Cserés Miklós egyike azoknak, akik életművükkel művészi rangra emelték a magyar rádiózást. Nem véletlen, hogy korai halála 1981 októberében számos művészt, színészt, írót, kritikust késztetett e különös egyéniség méltatására. Sinkovits Imre így emlékezett huszonhárom évvel ezelőtt a színésztársadalom nevében Cserés Miklós koporsójánál: ,,Szerény, csendes, tiszteletet parancsoló lényed, mely évtizedeken keresztül átélte a változások, divatok legkülönbféle viharát, mindig biztonságot jelentett nekünk. Biztonságot és az ízlés mércéjét. Kezdők, haladók, rutinos gyakorlók egyaránt a Te finom, alig felemelt jobb kezed intése nyomán szólaltak meg méltóan és magyarul a Magyar Rádióban. Féltve őrizve felnevelő édesanyánkat, a magyar nyelvet, prózában, versben, hangjátékban, daljátékban szólaltunk meg irányításod alatt. Jelenléted biztosíték volt, hogy magyar művészekhez méltóan gyakoroljuk hivatásunkat, tisztelettel ápoljuk nemzeti múltunkat, és folytatjuk azt az utat, melyen híres elődeink indultak el valamikor a független szabad Magyarországért, megteremtve a nemzeti színjátszást…”
Hihetetlen bátorságra vallott, hogy Sinkovits Imre nagy nyilvánosság előtt 1981-ben a Farkasréti temetőben mondta el ezeket a szavakat. Akkor beszélt a függetlenségről, a nemzeti színjátszásról, amikor Lengyelországban a szovjet típusú bolsevik diktatúra utolsó nagy erőpróbája zajlott, amikor a Szolidaritás vezetőit börtönbe, Lech Walesát házi őrizetbe zárták, és Kelet-Európa szovjet övezetében „összetartás” volt. Igaz, kevés ember koporsója előtt lehetett volna elmondani ezeket a szavakat. Cserés Miklós a Magyar Rádióban fogalom volt. Nem volt lázadó típus, de még az életveszélyes ötvenes években is képes volt a művek, a rendezés érdekében szelíd keménységgel védeni magát és szellemi igazát.
Rádiósként a hetvenes években ismertem meg a Pagodában. A rádiójátékra készülő színészek már gyülekeztek a Pagoda egyik sarkában, itták a kávét, röpködtek a viccek, amikor megjelent hóna alatt a forgatókönyvvel, csendesen mosolyogva, a halk szavú Cserés dr. Nem tudni, miért, de az a sarok hirtelen elcsendesedett, és lázas beszélgetés kezdődött. Jelenléte tekintélyt sugárzott. Két másik rádiós kollégával, akik közelről ismerték Cserés Miklóst, most megpróbáljuk feleleveníteni rádiós munkájának legfontosabb állomásait.
Lékay Ottó rádiódramaturg, a Rádiószínház volt vezetője évekig együtt dolgozott Cserés Miklóssal, Tertinszky Edit könyvet is írt róla A rádióművészet mestere címmel.
Tertinszky Edit szerint Cserés pályája adott volt, hiszen bölcsész tanulmányait Szegeden végezte, közben Münchenben és Berlinben színháztudománnyal foglalkozott. Megírta A német impresszionista dráma típusai című értekezését, amellyel Sík Sándor professzornál doktorált. 1940-ben a bécsi Burgtheater segédrendezője, majd Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója 1942-ben beajánlja a tehetséges fiatal rendezőt a Magyar Rádió és Telefonhírmondó Rt.-hez. Ettől kezdve, rövid megszakítással, haláláig a Magyar Rádió rendező-dramaturgja. 1945-ben Ortutay Gyula, a Magyar Központi Híradó Rt. elnöke megbízza Cserés Miklóst a drámai osztály vezetésével. Tertinszky Edit kutatásaiból megtudjuk, hogy Cserés a munkatársaival valósággal rohammunkával, éjt nappallá téve szerkeszti meg az első műsorokat. Május 5-én sugározzák a Pódium című 45 perces vidám összeállítást. Egy hónap múlva bemutatják Csehov Nyári tragédia című darabját. 1946-ban elsőként indítja el a Magyar Thália sorozatot, amelyben régi magyar párbeszédeket és játékokat adnak elő. 1948-ban Cserés tizenkét taggal létrehozza a rádió állandó színtársulatát, amely egy évvel később hatvannégy főre bővül.
