Puskák, csillagok, koszorúk

Harminckét nevem volt című publicisztikámat, amelyet Ságvári Endre emléktáblájának Hiller István kultuszminiszter és szocialista elnökjelölt általi megkoszorúzása ihletett, a baloldali sajtó nyolc ellenpublicisztikára méltatta. Valószínűleg elevenjükbe találtam tehát. Akadt olyan tollforgató (történetesen a koszorúzás munkáspárti szervezőinek köréből), aki mindkét MSZP-lapban megnyilvánult, s a legkevésbé sem mértéktartóan. Egyikükben sem merült fel, hogy vitacikküket a Magyar Nemzetnek ajánlják fel közlésre. Ez elsőként Lányi Andrásnak jutott eszébe, akit régóta tisztelek és nagyra tartok. A többi polemizálót időhiány és bizonyos fenntartások miatt nem követem lapjaikba; Lányi néhány érdemi megállapításához azonban örömest hozzáfűzök egyet-mást.
Lányi Andrást véleményem szerint ezúttal megcsalja sokat próbált valóságérzéke. Megismétli Orbán Viktor teóriáját jobb- és baloldal relativizálódásáról, de mintha behódolna valamiféle vulgáris pragmatizmusdivatnak. Holott a jövőért tenni és a múltról gondolkodni nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező kötelesség. Van egy fiam, Ábel, aki 2000-ben született. Számomra ő a huszonegyedik század, s szeretném neki a maga valóságában átadni a huszadikat, megtisztítva az összekacsintós hazugságoktól, közmegegyezéses csúsztatásoktól. Az én demarkációs vonalaim ezért rég másutt húzódnak, mint holmi jobb- és baloldal között: például demokrácia és (mindenféle) diktatúra határán. Ha Lányi ennek ellenére a jobboldal hangadói közé sorol (a szócsövet engedelmével nem veszem magamra), ám legyen. De akkor ne várja tőlem, hogy elfogadjam a marxista tabukat; például hogy a revizionizmus csúnya dolog. Szerintem a történelemben (s ne feledjük: ez politika néven a máig ér!) nincsenek tabuk, örökre eldöntött dolgok – a szakadatlan revízió az új ismeretek fényében nemcsak jogunk, de feladatunk is.
Ez az „átlagos edzőmérkőzés”, illetve „köztéri gyűlöletkibocsátás” méltatlan Lányihoz. Mintha nem tudná, hogy a politikai publicisztika nem esszé. Mintha arisztokratikusan úgy gondolná, hogy az ő érzései és meglátásai nemesebbek, mert jobbára más műfajban ír, mint Zappe kolléga vagy jómagam. Szerintem Zappe László is fontos dolgokat írt, meg én is, s ezeknek semmi közük az uborkaszezonhoz. (Amely olykor azért kormányt is tud buktatni.) Miért feltételezi Lányi, hogy Ságvári-ügyben eleve csak regulárisan lehet felháborodni, s nem egyéni jogon teszem? Ha egyszer látja, hogy a viták orgánumok között zajlanak (a Magyar Nemzet munkatársait például mutatóba sem hívják meg a köztévébe), miért sérelmezi, hogy a gyér jobboldali sajtó nem szívesen bocsátja lapfelületét az őt bírálók rendelkezésére? (Emlékeztetném az arányokra: egy jobb felőli cikkre születik nyolc bal felőli. Ez megfelel a statisztikai átlagnak.) Igen, ilyen az élet: több orgánumból kerekedik ki a világ. Mindig, mindenütt. (Kivéve a diktatúrákban. Ott bőven elég egy lapelőfizetés.)
Szeretném hinni, hogy ha írásaimat szenvedély fűti, az nem pártos. Örökös pártonkívüliként ez szomorúsággal töltene el. A mai napig ívelő történelem pedig szenvedélyesen izgat – ezért picit fáj Lányi kioktató példálódzása a sajtómunkásokkal meg a törzsanyaggal. (Lányi András szerint például Ságvári fiatal orvos volt. Szerintem meg fiatal jogász.) Amikor sérelmeztem, hogy Hiller példaképnek nevezte Ságvárit, Ábel fiamra gondoltam. Ha nekem egy diktatúra előírhatta, hogy Ságvári a példaképem legyen, ővele egy demokrácia ne tehesse meg ugyanezt. Hadd válasszon magának példaképet a tények teljes ismeretében. (Ehhez kétségkívül szükséges, hogy Magyar Bálint ne szüntethesse meg az érdemi történelemtanítást.) Amikor pedig az ország törvényes rendjét emlegettem, természetesen nem a német megszállást vagy a deportálásokat helyeseltem. Azt vetettem fel (vitathatatlanul aktuálpolitikai célzattal), hogy egy mai Ságvárit vajon hogyan értékelne az amerikai vezetésű világszellem: meggyőződésem, hogy gondolkodás nélkül rásütné a terrorista jelzőt. Eszemben sincs vitatni, hogy Ságvári antináci mártír. Ám az a bizonyos „tűzharcban esett el” formula a konkrét esetben feltétlenül árnyalandó: kutakodásaim szerint a munkásmozgalmimítosz-gyártás, amely megalkotta a Tanácsköztársaság színeiben csatát nyerő Rákosi Mátyást csakúgy, mint a felszabadítás dátumaként április negyedikét, némiképp ezt a cukrászdai lövöldözést is idealizálta. Hogy ízléshatáron belül maradjak, ehelyütt csak Karinthyt idézném: minden másképpen van. Ságvári tehát tiszteletet érdemel, mert küzdött a megszálló hatalom ellen, de úgy mártír, hogy mégsem tudom a fiam elé példaképként állítani.
