A berlini olimpia azóta is vita tárgya. Egyesek az olimpiai játékok jogfolytonosságának sikerét látják benne, mások a rendezés, a tudományos konferenciák, a fesztiválok és a fogadások oldaláról közelítve emelik ki jelentőségét. Az olimpiai játékok idealista történetírói jogos pátosszal hangsúlyozzák azoknak a bajnokoknak az emlékét, akik a béke, az emberi megértés zászlaját és az olimpiai olajágat a világ elpusztítására készülő vezérek szeme előtt is magasra emelték. A pedantéria, a felszín és a nosztalgia azonban együttesen sem tudta elhomályosítani azt a tényt, hogy a nyári (és téli) olimpia Hitler kezén a politikai taktika játékszerévé minősült.
Az 1936-os olimpia versenyeit Berlinben, Grünauban és Kielben rendezték meg. Magyarország – mint ismeretes – nagy csapattal vett részt a küzdelmekben, és tíz aranyérmet nyert (továbbá egy ezüstöt és öt bronzot). A magyar csapat felkészítéséért és vezetéséért egy személyben Kelemen Kornél, az Országos Testnevelési Tanács (OTT) elnöke volt a felelős, aki ebben a minőségében háttérbe szorította Sztójay Dömét, az erősen németbarát berlini magyar nagykövetet is. (Kelemen Kornél édesapja, Kelemen Móric írta a Kossuth-nóta szövegét – aki emiatt ült is –, a szegedi árvíz után helyettes kormánybiztosnak nevezték ki. Szegeden utcát neveztek el róla.) Gedényi Mihály író – akkoriban az OTT szakelőadója, sajtóattasé – lényegében Kelemen Kornél tolmácsa volt, vagy ahogy használni szoktuk a megjelölést: „mindenes”.
A versenyek és a hozzájuk kapcsolódó események német alapossággal követték egymást. (A nyitóünnepségre például Hitler 14 óra 30 perckor érkezett.) A vitorlásversenyekre Kielben került sor, de előző este különvonatokat indítottak a helyszínre. A különvonatokba háló- és étkezőkocsikat állítottak be, hogy a díszvendégek kipihenten érkezhessenek Kielbe. Magyar részről meghívták az eseményre Kelemen Kornélt, Muzsa Gyulát, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság magyar tagját és Albrecht (Ferenc József Károly) főherceget (Frigyes főherceg és Izabella Croy-Dulmeni hercegnő fiát), a felsőház tagját, aki valamelyik hazai sportszövetség elnöki tisztét is betöltötte. Az utolsó pillanatban azonban Albrecht lemondta a kieli utazást (a vadászatban nagyobb fantáziát látott), így Gedényi Mihálynak jelentenie kellett volna, hogy a három meghívott közül csak ketten fogadják el a megtisztelő ajánlatot. Miközben azon töprengtek, hogy Albrecht lemondását mivel indokolják, ami mégsem bántó a vendéglátókra nézve, Kelemen Kornél a tolmácsa hátára csapott.
– Mi lenne, Misi fiam – mondta –, ha te jönnél el főhercegként harmadiknak?
Gedényi Mihály meghökkent. Váratlanul érte a kérdés. Mindjárt arra gondolt, hogy a németek körében nem lenne feltűnő a személye, hiszen mindenki idegen a szemükben. Viszont a magyar miniszteriális „nagyfejűeket”, osztályfőnököket, tanácsosokat nem hívták meg, és kínos lenne, ha kitudódnék, hogy egy miniszteri segédfogalmazó-gyakornok nyüzsög az előkelőségek között.
Kelemen Kornél azonban átvágta a gordiuszi csomót.
– Országonként két–hat díszvendéget hívtak meg – mondta. – Leszünk vagy ötszázan. Ki fogja tudni, hogy az arany szegélyű meghívóval jelentkezőt Mihálynak hívják vagy Albrechtnek. – És kiadta az ordrét: – Velünk jössz!
Így dőlt el az író sorsa. Első osztályú hálófülkében utazott, s alighogy elindult a vonat, máris szolgálták fel a sok ételt és italt. A rendezés itt is kifogástalan volt. A meghívó száma szerint mindenkit egyenként vezettek a fülkéjébe, Kielben pedig az asztalokhoz, a hajókra és így tovább.