1949-től azonban Révai József kultúrpolitikai „koncepciója” megdermeszti a szerkesztőket, korlátozza mozgásterüket. A főideológus nyomására kitűnő magyar szerzőket nemkívánatos személyeknek nyilvánítanak, valósággal bojkottálják őket az irodalmi életben, így a Magyar Rádióban is. Többek között Szabó Lőrincet és Németh Lászlót. Tertinszky Edit úgy látja, hogy Cserés Miklós itt is megpróbált úszni az ár ellen, amikor igyekezett igényesebb műveket rendezni. 1952-ben bemutatják a stúdióban Shaw Warrenné mestersége című darabjának rádióváltozatát. Ezekben az években – Cserés Miklós támogatásával – élvonalbeli íróink igyekeznek védekezni a sematizmus, a dogmatikus felfogás ellen, ezért történelmi témához nyúlnak. Erre jó alkalom nyílt 1952-ben, Kossuth Lajos születésének 150. évfordulóján. Illyés Gyula Tűz-víz című drámájának bemutatása maradandó élményt nyújt a hallgatóknak.
De milyen volt az ember, Cserés Miklós közelebbről? Erről Lékay Ottó emlékezik. Lékay szerint Cserés Miklós nem volt aktív politikailag, ami bizonyos hátrányokkal is járt. „Ő mindig a fal mellett élt” – fejezte ki tömören a volt kolléga. Rengeteg darabot rendezett, a színészek, a dramaturgok előtt nagy tekintélye volt. Volt benne kis gátlásosság, emiatt visszafogta a hangját, halkan beszélt, s így mindenki jobban figyelt rá. De miután nagyon értett a szakmához, elsősorban a színházhoz, amit mondott, az nagyon lényeges volt. A próbákon a színészeknek röviden, célratörően kitűnő instrukciókat adott. Lékay Ottó 1949-ben ismerte meg Cserés Miklóst, amikor első dramatizálásaként elvitte a rendezőhöz Gogol Holt lelkek című művét. Lékay nagy paksamétával jelent meg, de nagy meglepetésére az élő adás előtt egy órával Cserés „meghúzta” a darabot, így az belefért az adásidőbe. Pillanatok alatt hihetetlen érzékkel átlátta, hogy mit kell tenni, mert Cserés tudta, hogy a rádiózásban a gyors, pontos döntés és az idő az úr – jegyzi meg Lékay. A rádiószerűségre törekedett, ezért volt, hogy a kor szellemének megfelelően formalizmussal vádolták meg az irodalmi osztály vezetői. Keresték az eszmei mondanivalót, ez éppen a Holt lelkek rendezésénél történt, emiatt háromszor is át kellett dolgozni a kéziratot – emlékezik vissza Lékay Ottó. Cserés ismerte a színészeit, tudta, ki mennyit ér. Ha a folyosón végigment, a stúdiók előtt várakozó színészek alapján meg tudta állapítani, ki rendez aznap. Minden rendezőnek megvolt a maga színészgárdája. Akkor még rang volt a rádiószínházban szerepelni, elsőrangú színészekkel dolgozott – mondja Lékay –, de segített a kezdő és tehetséges fiataloknak is a „láthatatlan színház” mesterségének elsajátításában. Cserés megalkotta az első magyar rádiódramaturgiát. Mindmáig ez a legfontosabb hazai szakkönyv, melyből írók és rendezők a hangjáték technikáját, sőt esztétikáját elsajátíthatják. Szakmai tudása ellenére nem volt a rendszer kegyeltje. Várták, hogy letegye a garast, mindhiába. Így aztán a beosztása mindig bizonytalan volt – emlékezik Lékay Ottó. Volt főrendező, aztán visszaminősítették egyszerű rendezőnek, majd megint a drámai osztály vezetője lett. De ez nem számított, beosztásától függetlenül tekintélye volt.
