Ez az évtized biztosította először a politikamentesség lehetőségét a magyar társadalomnak: immáron nem élet-halál kérdése, sőt nem is egzisztenciális létkérdés a politikai igazodás. Visszavonulási lehetőségek, menekülési útvonalak jelennek meg: a háborítatlan magánélettől egészen az „ösztönzött” külföldre költözésig.
A hetvenes évtized „csendes békessége” látványos fejlődésben is megmutatkozott, a lakásépítésben, az infrastruktúra javulásában, motorizációban stb. Mindez együtt járt az egyes ember, a családok gyarapodásával is. Méghozzá olyan gyarapodással, amelyet érzékelhetően nem fenyegetett semmiféle újabb felülről irányított „átrendezés”. Mindehhez olyan, korábban egész nemzedékektől megvont lehetőség is társult, mint az utazás, akár nyugatra is.
Ez volt az az évtized, amelynek idején a vezetőknek el kellett volna érniük a pártállam, a szocialista rendszer gazdasági, politikai és ideológiai megingathatatlanságát. Sokan gondolták úgy, hogy ez sikerült. Bár a szovjet fejleményekre jellemző „pangás” vagy a csehszlovák „reménytelenség kora” Magyarországra nem alkalmazható, mégis ma már jól látható, hogy a látszat és a valóság komoly ellentéte állt fenn a hetvenes évtizedben. Éppen ekkor dőlt el, a szocialista rendszernek nincs válasza sem a világból érkező, sem az önmagából fakadó kihívásokra. A válságfolyamatok visszafordíthatatlan tartományba értek, s ez gazdaságilag már a következő évtized elején, politikailag pedig a végén nyilvánvalóvá vált.
E felszíni nyugalom valójában lemondást jelent, s talán egy nemzet forradalom utáni beérett kollektív tapasztalatát: amíg a szovjet birodalom támogatja, a magyar kommunisták diktatúrája ellen nyíltan nem lehet fellépni. Ezért nagyon furcsa hangulatú ez az évtized: néhány tucat értelmiségi és néhány ezer márciusi diák mozgolódásai mellett a társadalom ellenállása, a szabadság, a demokrácia és a nemzeti érdekek iránti vágya versek rímeibe, regények sorai közé, dalok ritmusába, kirándulások mosolyába, tréfák kacajába s a magyarázhatatlan hangulatok számtalan változatába záródott.
Hogy milyen volt a nép hangulata, a diktatúra működtetőit is érdekelte. A Magyar Szocialista Munkáspárt vezetői tisztában voltak azzal, hogy demokratikus közélet és nyilvánosság, valamint demokratikus pártélet híján a közhangulat megismerésére más eszközöket kell alkalmazni. Merthogy a hatalom gyakorlása és megtartása szempontjából fontos ismerni a dolgozók hangulatát. Erre szolgált a „hangulatjelentés”, hivatalos nevén az „információs jelentés”. E műfajban nem elsősorban az „ellenség” felderítése volt a cél, nem is az egyes személyek, csoportok, intézmények megfigyelése: erre megvolt a rendszer kiépített hálózata, a szakmai, társadalmi szervezetekbe beépített szigorúan titkos tisztektől az ügynökhálózaton át a „jelentőkig”.
Mi is volt a „hangulatjelentés”? A hivatalos formula szerint a „politikai információs munka nélkülözhetetlen feltétele a közhangulat formálásának, olyan sajátos jelzőrendszer, amely pótolhatatlan eszköze a párt és a tömegek közti kapcsolat ápolásának”. A jelentéseket a párt alapszervezeteiben készítették, általában a párttitkár vagy az agitációs és propagandafelelős, reszortfelelős. Minden üzemből, termelőszövetkezetből, intézményből havonta érkeztek az írásos jelentések megyei szinten a párt propaganda- és művelődési osztályára, majd legfelső szinten az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályára. Az APO minden héten készített összefoglalót a párt és állam vezetőinek. Meg kellett küldeni a jelentést a politikai bizottság tagjainak, a központi bizottság titkárainak, osztályvezetőinek, vezető propagandistáknak, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Kommunista Ifjúsági Szövetség, a Hazafias Népfront, a hadsereg, a karhatalom vezetőinek, vezető lapok főszerkesztőinek, a rádió és televízió elnökének stb.
