Köznapló

Augusztus 6., péntek
Nini, sértődékeny lett a bulvár… A Színes Mai Lap, melynek címoldala a magyar miniszterelnököt mutatja feleségével, akik nyaralás közben nyilván legyőzték a gravitációt, mert léggömbként lebegnek egy mallorcai sétány felett, nos, ez az újság orrába szívja a vizet, mert tolakodó munkatársát az anyjába küldte Fábry Sándor. Nem értem a csodálkozást. A műfajnak és a hozzá alakított magatartásnak ez természetes velejárója szerte a világon. Sértődni, mikor másnap is megjelenik a lap? Ez amatőr tempó. A „vip” monogram mögé rejtőző kollégának az a dolga, hogy jobb poént hozzon ki a találkozásból. Jobb poént és jobb fotót. Mert Fábry legalább ott volt, ahol mutatták: a Tisza partján. Számomra ebből az derül ki, hogy a lap idegenül mozog vízközelben. Nem baj. Gyakorolni kell. Kezdjék a Színes Mai Lap munkatársai az érnél, s pár év múlva isten bizony eljutnak az óceánig. Igaz, akkor már más lesz a miniszterelnök.

Augusztus 7., szombat
Nincs író, akinek novelláját annyi éven át kerestem, mint Capekét, pedig féltem, csalódás lesz, még gimnazistaként olvastam. Bűnügyi történet volt, minden sorából áradt, hogy az író ért a szőnyegekhez, szememben az ilyesmi nagy tudomány. A novellát megleltem, nem volt csalódás – Csintamánok és madarak a címe –, korhatár nélkül ajánlom mindenkinek, de nem erről akarok szólni. Bajban vagyok Capekkal, nem értem, miért, hiszen elő szoktam venni a könyveit, főleg az útirajzokat vagy azt, amit a kis foxiról, Dásenkáról írt: derű árad belőlük, s ez ritka portéka manapság. Most a humort futtatják, hiba, mert az csak ripsz-ropsz örömöt ad, olyasfélét, amit egy utcalány, miközben a derű, ha része a lelkünknek, megmelenget, mint egy jó feleség. Summa summarum, Capek itt a polcomon, mégse szeretem igazán, és keresem az okát.
Ma megtaláltam. Láttam egy cikkgyűjteményt, Dásenkára való tekintettel adtam érte pénzt, címe szörnyű: Az irodalom margójára, fölszálltam a szobi személyre, és olvasni kezdtem. Ilyen mondatokba ütköztem már az elején: „Annak az irodalomnak, amelyről itt most szó lesz, egyszerűen pornográfia a neve. Nagyobbrészt névtelenül jelenik meg, leginkább Budapesten, Brüsszelben vagy Chicagóban nyomtatják, s igen sokszor bibliofília ürügyén adják ki, ötszáz számozott és nem árusítható példányban.” Nocsak… Úgy tudtam, Magyarországnak a frankhamisítás szerzett az első világháború után kellő hírt és nevet; erre, püff, kiderül, irodalmat is hamisítottunk. Pedig ilyesmi tudtommal az ötvenes, majd a hatvanas években történt. Olyan könyvek jelentek meg akkor, amelyekhez képest a pornográfia ízlésformáló gyönyörűség, arról nem beszélve, hogy némi malackodást mindenki szívesen fogad, kivéve Capeket, ugorjunk hát, a prágai vendégnek más kifogása is van.