1956 Cserés Miklós életében is változást hozott. Augusztusban kinevezik a Magyar Televízió főszerkesztői posztjára. Célja a televíziós színház megteremtése. A forradalom leverése utáni idők azonban keresztülhúzzák számításait. Tertinszky Edit gyűjtéséből tudjuk, hogy Cserés Miklós 1957. október 24-én a következő feljegyzést készíti: „Osztályvezetői értekezlet, Benke Valéria is jelen van. Dramaturgiai műsortervemet tárgyalják.” Majd: „Levágta az egészet.” Ez is jelzi a hatalom, a politika mindenhatóságát. Ez az időszak nem a művészetnek kedvez. Cserés 1958. október 29-én a következő sorokat írja be naplójába: „Kiderült, hogy felülvizsgálták a vezető állásban levő pártonkívülieket, s a szerintük alkalmatlanokat – így engem is – alacsonyabb munkakörbe soroltak. Ez röviden szólva Dobos, Szűcs, Kulcsár Ferenc és főként Benke fúrásának eredménye.”
Cserés Miklós beosztott rendezőként került vissza a Magyar Rádióhoz. Életrajzírója szerint az elkövetkező időszak jelenti számára az igazi szakmai kibontakozást, munkásságának kiteljesedését. Ebben az időszakban írja meg a Rádiószínház-televíziószínház, a Rádióesztétika tanulmányait. A műveket átdolgozók három típusát különbözteti meg. Az óvatoskodók kevés húzással igyekeznek a művet eredeti formájában megőrizni a mikrofon előtt. A másik végletet azok képviselik, akik regények vagy novellák „nyomán”, idegen ötletből írnak rádióra darabot. A harmadik típusba tartozik ő maga és a rádióművészet avatottjainak sora: az eredeti alkotások gondolatiságát sértetlenül átmentők. Cserés szavaival: „Az igazi adaptálás voltaképpen adoptálás, a rádió édes gyermekévé fogadja az idegen jövevényt.”
Tertinszky Edit több irodalmi művet alkalmazott rádióra, sokszor Cserés Miklós rendezésében. A monográfia szerzőjétől megtudjuk, hogy Cserés Miklós sok száz átdolgozása közül egyik legkedvesebb munkáját 1961. november 24-én este mutatták be a Kossuth rádióban, Hemingway Az öreg halász és a tenger című lírai kisregényének rádióváltozatát. Az írót Básti Lajos személyesíti meg, az öreg halászt Maklári Zoltán játssza, a fiú, Manolin szerepében Bodrogi Gyula tűnik fel. Erre mondta Cserés, hogy „ez a műfaj különösen rádiószerű, hatásos módszer a mezítelen lélek titkai feltárásának, az emberábrázolásnak”.
Élete utolsó éveiben Deme Lászlóval közösen „A rádióban elhangzott beszédről” adnak ki tanulmányt. Cserés többek között részletesen kitér a riporterek és bemondók beszédstílusára. „Kevés szuggesztív riporterünk van, akik még a hallgató köveket is megszólaltatják, ha szükség van rá.” Nagyon fontosnak tartja – különösen élő közvetítéseknél – a riporterek érzékletes, képszerű megfogalmazását. Felrója több riporter szegényes szókincsét. Kifogásolja, hogy egy-egy hoszszabb interjúban a riporter 20-30 szóval, szókapcsolattal oldja meg feladatát. Ez a tanulmány 1976-ban jelent meg, és következtetései máig érvényesek.
Cserés Miklós 1981. október 15-én csendesen, észrevétlenül ment el. Szakmai tudása, embersége, a művészet iránti alázata ma is hiánycikk a rádióban. Rendezéseiért a Magyar Rádió kilenc nívódíjjal jutalmazta, és életművéért megkapta az Ezüstantenna díjat. Megtisztelték Jászai Mari-díjjal, valamint az érdemes művész elismeréssel. Több mint negyven év munkájáért ennyi megbecsülés járt neki. Feleségével, Erzsikével két fiút nevelt. Autóra soha nem tellett.
Cserés Miklós egész életére jellemző Lékay Ottó pillanatképe: „Cserés a Madách téren lakott, mindig gyalog jött be a rádióba, és ment haza. Sokszor mondogatta: Mindenkinek két esernyője kell hogy legyen. Egy a rádióban, egy meg otthon. Mert akárhol vagyok, ha elered az eső, akkor is szárazon érek a célomhoz.”
