Nékünk találkozni kellett…

Igazán kár, hogy a jelek szerint megszűnt az egyik nagy mobilcég Találkozások című magazinja: Bárándy Péterrel most reprezentatív nagyinterjút készíthetnének. Nemcsak arról faggathatnák, ami az igazságügy-miniszternek már a könyökén jön ki, hogy találkozott-e vagy sem a bankárbotrány kulcsfigurájával, Kulcsár Attilával, hanem arról is, hogy vajon maroktelefonon beszélték-e meg a randevút. Mindez persze Bárándy szerint messzemenően érdektelen; tudomásul kell azonban vennie, hogy mióta Lengyel László bedobta az égő orcájú sztárügyvéd nevét lehetséges államfőjelöltként, Mester Ákos pedig továbbgörgette a lavinát, minden vele kapcsolatos mozzanat felértékelődik. Azt gondolhatta: ha Draskovicsék mégsem szedik el teljesen az ágazattól a pénzt, és úgy-ahogy mégiscsak lezajlik az igazságszolgáltatási reform, még meg is érdemli a legfőbb közjogi méltóságot. Most meg jönnek az ellenoldalról ezzel a találkával, s nem átallanak olyan ócska szóviccekkel operálni sem, hogy vajon hazudozhat-e egy igazságügy-miniszter.
Egy következmények nélküli országban persze eleve magasabb az ingerküszöb. Ám ha felbukkan egy szilárd erkölcsű jogász, aki abból a médiagesztusból kifolyólag lesz miniszter, mert ellenzékben jogetikai okokból égett az arca, a vele szemben támasztott mérce is óhatatlanul magasabb. Például az igazmondás az ő esetében evidens elvárás. Először azt nyilatkozni, hogy soha nem találkozott a nyolcosztályos sikkasztóval, majd miután rábizonyítják, kurtán-furcsán bevallani – nos, ez az az eset, amikor tőlünk nyugatabbra már ki is takarították volna utána az irodáját. És nem azért, hogy átköltözzék a Sándor-palotába…
Miután a Magyar Nemzet rámutatott a miniszteri megnyilvánulásokban felfedezhető ellentmondásokra, a kormánypárti sajtó arról kezdett cikkezni, hogy perel-e Bárándy vagy sem. Végül a tárcavezető úgy döntött, hogy nem perel, hiszen semmi garancia nincs arra, hogy a kiszignált bíró nem rendel-e el valóságbizonyítást. Akkor meg ugyebár elég egymás mellé tenni a két kinyomtatott újságot, és kész a blama. Bárándy szavahihetőségéért tehát még saját maga sem megy perre – legfeljebb a baráti médiában bízhat. Ám a még oly baráti médiának sincs módja eltekinteni az alapproblémától: ha ugyanis egy miniszter találkozgatott a fősikkasztóval, akinek a pénzszállítmányai kormány közeli köröket is megcélozhattak, s ha Tóth András titkos konzultációja a kisvártatva hatósági díszkísérettel Bécsbe menekült brókerrel korántsem elszigetelt esemény, ez az adalék idővel akár kormánybuktató tényező is lehet. Nem csoda, ha ezúttal is tüzel az arcbőr, csak egészen más okból.
Bárándy megítélésem szerint rossz taktikát választott, amikor – elvbarátaihoz, a terepjárós Demszky Gáborhoz és az állami pénzből (szőlő)tőkésedő Wekler Ferenchez hasonlóan – úgy ítélte meg, hogy idiótának nézheti a széles közvéleményt. Minden csoda három napig tart, s a fiúk a szerkesztői szobákban majd gyorsan áttematizálják a félresiklott közbeszédet – remélhette. Csakhogy ehhez a link dumához (szívesen adok befektetési tanácsot, másnak is van szőleje stb.) sajátos tehetség, továbbá méretes cinizmus is kell. Bárándynak ez a stílus korántsem áll olyan jól. Hogy nem a levegőbe beszélek, vegyünk egy konkrét médiaszereplést: a köztévé Este című műsorában az igazságügy-minisztert a minap Krizsó Szilvia kérdezte. „Miniszter úr, mindenkit szerintem napok óta az izgat, hogy ön találkozott Kulcsár Attilával vagy sem.” Szép, világos, egyenes kérdés. Megválaszolható igennel vagy nemmel. Ám a felelet: „A miniszterelnökkel biztos.” Mi van? Bárándy keveri Kulcsárt Medgyessyvel? Ám aztán továbblép, s felfedi, mi a baj. „Nézze, ezzel az egésszel az a baj, hogy úgy kezelik, mintha ez egy járványügyi kérdés lenne, hogy találkozott, kezet fogott, megkapott-e tőle valamit.” Ilyen bornírtságot még Kökény Mihály sem kockáztatna meg. De Bárándy továbbmegy a fehér köpenyes ösvényen: „Ami az utóbbi napokban folyik, az hát tulajdonképpen, azt lehet mondani, hogy ilyen elmekórtani tüneteket is felmutató őrjöngés, hogy találkozott, nem találkozott. Hát ez a találkozás, mit értünk találkozáson?”