A rendszeres írásos jelentés mellett volt „soron kívüli információ” és szóbeli jelentés is. Az információs jelentés általában a következő részekből állt: a pártélet eseményei, belpolitika, külpolitika, gazdaságpolitikai kérdések, művelődéspolitikai kérdések, a politikai közhangulat.
A hetvenes évek hangulatjelentéseiről általánosságban elmondható, hogy valóban „jelentés” jellegük van. Egysíkúak, sablonra készültek, leltárszerűek, torzak, a valóságtól elrugaszkodottak, a tényleges hangulatot nem tükrözik. Aki ezekből a jelentésekből formál képet a hetvenes évekről, nagyot tévedhet. Mégis fontos források, mert sokat elárulnak a rendszer jellegéről, működéséről és működtetőiről.
A hangulatjelentésekben – miként a „szocialista demokrácia” közéletében – megkérdőjelezhetetlen a párt vezető szerepe és politikája, az ország nemzetközi elkötelezettsége, azonosulása a Szovjetunióval, a szocializmus építése, Kádár János kiemelkedő érdeme stb. Politikai kritika, ha megjelenik, inkább „balról” érkezik. Vagyis: keményebben kell alkalmazni a diktatúrát, visszafogni egyesek gyarapodását, kemény kézzel fogni az ifjúságot, megrendszabályozni az értelmiséget – mindenekelőtt a művészeket –, biztosítani a munkásosztály vezető szerepét.
A hangulatjelentések a hetvenes években sokkal inkább készítőjük véleményét és a címzett elvárásait tükrözik, mintsem az ország valódi hangulatát. A konkrét célt az egyik utasítás jellemzően fogalmazta meg: „Meggyőző vitákban szereljük le a demagógokat, destruktív és szájbiggyesztő hangadókat.”
Nézzünk néhány jellemző fordulatot! A hangulatjelentések a külpolitika terén a legsematikusabbak. Tipikus fordulat, hogy a munkások elismerik a szovjet vezetés fáradhatatlan munkáját a béke érdekében. Persze vannak jellemző hangulatok is. A szovjet űrkísérletekkel valójában az időjárást változtatják meg: „szibériai hideg kerül Európába”.
Visszatérő téma a Közel-Kelet: „A dolgozók kérdik: miért nem tudják az arab országok Izraelt megtámadni?” A másik kérdés, amely foglalkoztatta az embereket, a romániai helyzet, pontosabban az erdélyi magyarság sorsa. Kifogásolják a román intézkedést, amely akadályozta a magyar turisták, rokonok elszállásolását. Jellemzően kis irigység is párosul az elégedetlenséghez: „Romániában nem kötelező az orosz nyelv, pedig szocialista ország!”
Gyakran előkerül Brezsnyev betegsége és a szovjet vezetők idős kora, de soha nem olyan formában, mint mondjuk egy valódi beszélgetésnél: „Mi korunk vezető ideológiája? – A marxizmus – szenilizmus.”
Kína gyakran foglalkoztatta az embereket, főleg a szovjet–kínai szembenállás. Ezzel kapcsolatban veszélyes kérdések is felmerültek: „Nem értik, hogy Kína milyen alapon követel területeket a Szovjetuniótól. Elmondták azt, hogy akkor mi is követelhetnénk, hogy Erdélyt csatolják vissza Magyarországhoz.” Kínával és a Szovjetunióval kapcsolatban olyan vélemény is megfogalmazódott, hogy az 1976-os kínai földrengésben „az oroszok elteszik láb alól a kínaiakat”.
