Kripliket nem visznek ki

Kétségbeejtő kánikulában támolygott a nyűtt Jezovics kedvelt Nógrádjában faluról falura – ifjonti neje ősi temetőkben kidőlt keresztfákat fényképezett a maradandóság oltárkövére. Azt hitte az ifjú ara, akkor megmaradnak. Múltjában él a nemzet jeligére macskaszimattal kereste-kaparta ki a zárt és gyönyörű völgyekben búvó falvacskák többnyire hajló dombhátakra rakott temetőiből az ezerhétszázas, ezernyolcszázas évek dülöngő, ám maradandó sírköveit – megőrizni. Mit? – gondolta mögötte caplatva Jezovics, mit óhajt kegyed még megőrizni? Talán a temetőt? Hogy „Magyarország nem lesz, hanem volt?” – ahogy mindenkori prófétáink fondorgatták hajdani nagyságunkat.
– Milyen szép lehet itt feküdni!
– Az – felelte Jezovics.
– Így, hanyatt a dombon.
– Az.
– Télen is.
– Hóban. Az.
– Őszhullásakor.
– Avar. Szép. Az.
– Ne gúnyolódj.
– Eszem ágában.
– Belátni még a falu menti horhosokba is.
– Azt. Hogy fut a róka.
– Meg a nyúl.
– Na. Az is. A nyúl.
– Nem te írtad azt a verset:
„Futok tovább – az alkonyat tojáshéj
gyanánt a vörös asztalokra hull
a strandon és az üres kabinokba nyúl
a napfény seprűje – mert én sem éltem másért,
csak ami szalad lankadatlanul
előlem – vágy volt? – majd jön a sötét
és fájni fog, mint nyúlban a sörét.”
– De. Én írtam. A nyúl meg a sörét. Itt pihenni. Lenézni a domboldalról, mikor már meg vagyunk halva.
– Jaj. Olyan vagy. Csak szép.
– Szép. Feküdni is, de főleg futni.
– Ahogy az olimpián.
– Az.
– Ott egybeáll.
– Az. Egybeáll. Mi is?
– A nemzet.
– Az. A nemzet egybeáll.
– Ne viccelj! Nézem utóbb például a francia meg holland meg már a magyar futballistákat is – fele néger. Mi néger futballistákat szerződtetünk?
– Aki eltalálja a labdát. Románt, észtet, aztat.
– De az olimpián nem lehet négerekkel indítani a magyar csapatokat. Víziben sem, kéziben sem, futballban sem…
– Nem. Ott magyarnak kell lenni.
– Itt nem lehet összevásárolni a manuszokat?
– Nem. Magyarnak kell lennie, ha beleszakad is.
– De hogy válogatják ki, hogy mind magyar legyen?
– Maflácska. Ide vannak bejelentve.
– És akik nem tudnak sportolni?
– Azok a szakvezetők.
– SZDSZ-esek?
– Balfácánok.
– Kutyaütők?
– Kripliket nem visznek ki. Sportra.
– És ott nincsenek pártok, amelyek versengenek?
– Nem. Egy magyar nemzet van ez idő szerint bejegyezve.
– Ez azért szép.
– Persze.
– Egybeáll.
– Na ja. Muszáj. Ez a magyar dicsőség.
– Echte.
– Aki tud, az tud. Fut, dob, hajít, emel, vív – ez aztán a magyar szív.
– Ne komolytalankodd el ezt is. Nekem jólesik, hogy magyarok vagyunk.
– Nekem talán nem?
– De… csak… Nem te írtad azt a verset:
„Magyarnak lenni könnyű volna,
ha az ember nem magyar volna,
talán még imponálna is,
ahogy józannak a hasis,
a kábulata, szelleme,
egekig szálló permete,
hol magyar még az isten is!” Nem te?
– Valószínűleg én. De mit akarsz, csibém?
– Hogy szép lesz ez az olimpia!
– Mért ne lenne szép?
– Mert másutt már nem lehet nagyon magyarnak lenni. Nem igaz?
– Most nem, vagy nem igaz?
– Utállak! Nyerni akarok. Azt akarom, hogy rengeteg aranyunk legyen! Győzzünk. Itt még egybeáll.
Lódultak lefelé a nógrádi dombon, sírok közt, izzadó nyárban, szép itt feküdni, élni, bírni, győzni.
– Ott kinn kénytelen örülni az is, aki nem rajong a magyarságáért.
– Abból él.
– Olyan párt nem lehetne, hogy Magyar Párt?
– Nevetség tárgya.
– És erdélyi versenyzőink is vannak?
– Nem. Azok legjobb esetben románok.
– Kár.
– Sok kár van.
– Mit csináljunk?
– Fussunk. Lement a nap.
– De csillagok nem jöttenek?
– Mindig jönnek.
– És egybeáll?
– Egybeáll. Gyere.