Pethő Sándor külön fejezet. Mint olyan tollforgató, akit különféle grémiumok egyaránt díjaztak Pethő Tibor-emlékéremmel és Szellemi Honvédelemért díjjal (utóbbit kifejezetten a Pethő család alapította), kifejezetten kényes vagyok arra, hogy ne kerüljek szembe a pethői örökséggel. Azt a megállapítást tehát, hogy „Pethő Sándor egykori lapja a legjobb hagyományaihoz lett hűtlen szerintem, amikor Ságvárit gyalázó cikket közölt”, határozottan visszautasítom. Jómagam elolvastam Pethő Sándor minden megjelent sorát, s meggyőződésem, hogy a „Magyarország magyar ország legyen” programja nemcsak németellenességet, hanem szovjetellenességet is jelent; demokratának lenni pedig az ő felfogásában nemcsak antifasizmust (helyesen: antinácizmust), hanem antikommunizmust is feltételez. Pethő Sándor Magyar Nemzetét a német megszállók betiltották, de ha megéri, betiltották volna az orosz megszállók is. Szerintem a legjobb pethői hagyományokhoz akkor vagyunk hűek, ha nem avatunk példaképpé egy kommunistát csupán azért, mert antináci. Ez szükséges, de nem elégséges feltétel. Ha Lányi András történelemszemlélete nem ezt sugallja, akkor sürgős revízióra szorul.
Amit Ságvári és Hiller szalonképtelenségéről ír, azon el fogok gondolkodni; bár nem hiszem, hogy a történész Hillert nekem kéne rádöbbenteni arra, hogy még Ságvárihoz is méltatlan. Én nem ostobának tartom Hillert (azért még nem ragadnék tollat), hanem cinikusnak. S nem tudok megbocsátó lenni a kommunista vagy a nemzetiszocialista szélsőséghez sodródó „művelt, érzékeny szociális lelkiismeretű emberekkel” sem: az ő végzetes valóságérzékelésük miatt is lett olyan a huszadik század, hogy szégyenkeznem kelljen miatta a fiam előtt. S ki kell ábrándítanom Lányit: a kommunista utópia a huszonegyedik századra sem szűnt meg létezni. A kommunisták (vagy akik annak mondták és mondják magukat) nem csupán fizikai valóságukban vannak közöttünk (Lányi láttató szavával: kapitálszocialistákként), hanem kultúrájukkal, erkölcsükkel, politikai módszereikkel is. (Beszédes példa: Medgyessy Péter háztáji megpuccsolása.) Ságváriról valóban nem tudjuk, mivé vált volna a létező szocializmusban. De ha a létező szocializmus jogutódjai tizenöt évvel a rendszerváltozás után a zászlajukra tűzik, jogos a pethői vészcsengő.
És most politizáljunk! Lányi András felcserélte az okot és az okozatot. A baloldali népfrontot nem az én „hadüzenetem” trombitálta össze, hanem maga a pártelnöki székre, így az MSZP balosainak támogatására is ácsingózó Hiller. A Munkáspárt hetilapja, a Szabadság nemcsak rólam szedte le a keresztvizet, de róla is: a kultuszminiszter ugyanis nem vállalta teljes mellszélességgel, hogy elmegy ságvárizni a Munkáspárt rendezvényére, csak ha az „antifasiszta és baloldali személyiségek” atomizáltan vannak jelen. Ha a baloldali sajtó folyton figyelmeztet a jobbközép és a szélsőjobb összefonódásának a veszélyére, mi indokolhatja, hogy elnézzük a szélsőballal (a nagyon is létező kommunistákkal) való balközép kokettálást? S mi köze ennek bármiféle keresztény kurzushoz, pláne „mérsékelt” antiszemitizmushoz? (Utóbbiban nézetem szerint éppúgy nincsenek fokozatok, mint az antinácizmusban vagy az antikommunizmusban.)
A „cui prodest?” kérdése persze jogos a történelmi polémiákkal kapcsolatban, de szerintem semmi köze – mint ahogy nekem sem – az „alsójobboldal acsarkodásához”. Szívem szerint azt mondanám: ez a permanens vita a nemzet eminens érdeke, az aktuálpolitikai taktikázásoktól függetlenül. Akkor is, ha a finnyás polgári elit utálkozik e munkától. Amúgy nem tudom, kiket ért Lányi „a gyűlölködésre szakosodott tollforgatók maroknyi csapatán” – de bizonyára megorrolna, ha egy szép napon ex cathedra őt is odabiggyesztenék e lajstrom végére. Ám ha legalább két lapra előfizet, tapasztalhatja, hogy az MSZP és szövetségesei korántsem két egyenlő részre akarják szétszakítani az országot – ezért a „nyuszi ül a fűben” harcmodor aligha célravezető velük szemben. Nem hiszek a politológusi tételben, hogy az ellenzéknek és a polgári értelmiségnek ölbe tett kézzel kell ülnie 2006-ig, s legfeljebb a száját kitátania, ha jön a menetrend szerinti sült galamb. Abban viszont igaza van Lányinak: a jobbközép alternatívának (vagy nevezzük bárhogy) nemcsak tagadnia kell, hanem állítania is. De a legremekebb szellemi, politikai és gazdasági program is esélytelen, ha a konkrét kartácstámadások idején megadóan odatartjuk a másik orcánkat is. Miközben védjük a bástyát, bejönnek a rejtekutakon a várba. Az áhított „szélesebb közmegegyezés” egyébként meggyőződésem szerint már javában formálódik, de nem tartalmazza a Ságvári-mítoszt. A stíluson pedig mindig lehet alakítani, az elveken viszont nem. Azok számomra például messze becsesebbek, mint holmi mulandó választási győzelem…