Korán reggel érkeztek meg a vitorlásversenyek színhelyére. Az állomáson német tengerésztisztek fogadták a díszvendégeket, és csoportokban vitték őket a tiszti kaszinókba. A reggeli után – ismét csoportokra osztva – egy-egy torpedórombolóra látogattak, és onnan nézték végig a küzdelmeket. Szó, ami szó, impozáns látvány volt, a német vezérkar a zászlóshajón foglalt helyet. A torpedórombolón is trakta következett, és szinte minden vendégre jutott egy-egy tiszt, akik hol a hajóról beszéltek, hol a versenyről. Mindenütt hangszórók, félméteres látcsövek.
A verseny végén, a partra szálláskor – ekkor mindhárman együtt voltak – megint tengernyi rendező tiszt serénykedett körülöttük, és vezette őket egyenként a tiszti kaszinóba az ebédhez. Ott aztán egy nagy térkép segítségével kikeresték azt a helyet, ahol az előzetes terv alapján ülniük kellett. Gedényi Mihályt meglepetésére a főasztalhoz vezették, ahol már ott trónolt talpig aranycsíkokkal és csillagokkal ékesítve egy német úr: Karl Dönitz, a bankett házigazdája.
Az írót a flottatengernagy baljára vezették. Dönitz nagy reverenciával üdvözölte. Pattogtak az Ihre Hoheitek, amit Gedényi kegyes mosollyal fogadott. Körülbelül kétszáz meghívottnak terítettek. Amikor leültek, az író keresni kezdte a szemével Kelemen Kornélt, a főnökét, aki rangjának megfelelően, harminc hellyel hátrább foglalt helyet. S amikor a tekintetük találkozott, Gedényi észrevette, hogy az OTT elnöke sunyin nevet, és azt lesi, pártfogoltja Albrecht főhercegként hogyan viselkedik. A „főherceg” meg szűkszavúan válaszolgatott a kérdésekre, közhelyekre, jobbra és balra hintegetve egy-egy wunderbart és fabelhaftot. Arra gondolt, talán nem is vártak többet egy Habsburgtól.
Az ebéd rendben lezajlott. Koccintgatásokkal, leereszkedő, kedves mosollyal igyekezett az író viszonozni a poharakat emelgető német tisztek gesztusait. De hogy egészen Habsburg legyen, a fagylaltnál megkérdezte Dönitzet: mit jelentenek a karján a különféle vastagságú aranysávok, a gallérján pedig a jelvények. A tengernagy készségesen magyarázott, mutogatott, egész kis monológba kezdett, mígnem úgy érezte, kielégítette a „Habsburg főherceget”. Az író hálás mosollyal köszönte meg a fejtegetést, és úgy érezte, jó benyomást keltett.
Dicséretet kapott később Kelemen Kornéltól is.
– Figyeltelek – mondta a magyar sportküldöttség vezetője –, láttam, hogy milyen szemtelenül feltaláltad magad, és messziről is érzékeltem, hogy milyen eredményesen kompromittáltad a főherceget.
Az ebéd végén legalább tizenöt német tiszt járult Gedényi Mihály elé, hogy kezet rázhasson egy „valódi Habsburggal”, hiszen a nagy térképen mindenki láthatta, hogy Dönitz balján egy Habsburg Hoheit (fenség, felség) ül.
Csak sokkal később, a háború után érezte az író úgy, hogy nem volt veszélytelen ez a „ruhacsere”.
Ami Karl Dönitzet illeti: Németország tengeralattjáró-flottájának parancsnoka 1943-tól a haditengerészet főparancsnoka lett. Hitler 1945. április 29-én, öngyilkossága előtt nevezte ki utódjává, államfőnek. Az „ügyvivő kormány” és Dönitz is próbálta a kapitulációt lassítani. Dönitzet a nürnbergi perben tízévi börtönre ítélték. Büntetésének letöltése után, 1956 őszén szabadult a spandaui börtönből. 1980. december 24-én, 89 éves korában hunyt el.
origo.hu
Itt van Orbán Viktor sistergő válasza a hungarofób Manfred Webernek