A belpolitikában hasonló nézeteket találunk a hangulatjelentésekben. „A dolgozók megnyugtatólag vették tudomásul, hogy a legnagyobb politikai eseményen, a választásokon biztos győzelmet aratott a Hazafias Népfront.” Annál is megnyugtatóbb, mert minden jelöltet a Hazafias Népfront állított… De azért vannak még dilemmák: „Miért kell arra a képviselőre szavazni, aki pap?” Sőt: „Egyes rétegeknél, egyéneknél él az illúzió a polgári demokrácia és választási rendszer iránt.”
A választásoknál legfeljebb azt kifogásolták – inkább furcsállták –, hogy a jelölt foglalkozása: dr… munkás.
Kiemelten szerepel Kádár János személyisége, bár vigyázva, nehogy felüsse fejét a személyi kultusz… „Az emberek általában minden párt és állami vezető országjáró útjait, felszólalásait figyelemmel kísérik. De Kádár elvtárs felszólalásait még fokozottabban… Mindig fején találja a szöget.”
A gazdasági helyzetre vonatkozó megjegyzések döntően az áremelésekre, az áruhiányra, az alacsony fizetésekre és a közlekedés anomáliáira vonatkoznak. Ezek a részek valóban hordoznak fontos információkat a hetvenes évekről. Az évtized közepének hangulatára – és gazdasági vezetésére is – jellemző: „Sokan úgy vélik, hogy hazánkban az infláció már jóval nagyobb mértéket öltött, mint amit hivatalosan beismerünk. Csak egyre rosszabb helyzetre lehet számítani.”
Az állandó áremelkedés tálalására volt jellemző taktika, hogy suttogó propagandával a tervezettnél jóval nagyobb áremelést terjesztettek el. A száz százalék helyetti húszszázalékos emelés folytán aztán „oldódott a közvéleményben meglévő ijedség”. Viszont 1976-tól az áremelés „inkább beletörődést, mint megértést váltott ki”. Például mikor a Palatinus strandon 1977-ben hét forint helyett 15 forint lett a belépő… Az elvárás persze más volt, ezért fogalmazott oly jellemzően a hetvenes évtizedben az egyik jelentő: „Egyes kérdésekben, például gépjárműemelés, pozitív belenyugvás tapasztalható.” Egészen finom bája van az olyan megjegyzésnek, amely az áremelés fogadtatásáról azt írja: „… a párttagság tudomásul vette. A pártonkívüliek körében kellemes csalódást okozott.”
A helyzet az évtized végére feszültebb lett: „Annak ellenére, hogy a gyulai és a csabai kolbász a megyében készül, egyetlen dekát nem lehet kapni városunkban” – írják Gyuláról. Mások meg érthetetlennek tartják, hogy a mezőgazdaság évről évre dinamikusan fejlődik, mégis minden évben ellátási gondok vannak. Megjelenik az eladósodás kérdése is. Némi éllel kérdezik kölcsönügyben: „Miért nem a KGST-országokhoz fordulunk?”
Kiemelt helyet foglal el a hangulatjelentésekben a kultúra és a sajtó. Mindez alapvetően a tv-re és a kabarékra szűkül le. Visszatérő téma Hofi Géza szerepe: kifogásolják, hogy Kádár Jánost parodizálta. A dolgozók éberségéről tanúskodik az a jelentés, amely Vályi Péter pénzügyminiszter szocialista erkölcseit védte: „Vályi elvtárs nagyobb beosztást kapott. Emlegetik a szilveszteri műsort, ahol G. Erzsi művésznő úgy produkálta magát, hogy Vályi elvtárs ölébe ült. Nem valami kedvező szituáció volt.”
Érdekes a Mikroszkóp Színpad kollektívájának kezdeményezése. Ők a közönség köréből szereztek információt. Például hogy bírálják a magyar filmeket, mert nincs nevelő hatásuk, meg sokba is kerülnek. Több jelentés is visszatérően kifogásolta a Medveczky Ilonáról készült tv-műsort, amelyben egy külhoni arisztokratával kötött házasságáról is szólt. „Követendő és elrettentő példának is rossz volt a fiatalok előtt a hercegi cím, milliós értékek elérése” – írják.
