A törvény Solymár igaza mellett áll! – hirdetik öles táblák a főváros melletti község katolikus temploma előtt az árnyas ligetben. A máskor oly békés téren most izgatott polgárok gyülekeznek. Demonstráció készül, amire a község történetében még nemigen volt példa. De a tét most a szervezők szerint oly nagy, hogy megérdemli a határozott kiállást. Nem kevés a veszítenivaló: a solymári határ sorsa forog kockán.
– Gazdasági érdekek foglyává váltak a solymári kárpótoltak – állapítja meg az egybegyűlteknek beszédében Víg Ferenc, a tüntetés főszervezője. – Mi nem akarunk befektetőket, brókereket és bankokat. Nem akarunk ipari üzemeket és lakóparkokat. Azt szeretnénk, ha solymáriak művelhetnék a solymári földeket, és csorbítatlanul megőrizhetnénk a fővárossal határos zöldövezetet.
– Meg kell mutatnunk magunkat, mert az évtizedes per a solymári földekért reményeink szerint már a végéhez közeledik – jelöli meg a megmozdulás célját Enczmann László polgármester. – Nem csak három-négyszáz ember ügye ez. Az egész falu sorsát befolyásolhatják a kárpótlási árverések. A bíróság egyszer már a község mellett döntött. Bízunk abban, hogy most sem születik olyan ítélet, amely az igazság és a jog megcsúfolásával érne fel.
A solymári földekkel kapcsolatos pert ugyanis augusztus 26-án tárgyalja másodfokon a Fővárosi Bíróság. A történet még évtizedekkel ezelőtt kezdődött, amikor hét település – Üröm, Nagykovácsi, Pilisborosjenő, Pilisvörösvár, Piliscsaba, Pesthidegkút, Solymár – téeszeinek összevonásával új mintaszövetkezetet hoztak létre Rozmaring néven. A téesz központját előbb Solymáron működtették, majd beköltöztették a fővárosba, a Patakhegyi útra. Már a rendszerváltás évében – 1990-ben – megkezdődtek a kiválások. A periratok szerint ez év decemberében tartott közgyűlést a Rozmaring, ahol felvetődött: kisebb szervezeti egységekbe kellene szétosztani a termelőszövetkezeti vagyont. A vita során a települések közigazgatási határainak megfelelő szétválást támogatta a többség. Ezért olyan határozat született, melyben a tagság támogatta Üröm, Pilisborosjenő és Piliscsaba kiválását. A közgyűlés arról is döntött, hogy a további kiválásokra – megfelelő előkészítés után – 1991. június 30-ig kerüljön sor. Az így megalakult új szövetkezeteknek pedig már az induláskor biztosítani kell a működéshez szükséges vagyont.
– Kiválásunkat 1991. június 15-én mi is bejelentettük – mondja Víg Ferenc, mikor a község egyik neves vendéglőjében kísérletet teszünk arra, hogy felgöngyölítsük a szerteágazó történet szálait. – Ám hiába vártunk rá, ügyünk nem került a Rozmaring közgyűlése elé. Mivel egy 1967-es törvény alapján végezhető csak el a kiválás, amely új téesz alapítását is előírja, rendszerváltás ide vagy oda, mi is létrehoztuk 1991 novemberében a Solymár Mgtsz-t, amelynek most én vagyok az elnöke.
A solymári (kényszer)téesz nem teljesen törvényesen alakult meg, de ez a probléma rendeződött azzal, hogy a Rozmaring közgyűlése utólag, 1991 decemberében áldását adta a kiváláshoz. A sietség oka az volt, hogy az időközben hozott kormányzati rendelkezéseknek megfelelően 1992 elejéig le kellett zárni a folyamatban lévő kiválásokat. Úgy tűnt tehát, hogy az utolsó pillanatban a solymáriak ügye sínre került. Minden rendben is volt addig, amíg meg nem kezdődtek a Rozmaringgal a tárgyalások a vagyon megosztásáról.
Míg vagyonjegyekről, üzletrészekről született megállapodás, a solymári földek átadásáról már kezdetben sem akart tárgyalni a Rozmaring szövetkezet. Később a kárpótlási törvényre hivatkozva kért az ügyben halasztást. Eközben a korábban kivált települések megkapták földjeiket. Víg Ferenc szerint a solymáriakkal azért kivételeztek, mert a Rozmaringnak már akkor is nagy szüksége volt a község határára. Elsősorban azért, hogy a téeszbe alapításkor vagyonukkal belépők, valamint a tagok-alkalmazottak számára legyen hol kijelölni az úgynevezett részaránytulajdonokat. A Rozmaring 1600–1800 tagja-alkalmazottja közül 300–350 fő jutott Solymárra. A részarány-tulajdonosoknak a község közigazgatási területén a mintaszövetkezet által használt termőföld közel felét nevesítették – állapította meg Víg Ferenc. Az elnök hozzátette: a részarány-tulajdonosok egy része – nem törődve azzal, hogy mit enged a község rendezési terve – rögtön kétszáz négyszögöles parcellákra osztatta fel papíron a területét. A szándék nyilvánvaló: lakótelkeknek eladni a földet. A helyieknek 1995-ben sikerült felfüggesztetniük ezt a folyamatot. Ugyanakkor számítani lehet arra, hogy a még árverés előtt álló kárpótlási földek hasonló sorsra jutnának, ha nem falubeliek szerzik meg őket. S lehet bármilyen tilalom: nincs az az ajtó, amit nem nyitnak ki, ha elég kitartóan dörömbölnek rajta – mondja Víg Ferenc.
