Az anyaországi közvélemény alig tud valamit arról, min ment keresztül a délvidéki magyarság az elmúlt században.
– A történelem – ahogyan én számoltam – húsz– huszonöt évenként csapolta meg a vérünket. Az első világháború és Trianon után rengeteg ember elhagyta szülőföldjét. 1944-ben a föld alá küldtek minket. Mégis azt gondolom, hogy az egyik legnagyobb és legtragikusabb veszteség a hatvanas években a magyar vendégmunkások nyugatra vándorlása volt. Tito azok közé a hóhérok közé tartozott, akik negyvennégyben sok tízezer magyart gyilkoltak meg brutális kegyetlenséggel, ám a hatvanas években úgynevezett „fehér kesztyűs” diktatúrára váltott. A Jugoszláviában élők világútlevelet kaptak, mindenki mehetett arra, amerre akart. Egy időben szervezetten szállították ki nyugatra a jugoszláv vendégmunkásokat, elsősorban Németországba, Svédországba, Kanadába. Nyomorúságos dolog volt ez, méltatlan helyzetekkel. Például a munkaközvetítővel együtt érkezett az orvos is, aki megmondta, hogy csináltassák meg a fogaikat, ne a német államnak kelljen költeni erre…
– Kik mentek el?
– Elsősorban azok, akik rosszul érezték magukat. Természetesen voltak közöttük szerbek is, de többnyire a magyarok, albánok, muzulmánok, mert ez anyagi gondjaikat is megoldotta. Ezek az emberek a gyerekeiket is kivitték, tehát nem csak egy nemzedék tűnt el. Persze nem tudtak integrálódni a német társadalomba, gettókban éltek, csak egymással barátkoztak. Sokuk még a háború előtt hazatért, aztán újra elment, megint visszajött. De itthon sem tudnak mit kezdeni magukkal, mert a német nyugdíjuk miatt itthon gazdag embernek számítanak. Nem tudnak mit kezdeni az itt maradottakkal, akik egészen mást éltek át, és más gondokkal küzdenek, mint ők. A negyedik nagy megtizedelésünk 1991-ben, a délszláv háború kitörésekor kezdődött, amikor a katonai behívóparancsot szelektíven alkalmazták, nagy gondot fordítva arra, hogy lehetőség szerint a magyar értelmiség haljon meg a csatatereken. Az én nemzedékemből, tehát az 1950 és ’60 között születettekből alig maradtunk.
– Az értelmiség és polgárság nélkül maradt nemzet beolvadása az utóbbi tíz évben még inkább felgyorsult.
– Az értelmiség jelentős része a behívó elől Magyarországra ment, de – éppen a németországi kapcsolatoknak köszönhetően – sokan szétszóródtak Európában. Svédország például egy időben befogadta azokat is, akik lelkiismereti okok miatt nem álltak be katonának. Akik viszont otthon maradtak – nyilvánvalóan a szegényebb és képzetlenebb rétegek –, az élet minden területén hátrányt szenvednek. Jól érzékelhető most az a jelenség, hogy a szerbek az amúgy is kevés munkahelyről igyekeznek kiszorítani a magyarokat.
– Hogyan?
– Úgy, hogy lehetőség szerint menekülteket vesznek fel a helyükre. Bácskába az elmúlt évtizedben kétszázezer menekült érkezett. Márpedig azok kényszerültek menekülni, akik otthon szörnyű dolgokat műveltek a háború alatt, ők voltak a rossz szomszédok. Ráadásul a többségük fiatal ember, aki vérgőzben, háborúban, tömegsírok árnyékában szocializálódott. Nem nehéz tehát elképzelni, milyen lehet a hangulat a Délvidéken, ha arra gondolunk, hogy ezek a fiatalok már a hitbéli másságot sem tudták elviselni, illetve a horvátokkal sem tudtak összeférni, noha grammatikailag csaknem ugyanazt a nyelvet beszélik. A magyarok és a muzulmánok még idegenebbek nekik, még inkább bőszítik őket.
– A muzulmánoktól genetikailag eltérnek?
– Ebből a szempontból még érdekesebb a dolog: Ó-Szerbiát a török ötszáz éven át – a huszadik század elejéig – tartotta megszállva. Az iszlám törvények szerint az igazhitű azt tehetett a hitetlenekkel, amit akart. A lopásért járó kézlevágást vagy a nőkkel szembeni tartózkodó viselkedést és a többi szigorú szabályt a muzulmánoknak csak egymás között kellett betartaniuk. Azok a szerbek, akik nem törökösödtek el, útonállásra kényszerültek, és azt tapasztalták, hogy ameddig nincsenek otthon, a törökök a lányaikat, asszonyaikat megerőszakolják, a házaikat felégetik. Iszonyatos gyűlölet halmozódott fel bennük. A sors iróniája, hogy azok a fekete hajú, fekete szemű emberek, akik magukat igazi szerbnek tartják, valószínűleg török ivadékok, miközben a muzulmán hitre tért szerbek, akiknek asszonyaihoz nem nyúltak a megszállók, megmaradtak szőkének, világos bőrűnek. Genetikailag tehát ők, akiket töröknek neveznek, vér szerint az igazi szerbek. Sok minden következik ebből: amikor a szerb hazament, és ott találta a feleségét hasában a török gyerekkel, ezt a sokkot csak úgy dolgozhatta fel, hogy azt mondta, a nők félig állatok, náluk ez nem számít. Ezért olyan erős a mai napig a patriarchátus. A török tiltotta például a fegyverviselést is – ezért a szerbek máig tartó puskaimádata. A mostani délszláv háború a gyökértelenség háborúja, vagy ahogyan én szoktam mondani, az ateisták vallásháborúja volt. Velünk évtizedekig azt akarták elhitetni, hogy jugoszlávok vagyunk.
