Tízezreket érinthet a szlovákiai földnevesítés

Kár lenne tagadni: a magyar társadalomnak valójában fogalma sincs a Benes-dekrétumok által okozott károkról. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy érzéketlenek lennénk a kollektív bűnösség elvével szemben, azt viszont mindenképpen, hogy nem kísérjük kellő figyelemmel, milyen utóéletet is élnek Benes rendeletei – az etnikai alapon történő vagyon- és jogfosztás – a rendszerváltás utáni „demokratikus” szlovák (és cseh) társadalomban.
Szlovákiában ez idáig kizárólag diszkriminatív kárpótlási törvények születtek. Ilyen a legutóbbi 503/2003. sz. földtörvény is, amely csakúgy, mint elődei, szintén nem teszi lehetővé a Benes által 1945 és 1948 között elkobzott földvagyon visszaszerzését. Márpedig – a közhiedelemmel ellentétben – északi szomszédunkon elsősorban nem magukat a dekrétumokat, sokkal inkább azok következményeinek eltörlését, illetve az áldozati csoportok teljes körű kárpótlását volna tanácsos számon kérni. (A dekrétumok formális eltörlése önmagában nem vonná maga után a kisemmizett felvidéki magyarság talpra állását.)
Van itt azonban egy másik történelmi kérdés is: a nevesítetlen földek ügye. Azokról a szlovákiai földterületekről van szó, amelyeket – különböző okok folytán – sohasem államosítottak. Sem Benes, sem a kommunisták. Ennélfogva tulajdonviszonyuk a mai napig él.
A nevesítetlen földek kérdése – jóllehet, a Fidesz gazdatagozatának fellépéséig nem vonta magára az őt megillető figyelmet – rögtön a rendszerváltás után nyilvánosságra került. Jogi rendezését pedig – más „nemzeti” ügyekkel egyidejűleg – a Meciar-kormány vállalta, 1995-ben.
A „rendezést” azonban Meciarék meglehetősen szokatlan, mi több, demokráciákban ismeretlen módon képzelték: az általuk elfogadott törvény ugyanis úgy rendelkezik, hogy azok a mezőgazdasági területek, amelyekért tulajdonosuk 2005. szeptember elsejéig nem jelentkezik, az államra, illetve a törvény tavaly őszi módosítása értelmében az önkormányzatokra szállnak. Meciarék radikális döntése mögött természetesen komoly indíték áll: a telekkönyvekben ugyanis – Pozsonytól Zsolnáig, Besztercebányától Eperjesig – az úgynevezett nevesítetlen parcellák „tulajdonos” rovatában szinte mindenhol magyar nevek szerepelnek. Ezért döntöttek Meciarék több százezer őstulajdonos tulajdonjogának megvonása mellett.
Szlovákia összes mezőgazdasági területének mintegy egynegyede, több mint fél- millió hektár a mai napig nevesítetlen – vagyis olyan elhagyottnak tekintett földterület, amelyért tulajdonosa mind ez ideig nem jelentkezett. A gazdák érdektelenségének azonban különös oka van: túlnyomó többségüknek – az évek óta szándékosan és aljasul visszatartott tájékoztatás következtében – fogalma sincs róla, hogy földvagyonát nem kobozták el, s ezért abban a hitben él, hogy teljes tehetetlenségre van ítélve birtoka visszaszerzését illetően. Noha a nevesítetlen parcellák tulajdonjoga – legalábbis 2005. szeptember elsejéig, vagyis a meciari jogszabály életbe lépéséig – egy új tulajdoni lap kiállításával, illetve, ha az eredeti tulajdonos már nem él, egy örökösödési eljárás lefolytatásával, akadály nélkül érvényesíthető. Külön érdekesség, hogy mivel 60 éve megszakítatlan tulajdonviszonyú ingatlanokról van szó, a földnevesítés több tízezer magyar állampolgárt is érinthet. Jóllehet, hogy az elmúlt tizennégy évet tekintve csupán néhányan (magyar és szlovák állampolgárok egyaránt) éltek a lehetőséggel. Ami felettébb elszomorító. Hiszen ha az érintetlen, csorbítatlan jogállású nevesítetlen földek ügyét sem tudjuk dűlőre vinni, hogyan érhetnénk el előrelépést a Benes-dekrétumokkal kapcsolatban? Más szóval: ha olyan ingatlanok tulajdonjogát sem tudjuk tisztázni, amit el sem koboztak, akkor mit akarunk az elkobzottakkal?