– A Rozmaring gazdasági érdekből tartja magánál a részaránytulajdonok kijelölése után megmaradt, mintegy 300 hektárnyi solymári földet – szögezi le a több száz érdekelt helyi polgárt képviselő szövetkezeti elnök. – Ha mi árvereztethetjük el ezt a közel hatezer aranykoronát érő területet, akkor hatmilliós bevételre tehet szert a Solymár Mgtsz, ugyanis mi biztosan egyezséget kötünk arról, hogy a licit aranykoronánként ezerforintos névértékért menjen. Ha viszont a budapesti központú Rozmaringnál maradnak a földjeink, ad absurdum másfél millió fővárosi ember is jogosult lesz arra, hogy részt vegyen az árverésen. Jöhetnek a brókerek és a bankok is, felverik az árakat a csillagos égig. A Rozmaring hatalmasat kaszál, a helyiek pedig jó, ha a föld tizedrészéhez hozzájutnak. Ráadásul ötvencentis vagy még keskenyebb nadrágszíjparcellákban, amivel nem tudnak kezdeni semmit sem. Van erre példa bőven a főváros környékén. Jó pár botrányon túl van már az ország. Nem csak mi járunk ebben a cipőben. Tudomásom szerint még legalább 130 településen nem tartottak árverést, mert per alatt van a kárpótlási földalap.
A solymáriak téesze is bírósági úton próbálja elérni: a Rozmaring végre adja ki nekik földjeiket. Hiszen egy különvált szövetkezetnek biztosítani kell a működéshez szükséges vagyont. Erre a jogszabályi előírásra hivatkozott a Pesti Központi Kerületi Bíróság, amikor tavaly elsőfokú ítéletében a solymáriak javára döntött. Szintén az új szövetkezet szempontjait vette figyelembe a Legfelsőbb Bíróság, amikor állásfoglalásában kimondta: a kárpótlási törvény nem lehet halasztó hatállyal arra, hogy a Rozmaring megállapodjon a solymáriakkal a földek átadásáról. Mindezek ellenére Víg Ferenc nem nevezhető nyugodtnak.
– Ismerjük a mai magyar valóságot. Tudjuk, tapasztaltuk: a jog és az igazság nem jár mindig kéz a kézben – mondja keserűen. – Mi sorsokat és társadalmi igazságtalanságot képviselünk. Embereket, akiknek a vagyonát erőszakkal elvették. Egykori solymári polgárokat, akiket vagonra raktak és kitelepítettek. Ők is kaptak kárpótlási jegyeket. Arról viszont senki sem értesítette őket, hogy még azt a vonatjegyet sem lehet megvenni belőlük, amellyel hazautaznának az árverésre. Tudomásul vesszük, hogy a kárpótlás részleges. De a kisemmizésbe nem megyünk bele. Nem olyan fából faragták a solymáriakat, hogy feladják a küzdelmet. Kitartunk a végsőkig, még akkor is, ha az igazságszolgáltatás lajtorjáját a tetejéig meg kell másznunk. Mert a másodfok után jöhet még a legfelsőbb fok, utána meg a törvényességi óvás… De ha úgy adódik, minket is vendégül láthat Strasbourg! Visszük a hátunkon az ügyet, annak ellenére, hogy a kárpótoltak, különösen az idősebbek egy része már elment közülünk, nem tudták kivárni a huzavona végét.
A solymáriak petíciót nyújtottak be Mádl Ferenc köztársasági elnökhöz és Szili Katalinhoz, az Országgyűlés elnökéhez. A nyári szabadságolásokra hivatkozva még egyik helyről sem kaptak érdemi visszajelzést.
– Nyolcvan–száz is van ilyen a faluban, meg tudnák művelni az egész határt – mutat a demonstráció végén a Templom téren várakozó kis traktorokra Jablonkai Sándor, a Rozmaring egykori agronómusa. – Nekem is volt kárpótlási jegyem, Nagykovácsiban licitáltam vele. Irtózatosan felverték az árakat a budapestiek. Az egyik ültetvényben mindössze egy darab körtefára tettem szert. De csak papíron, mert még a termése sem illet meg engem.
A solymári kárpótoltak is gyümölcsösökről álmodnak meg biotermesztésről. De nem a mások földjén, hanem a saját településük határában, a magukén.
origo.hu
Szándékosan léphetett a szerelvény elé a mai vonatgázolás áldozata – részletek a tragédiáról