– Talán mégsem sikerült ezt maradéktalanul véghezvinni.
– A magyarok közül sokan azért vállalták, hogy jugoszlávnak mondják magukat, mert az valamiféle védettséget jelentett a szerbséggel szemben. Nekünk már annyiszor kellett újra kezdeni, hogy egészen jók lettünk benne. A második világháborús hatalmas vérveszteséget például a magyarság képes volt pótolni. A miénk nagyon nagy létszámú nemzedék volt. Az viszont kétségtelen, hogy a háború után felgyorsult az asszimiláció, és rohamosan nőtt a vegyes házasságok száma. A legszörnyűbb, hogy a szülők eltitkolták történeteiket a gyerekeik elől.
– Miért?
– Meg akarták kímélni őket, másrészt pedig Jugoszláviában azt, aki beszélni mert, kegyetlenül büntették. Egészen a nyolcvanas évek végéig tartottak nagy koncepciós pereket. A titói Jugoszláviában az számított jó állampolgárnak, akinek nem voltak gyökerei, aki elfelejtette a múltját és aki igyekezett jugoszlávvá válni. A politika jutalmazta azokat az embereket, akik más nemzetiségű házastársat választottak maguknak. A nyolcvanas évekre azonban felnőtt egy nemzedék, amelyik kereste a gyökereit és az identitását. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Jugoszlávia egyik alapmítosza a terrorizmus. Szarajevóban betonba öntötték és emlékműbe foglalták a merénylő lábnyomát. A történelemkönyvek, a filmek mind-mind azt sulykolták, azt hitették el az emberekkel, hogy kifizetődő a terrorizmus, hiszen a nagyhatalmak azzal „jutalmazták” a szarajevói merénylet elkövetését, hogy összehoztak egy közép-európai birodalmat, Nagy-Jugoszláviát. Ennek a birodalomnak az egyik összetartó ereje a hadizsákmány szétosztása volt. A magyarság és az egykori magyar területek is a hadizsákmány részei voltak. Amit lehetett, elvittek, hiszen ezzel a területtel kapcsolatban mindig is bizonytalanok voltak. Leszerelték és elszállították a híres bácskai malomipart megalapozó világszínvonalú malmokat, és egyáltalán: igyekeztek mindent eltüntetni, ami arra emlékeztette az újdonsült hatalmat, hogy ez nem volt mindig az övé.
– Negyvennégyben aztán az embereket is eltüntették.
– Nemcsak a magyarokat, hanem a németeket is. Aztán a szerb partizánok beköltöztek a leggazdagabbak házaiba. Ismét csak igazolódott, hogy megéri terroristának lenni. 1991-ben azért lehetett a krajinákban a végeken élőket felbiztatni a háborúra, mert meg voltak győződve arról, hogy az előző nemzedékekhez hasonlóan – ha ebben a háborúban is győznek – megkapják a magyarok házait. Ehhez elég volt bizonyítani két tanúval azt, hogy harcoltak. A titói rendszer végére beszűkültek az anyagi lehetőségek, miért ne hitte volna el az új nemzedék, hogy ami a szüleiknek sikerült, az nekik is sikerülni fog? Azt pedig nem vették észre, hogy a nagyhatalmak élménye megváltozott a terrorizmussal kapcsolatban. Így óhatatlan volt, hogy elérkezzen a szerbek Trianonja is. Most már kezdik megérteni, mit jelent az, amikor a családok útlevéllel utazhatnak egymáshoz.
– Az anyaországiak nem is tudják elképzelni, mekkora szégyen és megaláztatás a délvidéki magyaroknak, hogy a vízum miatt a szerbek a szemükbe mondják: a saját fajtátoknak sem kellettek!
– Igen. Az anyaországban is csonkul a nemzettudat, nem csak az utódállamokban élőké erodálódik! Néha magam is azt hiszem, hogy az anyaországban nem magyarok élnek, hanem állampolgárok. Hányszor visszavágják a papírjainkat Magyarországon, ha magyarul írjuk a nevünket, és nem szerbesen, ahogyan az a hivatalos okmányokban áll! Úgy tűnik, mintha nem akarnák tudomásul venni, hogy a mi településeink magyar nevűek, és ezek a nevek nyelvünk részei. Akik el akarják venni tőlünk helységneveinket, a nyelvünket akarják elvenni. Én Óbecsén élek. Ennek a településnek Bajnokok Ligája-győztes vízilabdacsapata volt egy időben. Sajnos soha nem hallottam a magyar rádióban vagy tévében, sőt leírva sem, hogy Óbecse, hanem mindig csak azt, hogy Becej. Ha a nyelvünkről való lemondásra az anyaországból érkezik késztetés, azon bizony elgondolkodhatunk.