Pest című cikkében azt üzeni a cseh olvasónak, hogy itt „megmaradtak a régi osztrák–magyar egyenruhák, számunkra ez furcsa és egy kicsit valószínűtlen. Olyan érzésem támadt, hogy talán történelmi filmet fognak forgatni, s vigyáznom kell, nehogy odakeveredjem a felvevőgép elé. De az ember hamar hozzászokik mindenhez, a múlthoz is, legalábbis annyira, hogy nem csodálkozik.” Én csodálkozom, mi több, gyanakszom is, még a végén kiderül, hogy Capek úr nem szeret minket. Ennél van persze rosszabb magyarázat is, az, hogy nem jól lát, vagy mindig egy irányba néz: íróember ne tegyen ilyet. Ami az egyenruhákat illeti, a Monarchián belül létezett külön Landwehr és külön honvédség, más-más egyenruhával és más vezényleti nyelvvel, ehhez hasonló sehol nem volt a világon, ám Trianon után végképp magyar lett minden, ami megmaradt. Nem vette észre? Thomas Mannról szóló írása választ ad rá, miért.
A német író arca Capek szerint kisfiús őszinteséget, jóhiszeműséget és szerénységet áraszt. Látszik rajta „az északi ember tartózkodása és önuralma”. Nos, kedves Capek, ha idenéz fentről – nyilván a mennyből –, a kölcsönösség jegyében idézek pár mondatot Herr Mann ’53-as naplójából, tudnia kell, hogyan fest a német író áradó szerénysége. Kapaszkodjon meg egy felhőben, kezdem: „Nagy halom születésnapi levél, sok még felbontatlan, tele vannak hódolattal és köszönettel. Különös: alig hiszem, hogy az idős Goethe óta ilyen hangnemben írtak volna egy írónak.” Vagyis ejtve Dickens, feledve Tolsztoj, második sorba küldve Dosztojevszkij és Balzac: én és Goethe – íme, az északi ember szerénysége és tartózkodása.
Volt egy másik prágai, Jan Neruda, ő is írt Pestről, igaz, korábban, 1869-ben, szintén emlegeti az egyenruhákat, de más a hang és más a megfigyelés: „A magyar mindenben következetes. A városi kocsisok és szolgák nemzeti viseletben járnak, a palota előtt álló portásnak süveg van a fejébe nyomva, a vasúti kalauz kabátján vitézkötés, az ajkán magyar szó. Bármerre is tekints Pesten, mindenütt az ország címerét és zászlaját látod. A fekete-sárga zászlót, mint ismeretes, csak Budán tűzik ki, mégpedig csakis akkor, ha a király a várban tartózkodik.” Neruda tolla finom, hangja ironikus, szeretjük, s nem csak mi, bizonyság rá egy chilei költő, bizonyos Basoalto, aki iránta való tiszteletből lett Pablo Neruda…
Most pedig induljunk Prágába, keressük meg Hrabal urat, aki sose emlegette kivételességét, ellenkezőleg: bujkált a hírnév elől, és a Zsebcselekben pontosan elmondta, mit tart az irodalom felől: „Az író legyen alázatos, hogy úgy éljen, ahogy mások élnek. Ne legyen nagyigényű, sőt bizonyos időszakokban – ha lehet, egész életében – mellőznie kell a fényűzést.” Megleltük hát, mit hibázott el Capek, ugyanazt, amit Herr Mann: nem volt alázatos. A német író a Csendes-óceán partján fényűző villában lakott, Roosevelt segítette hozzá, ami nyilván megigézte Capeket, mert folyton bejárt Masaryk elnökhöz, s meg is írta az életét a sok bejárás nyomán, ahogy utóbb Gyurkó László Kádár Jánosét. Ez az igazi pornográfia, kedves Capek, amit persze senki nem olvas titokban, sőt sehogy. Hrabalt igen, pedig ő cigányokkal barátkozott, vasmunkás volt a kladnói gyárban, mindig kocsmába járt, és mit ad isten? – nem ő lihegett fel az államelnökhöz a Hradzsinba, hanem fordítva: Havel ment le az Aranytigrisbe hozzá, s mivel épp járt nála egy másik elnök, egy Clinton nevű, magával vitte azt is, hátha könnyebben kapnak helyet. Kaptak, és sört ittak, és dumáltak, és jókat röhögtek, és betyár jól érezték magukat.
Azt hiszem, mindent elmondtunk egymásnak, Capek uram!

