Határképek. Az utolsó pillanatok rögzítése: hajszál híja, és a jelenvaló megfoghatatlanná válik. Minden szereplőn, minden épületen, használati kelléken ez az ideges várakozás ül. A peremvidék képei. Félelem és gyanakvás az egyik arcon, halálos gyötrelem és megaláztatás a másikon, bátorító naivitás a harmadikon. Egy tasmán nő, egy apacs törzsfőnök és egy tűzföldi őslakó portréja. Mindhármukat elsöpörte az európai felfedező kedv.
Persze nem kis bátorságra vallott száz évvel ezelőtt a lélekrabló masina elé citálni tűzföldi ona indiánokat, zulu harcosokat, Zanzibár dölyfös szultánját, akinek csak egy rosszkedvű intésébe került volna, hogy a fotográfus feje a várkapun díszelegjen. Ezek a hivatásos műtermi fotósok és hittérítőkből lett botcsinálta fotóriporterek a fényképészet misszionáriusai, egyben kincsvadászai, akik a fényírás hőskorában Patagóniától Busambiron át Hongkongig gyűjtötték az utolsó percek arcait, épületeit, rítusait. De túl a dokumentáló- és gyűjtőszenvedélyen, van valami nekrofil árnyalata ezeknek a fotóknak, az esetlen pózoknak, ahogy a „bennszülöttek” magukból kivetkőzve igyekeznek megfelelni az európai képi közhelyeknek. Ahogy csoportnyi mezítlábas muzulmán nőt, vénasszonyokat és gyönyörű fiatal lányokat betuszkolnak egy műterembe, idilli erdős háttér elé, de ők rongyaikban – egyikük-másikuk szinte hátat fordít a kamerának –, intim természetességükben önkéntelenül is nevetségessé, értelmetlenné teszik a fotózás ünnepi alkalmát. Kinéznek, lelépnek a képről.
Hol vannak ők, a kenyérsütő szír parasztasszonyok vagy a mandarin félcédulás testőrei?
A XIX. század végi katolikus misszionáriusok és missziók világát mutatta be a szent év alkalmából rendezett közép-európai vándorkiállításokon az a fényképgyűjtemény, amelyet a Néprajzi Múzeum kalandosan szerzett anyagából válogatott ki s most foglalt kötetbe Fogarasi Klára fotótörténész. Jó száz évvel ezelőtt egy elszánt és agyafúrt kispesti lelkész, bizonyos Ribényi Antal saját bőrén tapasztalta meg, hogy Magyarországon közadakozásból feltehetően csak évszázadok alatt épülhetne fel templom. Ezért kiötlötte, hogy a világ legvadabb tájain tevékenykedő misszionáriusoktól egzotikus használati tárgyakat, népművészeti remekeket, fényképeket kér, ezekből kiállítást szervez, amelyre majd özönlik a finnyás pesti közönség. S valóban: 1896-ban, honfoglalásunk ezredik évfordulójának ünnepén bemutatták azokat a tárgyakat és képeket, melyek látványosan dokumentálták, miképp lett a vad kósza népekből keresztény lelkületű társadalom, hogyan emelkedett ki a sivatagi, őserdei világokból a kórházak, iskolák, ipari üzemek egész kis metropolisa. A kispesti templom pedig felépült, a gyűjteményt az állam megvásárolta múzeuma számára.
A missziók képei lélegzetelállítóak. Hiába nyomja rájuk bélyegét az európai szellem, az ízig-vérig nyugati látásmód és előfeltevés-rendszer a „primitív” kultúrák és az egyedül üdvözítő európaiság találkozásáról; hiába dokumentumai a szellemi-lelki gyarmatosításnak is: mára láthatatlanná vált arcok, helyzetek, városok szinte egyedüli lenyomatai. Elveszett mozdulatoké, köddé vált népcsoportoké. Ezek a képek valójában a mi dokumentumaink, saját történelmi jámborságunkkal és izgágaságunkkal szembesítenek. Egyszersmind saját felhagyott pogányságunkkal. Minden térítés magától értetődően kultúrák, hitek, megvilágosodások ütközete, ütközés és befogadás dialektikája – különösen áll ez a sóváran kíváncsi, önmaga kiterjesztésén buzgólkodó, fausti európai civilizációra.
Persze ma már, a katolikus egyház sorozatos reformjainak köszönhetően, létezhet kereszténység eurocentrikus szemlélet nélkül is. Végső soron e korai missziós fotográfiák leginkább az építkezés, a jótékony meggyőzés, a gondoskodás mindig kicsit zavarba ejtő rögzítései. Mert ahol a fotókon a misszionáriusok is megjelennek parafa szafarisisakjukban, szakállasan és kissé sápadtan, malária gyötörte arccal a bennszülöttek körében, templomépítésen, árvaházakban, iskolákban, varrodákban, ott mindig feszengeni látszanak a szereplők. Térítők és térítettek. S hogy mi lett volna, ha zulukat, onákat, tasmánokat, aiunukat, magyarokat az önfeláldozó keresztény misszionáriusok nem térítenek meg s térítenek le „természetes” pályájukról? Erre a történelmietlen és ügyefogyott kérdésre is ott a válasz a fotókon.
(Isten házai és szolgái. Missziók a XIX. század végén. Szerk.: Fogarasi Klára. Agroinform Kiadó, Budapest, é. n. Ármegjelölés nélkül)
origo.hu
Most minden kiderült Magyar Péterről a hangfelvételekből