Itt most álljunk meg egy picit egy kis politológiai pótvizsgára. Kedves miniszter úr: talán gyűjtesse ki a sajtósaival annak a problémakörnek az irodalmát, hogy Pintér Sándor találkozott-e Dietmar Clodóval vagy sem. Csodálkozva fogja tapasztalni, hogy az ön által elmekórtani őrjöngésként diagnosztizált médiakíváncsiság az ön elvbarátai körében is fölöttébb elharapódzott. Amúgy ezt az őrjöngést szokás a nyilvánosság demokratikus ellenőrző funkciójának, másként negyedik hatalmi ágnak nevezni. Találkozásügyben pedig bízvást forduljon a Prisztással együtt fényképezkedő Kuncze Gáborhoz.
„Na, mit értünk találkozáson?” – kérdez vissza derekasan Krizsó. De Bárándy nem tágít. Ha a védőbeszédeit ilyen színvonalon tartotta volna, aligha lett volna belőle sztárügyvéd. „Hát milyen típusú találkozás lehetett ez, ha volt? Nekem, tudja, az jut eszembe, hogy most engem hazugságon kaptak. Ha mondjuk Honthy Hanna éppen szerepelt a Csárdáskirálynőben, és megkérdezték tőle, hogy találkozott-e a baltás gyilkossal, elgondolkozott, és azt mondta, hogy nem. Majd négy tanút állítottak, azok igaziak voltak, mondjuk, hogy de, a baltás gyilkos ott ült a nyolcadik sor négyes székén, és még virágot is dobott. És utána jöhetett volna, ha ilyen bolond világ van akkor is, mint most, hogy hazudott, mert nemhogy találkozott vele, de még virágot is elfogadott tőle.”
Képzeljük el Bárándyt Csárdáskirálynőként, amint Kulcsár Attila virágot dob neki a nyolcadik sorból! „Mindig azt mondtam, és a Magyar Nemzet felfedezése után sem mondtam mást, hogy lehet, hogy egy helyen voltunk, lehet, hogy a társaságban jelen volt, de hát ezt, innen már szövegmagyarázat kérdése, hogy találkozásnak tekintjük, hogy valaki a nyolcadik sor négyes székén ült, vagy nem tekintjük találkozásnak. Mindenesetre ugye, ha a dolognak a szövegkörnyezetét nézzük, akkor e tekintetben a találkozás az egy érdemi találkozásként fogható fel, amikor valami szörnyű bűncselekmény történt például.”
Nézem, nézem a dolognak a szövegkörnyezetét (szerény véleményem szerint például hatmilliárdot elsikkasztani eléggé szörnyű bűncselekmény, s ennyiből már választási kasszákat is fel lehet tölteni), de csak azt látom, hogy Honthy Hanna ide, baltás gyilkos oda, az igazságügy-miniszter hazudott, s bocsánatkérés helyett dajkamesékkel eteti a tárgyalóterem ámuló közönségét. Krizsó azonban nem színházi vagy bírósági szakíró. „Akkor azt leszögezhetjük, hogy ön végül is valahol volt egy társaságban Kulcsár Attilával…” – makacskodik. Mire a miniszter: „Ez elképzelhető.” Majd kicsit később: „Nézze, egy ilyenfajta őrjöngésnek nem biztos, hogy van racionálisan követhető magja, úgyhogy különösebben ez engem nem érdekel.”
Hát, drága miniszter úr, ez az igazi bökkenő. Hogy önt mint az igazság legfőbb őrét nem érdekli. Engem meg – sokakkal együtt – igen. S ha lehetséges egyáltalán racionálisan követni egy magot, igyekszem követhetővé tenni: ha az önök köreiben oly közkedvelt kőművessegéd-bróker egy társaságba járhatott önnel és a kormány más tagjaival, az is elképzelhető, hogy önök esetleg falaztak neki. E látszat elkerülése még némi füllentést is megér. Ám ha valaki lebukik, viselje a következményeket. Hiszen miért volna őrjöngés ezek után halkan föltenni a kérdést: mi a cáfolat arra, hogy önöknek találkozni kellett?