Gyakran foglalkoznak a jelentések a fiatalok helyzetével. Ezek a mai fiatalok: erkölcstelenek, bűnözők, koszosak, galerikben randalíroznak, úgy állnak a munkához, hogy más is hozzáférjen. A beatzenéről: „túlzott hangerővel játszik a zenekar, ami nem más, mint ütemes hangerő, nem domborodik ki a táncdal ritmusa”.
Kisebbfajta megrázkódtatást jelentett a Kádár-korszakban 1972. március 15-e s részben a következő évi ünnep is. Ekkor több ezer fiatal tüntetett Budapest és más városok terein, utcáin. Amiért mindig: szabadságért és nemzeti függetlenségért. A hangulatjelentések szerint „általános felháborodást váltott ki néhány száz fiatal március 15-i nacionalista tüntetése. Egyetértettek az államhatalmi szervek intézkedésével.” Sőt: a tíz hónapos fegyházat, a több száz ember 30, illetve 14 napos elzárását sokan enyhe reagálásnak tartották.
Gyönyörűen jellemző jelentés az 1974-es évből, amikor „kommunista fiatalok” akartak demonstrálni. „Meg kell magyarázni a fiataloknak, hogy tüntetni még mellettünk sem lehet engedély nélkül.”
1977-ben már „visszatetszőnek találták, hogy a múzeumkert körül csaknem másfél napon át szinte méterenként állt rendőr vagy önkéntes rendőr”. Szintén nagyon jellemző a Kádár-korszak „kifinomult” diktatúrájára, „hogy miért március 14-én kezdték javítgatni a villamossíneket a Március 15-e téren”.
Jól dokumentálható az úgynevezett „munkásellenzék” támadása az évtized elején a reformok ellen. Gyakran szerepel a jelentésekben, hogy a munkások úgy vélik, a vezetés eltávolodott a dolgozóktól, a munkásosztály kezdi elveszíteni vezető szerepét. A nagyipari munkásság ingerülten kérdi: meddig engedik még a maszekolást (Maszek – magánszektor)? 1972 után azonban ez a kérdés megoldódott…
Az egyházról – főként Mindszenty József esztergomi érsek 1971-ben történt kényszerű emigrációja után – az a nézet alakult ki, hogy már nem veszélyes. „Nem sok vizet zavar.” A bíboros elengedését sokan megalkuvásnak vélték, mások azt mondták, „már korábban el kellett volna engedni a vén gazembert”. A jelentésekben a KISZ fiataljai – ó, hol járnak ők most? – „megdöbbenéssel újságolják, hogy az ajándéküzletben (Kossuth Lajos utca) keresztet árulnak a karácsonyi áruk között. A felvetődő gondolatokat, azt hisszük, nem kel külön kommentálni…”
Az évtized végére a hangulatjelentésekben is egyre több jele mutatkozik a válságnak, az elégedetlenségnek. „Két szélsőséges nézet jelentkezik: az egyik sokkal súlyosabbnak ítéli a gazdasági helyzetünket, a másik, hogy nincs semmi baj, túlzás, a szocializmus mindent kibír.”
Ha a szocializmus nem is, „a viruló szocialista burzsoázia” mindent kibírt. Csak a dolgozók nem értették, „hogy miért nincs olyan egyszerű és közönséges termék, mint pl. zsírszalonna, vaníliás cukor, mazsola, burgonyás kenyér”.
Ilyen hangulatban értek véget a hetvenes évek, s az új évtized első napján sokan sóhajtottak: „Drága ugyan minden, csak még rosszabb ne legyen.”
De a Kádár-korszak „pozitív beletörődése” makacsul tovább ült a lelkekben. És a szomorú huszadik századi magyar félelmeket hamis sugallattá alakító végzetes politikai erő évtizedek múltán is maradt.
origo.hu
Magyar Pétert saját oldaláról cáfolták: nincs bizonyíték orosz hekkertámadásra a Tisza-lista ügyében