Augusztus 9., hétfő
Odébb raktam az egyik könyvespolcot, le kellett pakolni. A tetején is volt könyv, Kácsor Lászlóé: A folyók élni akarnak. Látom, a fedele görbe, a lapok hullámosak, hogy kaphatott vizet? Azért tettem külön, hogy hónom alá vegyem, mikor majd találkozunk. Régi mániám néhány ember, találkozni szeretnék velük, de jobbára lehetetlen, mert az illető már sok éve halott, mint a japán fametsző, Hokusai vagy Baktay, aki bejárta Indiát, de nem jobb a helyzet az élőkkel sem: utánuk se töröm túlságosan magam. Kácsort, a vízi embert egyszer hívtam, közölték, évek óta Dániában van, rendben, mondtam, és ennyi volt. Pedig jó lett volna üldögélni vele a Duna partján, mint Egryvel Kassák, mikor Badacsonyban találkoztak: nézni a vizet, figyelni az úszót, és nem szólni semmit. Akinek köze van a másikhoz, a csendből is ért mindent.

Augusztus 10., kedd
Vártuk már nagyon, hogy Kökény Mihály derűlátó nyilatkozatot tegyen az esztergomi vízről. Megtette, bemondta a rádió. Nem tudom, eszébe jutott-e másnak: az egészségügyi miniszter kezd hasonlítani Mr. Beanre. Azt a filmet idézi, mikor az angol komikus apró kofferbe próbálja préselni ruháit az utazás előtt. A hely kevés, muszáj tenni valamit, s ő tesz is: a tubusból kinyomja a fogkrémet, a zokninak elhajítja a párját, ollóval a hosszúnadrágból rövidet szab. Néz nagyot, mikor kiderül, nem kellett volna: igazi rövidnadrágja is volt. Kökény Mihály szakasztott így rövidít, ám ő nem lepődik meg, és nem néz nagyot. Dorogon mérget engedtek a Dunába, fél Esztergom ivott belőle, és fürgét kapott, a miniszter, oda se neki, derűs. Arra azért kíváncsi volnék, ivott-e egy pohárral abból a jó esztergomiból, mielőtt közhírré tette mosolyos kedvét. Mert ha nem, akkor csak szórakozott velünk, abban viszont Mr. Bean jobb. Egyelőre… Bár gyanítom, ha a Duna-víz hasmenést hoz még egy-két városra, Kökény doktor sokkal hitelesebben eljátszsza majd a jelenetet, mikor pakolni kell.

Augusztus 11., szerda
Szerkesztőségi postámban az újságok között csekket találtam: a Hernád menti árvíz balsorsú családjainak gyűjtenek. Fogok pénzt küldeni, tiszta sor, ám ennek okán fölteszek egy kérdést: mennyit fizettek be a parlamenti képviselők? A honatyák, ahogy szokták emlegetni őket a rádióban. Évek óta figyelem, van-e közös akció, létrejön-e szívből jövő, emberi összefogás a Tisztelt Ház tagjai közt, amikor baj van? Ha lett volna, tudnám, de nem emlékszem ilyenre, kimondom hát: humánumból nem vizsgáznak jelesre a képviselők. Pedig többre jutnának vele, mint az óriásposzterekkel. Akinek a Hernád mentén összedőlt a háza, és tudja: a parlament minden tagja zsebébe nyúlt, hogy ő a házára cserepet vehessen, biztosan elmegy szavazni legközelebb, mert méltó akar lenni a honatyákhoz – honfiúként. Ha viszont azt érzi, ő csak négyévenként fontos, és bajával mindig magára hagyják, mostohagyerekként teszi majd a dolgát, s ami elhangzik majd a parlamentben, arra legyinteni fog, és azt mondja, amit Hamlet Poloniusnak: „Szó, szó, szó.”