– Számomra egyfajta modern csángóknak tűntek azok a megszólalók a riportkötetében, akik saját gyerekeikkel sem tudnak magyarul beszélni, de életük fájdalma a mikrofon előtt mégiscsak magyarul bukdácsol elő belőlük. Ugyanilyen szívszorító olvasni azoknak a németországi vendégmunkásoknak a leveleit, akik fonetikusan leírt nyelvi csonkokkal üzentek haza.
– Talán nálunk volt az összes elcsatolt terület közül a legnagyobb a nyelvvesztés. Sokkal tudatosabban próbálták kitörölni a nyomainkat, mint amit valaha elképzelni tudtunk. Már az első világháború előtt megszülettek azok az elméletek, amelyek a magyarok és az albánok beolvasztását készítették elő. Ennek egyik eleme az volt, hogy a törvényeket csak a kisebbségekkel tartatják be vasszigorral, a többséggel szemben a hatóságok elnézőbbek. Nézze meg, hogy mennyire így van ez a magyarverések kapcsán!
– Az albánok beolvasztására tett kísérletek miért nem jártak sikerrel?
– Ami az albánokkal történik, az a világ csodája. Azt hiszem, hogy ez azért van így, mert ők az igazi értékekben, a családban és az összefogásban hisznek. Egyik versemben meg is írom, hogy a háborúk az ágyban dőlnek el és nem a csatatéren. A győzelem illata nem a hullaszag, hanem az anyatej illata. Az albánok 1921-ben Jugoszláviában körülbelül ugyanannyian voltak, mint mi, négy- és ötszázezer között. Emlékeim szerint a hatvanas évek körül lett nyilvánvaló a jugoszláv társadalom számára is rohamos megfiatalodásuk. 1971-ben már egymillió-kétszázezren voltak. Tíz évvel később csaknem átlépték a bűvös kétmilliós határt, ekkor már többen voltak, mint a szlovének. Ma több albán él az egykori Jugoszlávia területén, mint Albániában, körülbelül négymillióan lehetnek.
– Tudatos náluk ez a szaporaság?
– Azt gondolom, igen. Annyira fiatal ez a nép, hogy mi, elöregedett nemzetek – és a szerb is ilyen – nem is tudjuk megérteni a dinamizmusukat. Az albánok között az átlagéletkor 27 év. Ezek a fiatal emberek boldogan mennek harcolni a nemzet ügyéért, már csak azért is, mert a hadsereg felemelkedést hozhat a számukra. Ugyanakkor kialakult egy számottevő albán értelmiségi réteg is, amelynek a tagjai medreszekbe jártak, és Szaúd-Arábiában szereztek diplomát. A muzulmán világ most feladja a Nyugatnak a leckét: mit jelent áldozatot vállalni, mit jelent a közösség. Ha valami fontos nekem, akkor a magam és a gyermekeim vérét kell odaadni érte, és nem másokat küldeni a csatatérre. Akinek tíz gyereke van, másképp tekint a világra. A térképeken az albán települések apró városkáknak látszanak, holott százezrek laknak bennük, és drágább egy házhely, mint a Genfi-tó partján. A sok rokon pillanatok alatt összedobja a pénzt, és felépít egy új házat. A nagy család munkára szoktat, és értékrendet ad. Az öregedő nemzet fiának semmit sem kell magának megteremtenie, mert az egyke rengeteget örököl, és elég, ha csak látszatból dolgozik.
– Ez volna a magyar átok?
– Mi öregedő nemzet vagyunk, pontosan olyan a mentalitásunk, mint a nagyon idős embereké: jaj, csak ne történjék velünk semmi, csak ne bántson senki! Csak nehogy annál rosszabb legyen, mint ami volt! Ha egy nyugodt sarokban megehetjük a kis meleg levesünket, akkor már elégedettek vagyunk. Persze ha onnan nézzük a dolgot, hogy a második világháború után az egész Vajdaságban mindössze három diplomás magyar tanár maradt, mert a ’44-es vérengzésben elsősorban a tehetőseket és az értelmiséget irtották ki – nem is állunk olyan rosszul! Ha a bácskai magyarok között is lett volna a kultúrának olyan folyamatossága, mint Erdélyben, ha lett volna Márton Áronunk és Sütő Andrásunk, nem itt tartanánk. Ne felejtse el, nekünk azért is nehéz magyarnak megmaradni, mert az emberek között nagyon kevés az, aki hős akar lenni, és az állhatatosság szobraként élni. Ugyanakkor ez a háború arra is jó volt, felismerjük az értékeket. Ameddig egyetlen gyermek is születik, addig van remény.
origo.hu
Orbán Viktornak kellett helyre tennie Zelenszkijt
