Szentírás és kamatlábak

Mióta kiderült, hogy a szocialisták Gyurcsány Ferencet választották miniszterelnök-jelöltjüknek, egyre gyakrabban elhangzik, hogy ő a magyar Tony Blair. A párhuzam először csak a kormányhoz közel álló napilapokban bukkant fel, de az utóbbi napokban így aposztrofálta a tekintélyes Financial Times, és hasonlóan fogalmazott a Neue Zürcher Zeitung is. A Die Presse „Egy milliárdos Tony Blair nyomdokain” címmel szentelt írást Gyurcsány jelölésének. A pozsonyi Pravda is úgy véli, hogy „Gyurcsány lehet a magyar Tony Blair”. Nehéz elhinni, hogy az említett lapok előzmények nélkül, önállóan szerezték be magyarországi információikat. Valakik alighanem már itthon elkezdték terjeszteni a képtelen párhuzamot annak érdekében, hogy a tekintélyes politikusként elismert brit miniszterelnök nevét felhasználva népszerűsítsék a magyar miniszterelnök-jelöltet. Persze az egész művelet olcsó és átlátszó, arra emlékeztet, mint amikor igazi baracklekvár helyett valami ízetlen művacakot próbálnak a vásárló nyakába sózni. Érdemes azonban a magyar „Blair-jelenségnek” nagyobb teret szentelni, mert könnyen meglehet, hogy egy idő után sokan készpénznek veszik a brit miniszterelnökre nézve nem éppen hízelgő összehasonlítást.
Az Új Munkáspárt sikerreceptje már 1998 óta foglalkoztatja a magyar szocialistákat. A Tony Blairre való szüntelen hivatkozással azóta „lényegében Orbán Viktor angol hangját kutatták, a nyugat(-európai) erőt, aki a legújabb magyar középosztállyal vagy egy részével megkedvelteti a baloldali megoldást, bármit jelentsen is az” – írta Sipos Balázs politológus egy tavalyi tanulmányában. Akkor persze még nem lehetett tudni, hogy a némileg önkényesen Blairré címkézett Gyurcsány ilyen rövid időn belül túllép sportminiszteri megbízatásán. A brit miniszterelnök politikájára való hivatkozás jó ideje divat a hazai baloldalon. Pedig Andor László egyetemi docens már 2001-ben rámutatott, hogy „… akik blairesíteni akarják a magyar kormányzati stílust és a szocialista pártot, többnyire szelektíven látják és alkalmazzák a külföldi tapasztalatokat, és lényegében a progresszív és demokratikus vonásoktól akarják megszabadítani politikai életünket”.
Karizmája, emberi tulajdonságai alapján hasonlítana egymásra Tony Blair és Gyurcsány Ferenc? Aligha. A brit miniszterelnök a legjobban kommunikáló európai kormányfő, ellenfelei szerint egy színész is megirigyelhetné képességeit. Tegyük hozzá, a legutóbbi időkig mindez csak használt megítélésének. Blair alkalmas arra, hogy egyidejűleg megjelenítsen különböző rétegigényeket: az angol középosztály elegánsnak, a fiatalok fiatalosnak, a nők jóképűnek látják. Ezzel szemben Gyurcsány Ferenc csak és kizárólag a sikeres üzletember képét közvetíti, afféle nagyvárosi yuppie-t, aki passzióból politizál. Márpedig ez a tulajdonsága éppen azoknak a nehezen élő rétegeknek lehet ellenszenves, akikre a Köztársaság téren szavazóként számítanak majd 2006-ban. Bár a szocialisták úgy érzik, hogy újfajta stílust képvisel, Medgyessy Péterhez hasonlatosan Gyurcsány is meglehetősen szürke politikus. Nem véletlen, hogy minisztersége ellenére is – vagy talán éppen azért – a népszerűségi listák végén kullog. Tony Blairrel ellentétben az MSZP miniszterelnök-jelöltje szemmel láthatóan arra sem alkalmas, hogy a jobboldalról csábítson át szavazókat, márpedig az Új Munkáspárt konzervatív átszavazóknak (is) köszönheti 1997-es történelmi győzelmét. A jobboldali és baloldali programok közötti különbségeket áthidaló politikust nem véletlenül nevezték akkoriban „Tory Blairnek”. Ezzel szemben a rendszerváltozás óta egyetlen baloldali magyar miniszterelnök sem mondhatta el magáról, hogy integratív személyiségjegyekkel és politikai programmal lépett volna a