Pelbárt barát és a martalócok

Temesvári Pelbárt latin nyelven írt szentbeszédeinek, a legnagyobb középkori magyar könyvsikernek legszorgalmasabb kiadója Heinrich Gran volt az elzászi Hagenauban. 1498-tól kezdve folyamatosan jelentette meg a magyar barát szentbeszédgyűjteményeit, a Sermones Pomerii de temporét és a Stellariumot 1498-ban, a Sermones Pomerii de sanctist és a Sermones Pomerii quadragesimalest 1499-ben, az Aureum rosarium négy kötetét 1503 és 1508 között, az Expositio compendiosa libri psalmorumot pedig 1504-ben adta ki először.
De ez csak a kezdet volt, a legtöbb művet ezután még jó néhányszor kinyomtatta, annak ellenére, hogy időközben jócskán támadt konkurenciája is, hiszen az Európa-szerte keresett Pelbárt-beszédeknek számtalan kiadójuk lett Velencétől Nürnbergig. Persze Heinrich Gran nem csupán a magyar hitszónok műveinek nyomtatásával foglalkozott, de kiadói repertoárját elsősorban a prédikációs segédkönyvek uralták: többek között Johannes Herolt, Pseudo-Bonaventura, Michael Lochmaier, Gabriel Biel szentbeszédeit jelentette meg. Könyvei között elvétve azért találhatunk egy-egy teológiai értekezést, egyéb bölcseleti művet, pestisre vonatkozó fejtegetést is, de a leggyakoribb kiadványtípusa vitathatatlanul a szentbeszédgyűjtemény.
Munkái viszonylag nagy számban jutottak el hozzánk is; üzlettársának, Joannes Rymman német könyvkiadónak alighanem élénk kapcsolatai voltak Magyarországgal, és az sem lehet véletlen, hogy a vállalkozás finanszírozója kiadásra alkalmas kéziratok után kutatva – egyes feltételezések szerint – éppen a ferencesek budai és pesti konventjét látogatta meg, méghozzá személyesen, ahol rábukkant Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát kézirataira. A kiadó kéziratot vitt és kész könyveket hozott. Az 1504-es Pomerium sermonum de sanctisból is meglepően sok példány maradt meg napjainkra. Különösen akkor tűnhet soknak, ha figyelembe vesszük, hogy más könyvekhez hasonlóan vélhetőleg ebből a kiadásból is hány meg hány példány semmisülhetett meg a történelem folyamán.
Népszerű és sokfelé használt könyvnek számított Temesvári Pelbárt prédikációgyűjteménye, ismerhették az egész országban. Kissé elrongyolódott, de eredeti kötésű példányunk teleírt lapfelületeiről megtudhatjuk, hogy Temesvári Pelbárt e művét 1568-ban Blaskó János ajándékozta Szatmárnémeti Mihály pálos remetének. Hogy Blaskóhoz mikor, mi módon került, éppúgy kideríthetetlen, mint az, hogy ki volt ő és mivel foglalkozott. Hiszen neve mellett semmi egyéb nem szerepel, pedig ebben a korban általában megemlítették, milyen rendű és rangú a könyv tulajdonosa. Hasonlóképpen ismeretlen a megajándékozott Michael de Szakmar Nemety, de ő legalább elárul annyit magáról, hogy pálos remete. Életükről talán csak ebből a kis bejegyzésből tudhatunk.
De nem ez a legrégebbi jegyzet a könyvön, hanem egy 1556-os Gyulafehérvárról, ami viszont semmit sem árul el a tulajdonosról. Ez a bejegyző a kézírás alapján nem volt azonos Blaskó Jánossal. Talán a könyv elveszett szennylapján többet is elárult magáról. Talán. Róla még kevesebbet tudunk, mint a másik két későbbi tulajdonosról, de feljegyezte még Terentius, Cicero és Ovidius halálának évét is. És arról az ismeretlenről, aki a XVII. században a Szentírás értelmezésének négy útját sorolta fel emlékeztetőül a kötéstábla belső felén, szintén semmit sem tudunk.
Valószínűleg ő már az új tulajdonosok közé tartozhatott. A könyv a pálos Szatmárnémeti Mihály után a ferencesekhez került, erre utal a „Conventus Fülekiensis” és a „Residentia Szolnokiensis” bejegyzés, évszám nélkül ugyan, de mégis alapos támpontot nyújtva ahhoz, hogy kikövetkeztessük a könyv útját. A szolnoki bejegyzést ugyanis megismételték, méghozzá 1783-ban. Tehát a kötet előbb volt Füleken, és később került Szolnokra, ahol ezt követően több száz éven keresztül őrizték.
A Nógrád megyei Füleken a középkori kolostor megszűnte után, 1610 körül tértek vissza a szerzetesek, 1612-ben még rezidencia volt kis házuk, amely azonban 1615-ben leégett, és alig épült fel újra, 1619-ben Bethlen katonái ismét felgyújtották. 1629-ben kapta a konventi rangot, tehát Temesvári Pelbárt munkája ezt követően kerülhetett csak Fülekre. A rendház lakói a vár katonaságának lelki ellátását végezték, érthető, hogy könyvtárukat jól használható prédikációs kötetekkel szerelték föl. És mivel iskolát is működtettek, feltételezhető, hogy a Szentírás értelmezésére vonatkozó diákos bejegyzés már itt került a könyv lapjaira.
A rend szolnoki háza viszont 1686-ban szerepel először levéltári iratokban rezidenciaként, tehát ez után vihették csak a kisvárosba Temesvári Pelbárt könyvét. Ezt a kis házat azonban 1697-ben felgyújtották, majd amikor egy évvel később visszatértek a barátok, akkor is csak nyolc évig élhettek háborítatlanul, mert 1706-ban ismét rájuk gyújtották és kirabolták az épületet. Összegezve tehát elmondhatjuk, hogy a Pomerium e kötete Blaskó János és Szatmárnémeti Mihály után, a XVII. század harmincas éveiben került Fülekre, majd a század végén Szolnokra.
Ha belegondolunk, megdöbbentő, hány tűzvésztől és fosztogatástól menekedett meg e száz esztendő alatt a negyedrét alakú vaskos kis kötet. A fosztogatók figyelmét szerencsésen elkerülte, hiszen kötése egyszerű, csupán a két csillogó rézcsat kelthette volna föl érdeklődésüket. Belül is dísztelen a könyv: az iniciálék helye vagy üresen áll, vagy a nyomtatáshoz képest csak jóval később, egyszerű tintával berajzolt kezdőbetűk láthatók a lapokon. Bizonyára ennek a szegényes, szerény külsőnek köszönhető, hogy a történelmi viharok ellenére ma is olvashatjuk a szentek ünnepeire írt szentbeszédek 1504-es kiadásának e példányát.