Lehet-e tárgyalni Aszlan Maszhadovval?

Nem szabad engedni a terroristáknak, ugyanis a gyengeség csak a sötét oldalt erősíti, rontva a harc hatékonyságát. Ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatok hallhatók manapság szinte naponta vezető nyugati politikusoktól. Meglehetősen álságos módon e politikusok közel ilyen hévvel igyekeznek ugyanakkor rábírni orosz kollégájukat, hogy üljön tárgyalóasztalhoz a csecsen szakadárok vezetőjével, Aszlan Maszhadov exelnökkel. Úgy tesznek, mintha nem hallottak volna az áldozatok százait követelő merényletekről. Mivel azonban ezekről a gyilkos akciókról az egész világ beszél, a csecsen szeparatisták pedig sorra magukra vállalják elkövetésüket, álszent módon azzal nyugtatják lelkiismeretüket, hogy az egyes nyugati körök által még mindig a csecsenek legitim elnökének tartott Aszlan Maszhadov nem tudott ezekről a gyalázatos vérfürdőkről, a szélsőséges iszlám terroristákhoz, az al-Kaidához pedig végképp nem lehet köze.
Ez az érvelés azonban erősen sántít. Először is le kell szögezni, hogy minden ellentmondásossága, demokratikus hiányossága ellenére a meggyilkolt Ahmad Kadirov legitimebb vezetője volt a csecseneknek, mint Maszhadov immár évek óta. Nem mondanám, hogy bármikor, de azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy már 1996 és 1999 között sem volt ura a helyzetnek, pedig akkor gyakorlatilag rábízták a köztársaságot. Rábízták Kadirovra is, aki így-úgy, de vele ellentétben mégiscsak megkezdett egy érezhető konszolidációt, s erővel, csellel, de bírta a klánok többségének bizalmát. Ezzel szemben a másik oldal szimbolikus vezéralakja manapság legfeljebb néhány tucat bizalmasának parancsol – így aligha tudna bármilyen egyezményt garantálni –, s e szánalmas helyzetből a radikálisok felé előre menekülve igyekszik kikászálódni. A közelmúltbeli ingusföldi betörés előtt a galambként beállított és Baszajevnél tényleg visszafogottabb exelnök lényegében a szélsőségesek terveit magáévá téve hirdette meg a Csecsenföldön túlterjedő terrorakciók stratégiáját, amelyben minden jel szerint továbbra is komoly szerepet szán az arab al-kaidás kapcsolatnak is.
Mindezek után nehéz azt állítani, hogy Aszlan Maszhadovnak semmi köze sincs a terrorizmushoz, s ő csupán a függetlenség (szegény Samil imám!?) lánglelkű harcosa. Ha pedig mindezt elfogadjuk, akkor igazán semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy a Kreml kategorikusan kizárja a tárgyalásokat. Még akkor is, ha a néhai Kadirov és bizonyos feltételekkel Alhanov elképzelhetőnek tartotta, illetve tartja e megoldást. Putyinnak is tudnia kell azonban, hogy keménysége csakis akkor hozhat sikert, ha ezzel párhuzamosan felszámolja a terrorizmus tápláló forrásait, kihúzza Maszhadovék alól a talajt. Így például az újjáépítés felgyorsításával, az életminőség javításával elhiteti a csecsenekkel, hogy immár van mit veszteniük.