választók elé. A „két Blair” személyiségjegyeiről még csak annyit, hogy a „londoni Blair” több alkalommal leszögezte, a Szentírás segítségével ismerte fel a társadalmi szolidaritás fontosságát. Ezzel szemben a „budapesti Blair” a kiváltságosok köréhez tartozó ifjúkommunistaként állami vállalatok leépítésével tett szert hatalmas magánvagyonára, és soha, egyetlen alkalommal sem nyilatkozott arról, hogy a kamatlábak igazsága mellett bármi is vezérelné életét. Nehéz például mit kezdeni Gyurcsány Ferenc efféle önvallomásaival: „Az üzlet után ösztönösen a politika kötötte le gondolataimat. Mint a szerelemben: mással jársz, de zuhanyozás közben már önkéntelenül is a másikra gondolsz.” Ennél is elgondolkodtatóbb a következő idézet: „Az üzleti életben már elértem, amit akartam. Megcsináltam magam, láttam, hogy ez működik. Amikor ezt láttam, akkor meguntam.” Utoljára Károlyi Mihály gondolta úgy ebben az országban, hogy miután kikaszinózta, kiutazgatta, kiszórakozta magát, hatalmas magánvagyona oltalmában politizál egy kicsit. A következmények ismertek.
Tony Blair alapos előtanulmányok után lett miniszterelnök. Hosszú politikai pályafutás állt mögötte, fokozatosan vált népszerűvé, pártjában és az országos megméretésen egyaránt választás útján emelkedett a legmagasabb tisztségbe. Gyurcsányról még hívei is jóformán csak annyit tudnak, hogy nyúlfarknyi miniszteri megbízatásától eltekintve valójában az üzleti világban van elemében, választásokon nem indult, nem tagja a parlamentnek. Pártállami múltja túl sok és túl kevés is egyidejűleg: nem ismeri annyira a késő kádári hatalmi mechanizmusok rendszerét, mint elődje, de KISZ- és Demisz-vezetőként szerzett annyi máig ható kapcsolatot és tapasztalatot, hogy joggal nevezhessük posztkommunista politikusnak.
Amikor az MSZP belső reformjairól, megújulásáról esik szó, ismét csak előkerül a brit példa, mondván, Tony Blair megújította a pártot, és harmadikutas politikája söpörte el a konzervatív ellenfelet. Ez sem pontos. Amikor a brit munkáspártiak 1997-ben megnyerték a választásokat, tizenkilenc év után kerültek vissza a hatalomba. Közvélemény-kutatások szerint azonban a munkáspártiak már 1992-től folyamatosan népszerűbbek voltak a toryknál. Létezett tehát az a bizonyos lélektani előny, amely minden politikai építkezés alapja. Ezzel szemben a magyar szocialisták romhalmazon állnak, támogatottságuk elillant, elvesztették biztos választóik jelentős hányadát. Reformokat nem most kellene hozniuk, mert a kísérletezésbe szemmel láthatólag belerokkan az ország. Az elmúlt két és fél esztendő sorozatos baklövéseihez képest egyelőre nem világos, milyen tekintetben jelentene bármiféle újdonságot Gyurcsány Ferenc ötletbörzéje.
Tagadhatatlan, hogy átfogó politikai és gazdasági reformelképzeléseket ellenzékben szokás alkotni, hogy a sikeres választás után – immáron hatalmi helyzetben – meg is valósítsák azokat. Legalábbis ez a bevett eljárás a nyugati demokráciákban. Nálunk azonban más a helyzet: miután a kormány és az ellenzék nem cserélt helyet, a hamarosan (?) létrejövő Gyurcsány-kormány hatalmi helyzetben óhajt alapvető reformokat alkotni. A jelek szerint mintha két szocialista párt létezne egyidejűleg. Most az történt, hogy Gyurcsányék leváltották az előző kormányt, a sajátjukat, tegyük hozzá. Ne feledkezzünk el azonban arról az apróságról, hogy mindezt a magyar választók kinyilvánított akarata nélkül, puccsistákként vitték véghez, ahogyan azt Medgyessy Péter egy őszinte pillanatában minősítette. Tony Blairről sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy jelenlegi nehéz helyzetében, az iraki háború nyomasztó árnyékában puccskísérleteken törné a fejét, amely a másképp gondolkodó munkáspárti politikusok eltávolítását célozná.