Még egy mutogatós

Legutóbbi televíziós élményem Szekeres Imréhez kapcsolódik. A Nap-kelte műsorában kérdezgették a vidám szocialista embert, akit a Jóisten is a képernyőre teremtett. Azt kérdi tőle a műsorvezető (a közelgő pártelnöki választásról volt szó): Nem gondolja, kedves Szekeres úr, hogy ehhez a poszthoz egy erélyes, szigorú, rigorózus magatartást követelő ember kell? Ön szerintem ennél barátságosabb típus. Galléron tud-e ön ragadni valakit, és azt mondani, ide figyelj, ha még egyszer ilyet pofázol, akkor fenékbe rúglak?
És Szekeres válaszol (nevetgél, viháncol a bűbáj ember). Idéznék tőle keveset: „Nekem jó hírem van a szocialista pártban… Voltam ügyvezető alelnöke a pártnak… és voltam egy 209 fős frakció vezetője… és mindkettőben… hát elég keménykezűnek bizonyultam belülről…” Nagyjából idáig ért beszédében, amikor – pillanatnyi hatásszünet után – a mutatóujját kinyújtva magasra emelte a jobb kezét. Utoljára egy lagziban láttam hasonlót, a menyasszony keresztapja állt meg így a prímás előtt (igen be volt rúgva), s azt mondta: „Azt játsszátok, hogy Nem akar az ökörcsorda legelni”. Marosán Buci elvtárs is csinált hasonlót ötvenhatban, ő meg azt mondta: „Nem tárgyalunk – lövünk!” (Lőttek is.)
Szerintem a pártvezetés valamelyik mostani ülésén titkos rendelet született arról, hogy a magasabb funkciót betöltő embereknek ezentúl nem szabad mutogatniuk. Se felfele, se lefele. Aki nem bírja türtőztetni magát, menjen el karmesternek.