Bűnbánó Juduska
Lukácsy András: „Cserés koncepciózus rendező. Kiforrott elképzelése van a darab minden részletéről, amelyet rendezni fog, és addig nem nyugszik, amíg az minden munkatársában is éppolyan evidenssé nem válik, mint benne. Vagyis így, intellektuális oldalról közelíti meg és érteti meg szándékát. Innen a nyugodt biztonság. Ámbár van itt még valami. Én úgy hiszem, sok belső vívódáson kell túljutnia, amíg ez a biztonság megszületik. Azt gondolom, szakadatlan harcban áll önmagával, és a külső siker mellett önmaga belső aggodalmaskodásával is meg kell esetről esetre küzdenie. Ám a kettős győzelem csak még nagyobb örömöt jelenthet a siker oly gyakran visszatérő óráiban” (Rádióújság, 1962. szeptember 10.).
Képes Géza: „Cserés Miklós mint rendező sajátos stílust alakított ki és képviselt. Az alakoknak az egész érzelemvilágát kibontotta, az őket körülvevő légkört, a hangulatot érezhetővé tette. Azok a pasztellszínek, amiket Miklós rendezés közben használt, s amitől lélegeztek, lüktettek a színdarabok, a rádiójátékok, nagyon hiányoznak ma nekünk. Feltódul emlékezetemben néhány »eset« vele kapcsolatban, néhány rendezése a versmondás és a drámai rendezés köréből. Egyszer Tímár József szerepelt volna versmondóként. Tímár egy darabig mondotta a verset, vagyis a versfordítást, és néhány sor elmondása után ledobta a szöveget a mikrofon elé a parkettára és rátaposott. »Én ezt a szöveget nem mondom.« És ezzel el akart menni. Miklós és én békítgettük, abban állapodtunk meg, hogy aznap éjjel elkészítek a versről egy másik fordítást, és reggel felvesszük. Tímár József beleegyezett, és másnap reggel felvettük a verset. A versmondás egyike lett a rádió nagy sikerű műsorainak. Az érdem Miklósé volt, hogy ez így sikerült.” (Elhangzott 1984-ben a Rádióművészet mestere című dokumentumműsorban.)
Tertinszky Edit: „Cserés Miklósnak felhőtlen munkakapcsolata volt munkatársaival, így velem is. Mindig érdekelte a szerkesztők technikai személyzetének véleménye egy-egy adott szituáció megoldásánál. Soha nem dorongolta le kollégáit, ellenkezőleg, örült az őszinte megnyilatkozásnak. Így sikerült felszabadult, kellemes légkört teremtenie a stúdióban, ahol mindenki fontosnak érezhette magát… Számomra felejthetetlen élményt jelentett az az előadás, amikor Szaltikov-Scsedrin A Galavjov család című regényét alkalmaztam rádióra. Arról szólt a történet, hogy a főszereplő Profirij, akit Juduskának csúfoltak, hogyan tette tönkre, hogyan forgatta ki vagyonából előre megfontoltan, lépésről lépésre anyját, testvéreit, kedvesét, gyermekeit. Hogyan szipolyozta ki muzsikjait, végül hogyan maradt teljesen egyedül, és pusztult el az árok szélén. Cserés Miklós elképzelését igazolta, hogy Latinovits Zoltánon kívül senki sem lett volna képes ilyen szuggesztíven megjeleníteni – a mikrofon előtt – Profirij bonyolult alakját. Latinovits nem volt könnyen kezelhető színész, de a Cserés Miklós vezette produkciókban mindig szívesen lépett fel. Előfordult, hogy egy-egy próbán nem jelent meg, ilyenkor elégnek bizonyult a rendező részéről valami elmarasztaló megjegyzés, és legközelebb – mintegy magát büntetve – a felvétel megkezdése előtt egy órával ott toporgott a Pagodában” (Tertinszky Edit: A rádióművészet mestere. Cserés Miklós dr., Tarsoly Kiadó, 2001).
Zöldi László: „»Dr. Rádió« státusa szerint ugyan csak rádiórendező volt, valójában azonban a magyar szellemi élet egyik gerjesztője, szürke eminenciása és rokonszenves egyénisége… Sok professzorral volt dolgom, de egyik sem kérdezett olyan pontosan és tapintatosan, mint dr. Cserés Miklós rádióesztéta. Mellékesen pedig átörökítette a hangládába a magyar irodalom minden lényeges értékét, fölnevelte a rádiórendezők nemzedékeit. Könyveivel, tanulmányaival értő hallgatókat is szerzett. Mi több, kollégáival és tanítványaival együtt sikerült egyenjogúsítania a magyar hangjátékművészetet” (Élet és Irodalom, 1981. október 24.).
