biztonságának szavatolására sokkal több pénzt csoportosíthatnak át, mint amennyire valóban szükség van, s az így megspórolt eurómilliókból más akciók is finanszírozhatók. Azt persze senki sem tudja, mi történne, ha az UNMIK egyszer valóban összecsomagolna, de a jelenlét erőltetettsége még a külföldiek számára is szembetűnő. Szerbia felől érkezve egy Fidzsi-szigeteki katona például még viszonylag gyorsan végez ellenőrzésünkkel, távozásunkkor a koszovói–albán határon azonban a hazájuktól sok ezer kilométerre szolgáló békefenntartók számára a magyar rendszámú autó látványa már megmagyarázhatatlan jelenségnek tűnik. Először egy jordániai katona lép oda hozzánk, kelletlenül és kissé értetlenül forgatja útleveleinket, majd összes iratunkat kipakoltatja. Látszik rajta, fogalma sincs, hogy mit tegyen velünk, ezért folyton csak a biztosítás szót emlegeti. Odahívja török kollégáját, aki megerősíti: a nemzetközi okmányok mellett egy koszovói biztosítást is meg kell még kötnünk. Ezt viszont már mi nem értjük, miért lenne minderre épp az országból való távozáskor szükség. A vita hosszú perceken át tart, mígnem a jordániai és a török egyenruhás éppen odaérkező kenyai főnöke – tévedésükért a fülünk hallatára alaposan megdorgálva beosztottjait – végre visszaadja papírjainkat, s az albán szemétkupacok felé mutatva további kellemes utat kíván.