Vegyes vágott

Jótett helyébe
Fiam, Dani, aki 26. életévét töltötte be New Yorkban, (én a 42.-et a múlt században), azzal kezdte, hogy megjavította a házban a számítógépet. Azóta képtelen hozzáférni, mindig lóg rajta valaki. Legutóbb sikerült neki. Az ő villámpostájából közlök részletet.
Szia!
Z –Y cseréld meg.
Az iskola syuper, bar az ara borsos, de megeri. Napi 4 ora = 2 besyed + 2 nzelvtan, heti 5 nap delutan. Cambridge Language School, klassyikus iskola, meg az oltoykodest is eloirtak. Nemzetkozi a csoportom: japan, koreai, torok, izraeli es magyar (en). Jo tarsasag, kar, hogy lemaradtam az elejerol. Bar az utca is szotar, mikent irtad. Csak a suli mellett nem marad ido varost nezni. A szülinapra küldött e-kepeslapod nagyon tetszik, mar tobbszor megneztem. Kosz. Puszi, Dani
(PRO DOMO: Az egész levél ilyen helyesírású)
Drótposta Ausztráliából
Az a szegedi hölgy írt, aki a laphoz küldött hosszú levelet.
Kedves Feri!
Férjem hazaért szerencsésen és meghozta a trilógiát, amit a hugomnak sikerült felhajtani. De azért köszönöm, hogy felajánlotta, hogy elküldi. Köszönöm a Dankó lapot is! Nagy élvezettel olvasom a POR-t visszavarázsolt a 40-50-60-as évekbe. Sok a közös ismerős. Szinte minden sor régi emlékeket hozott vissza.
Nekem nincs computerem, a fiamnak van, így ő küldi el a nevemben. Szándékozom megtanulni majd a computert.
Még egyszer köszönet, hogy írásaiban visszahozta a fiatalságomat! (most a HÍD-nál tartok). Mit mondjak? Büszke vagyok a labdázó kis Ferikére…
Családom nevében is szeretettel üdvözlöm,
Ilona
A közölt részletben egyedüli új szó a computer, ott a szórend is megbicsaklik. Negyven külföldön töltött év után ez nem csekélység.
Cseres Tibortól Lajoskának
Most nem az előbbiekre küldött válaszom közlöm, hanem azt, amit Lajoskának, honolului aranyművesnek és dobosnak találtam Cseres Vérbosszú Bácskában című könyvében. Cseresnek azért kellett megírnia a hússzoros vérbosszú történetét, mert a mai napig nem találtatott egy szerb író se, aki szembe mert volna nézni azzal az iszonyatos magyar genocídiummal, melyet a jugó partizánok követtek el.
„Válhat-e az íróból jó aranyműves? Miért ne. És versenyúszó? Az is. És repülőgép-konstruktőr természetesen, és sok más egyéb is. Nagyon jó az, ha olyan emberből lesz író, aki nagyon komolyan, nagyon tehetségesen készül valamilyen más pályára, mielőtt VÉGZETESEN (kiemelés tőlem – T. F.) be nem bizonyosodott, hogy mégis az irodalomban foroghatja ki képességeit. S ezért semmilyen becsült szakmának nem kell szégyenkeznie, ha olyan személy elegyedik művelői sorába, aki elébb írónak készült. Nem fordulhat elő, hogy valaki megbecsült aranyműves és jó író is ugyanakkor? Már hogyne fordulhatna elő! Csak nagyon ritka eset, persze.”
A kétfejű
Megjött Marci, akiről már-már lemondtam.
De nem úgy jött, mint az az etnikai kisebbséghez tartozó egyed, aki baseballütővel kezdte csapkodni kedvenc sörbárom pultját. Bár annyi jó baseballjátékos lenne ebben az országban, mint ahány baseballütő! (Jut eszembe: a kockás taxisok komolyan állítják a Hollywoodban, hogy szeptembertől nem lesz elég a nyakkendő viselése. Feliratos egyening lesz, amely a buszosokéra hasonlít. Mindenki kap két inget meg egy nyakkendőt. Minek ez? Hogy egy arculattervező együtt iszogasson Curaçao [lásd portugál „gondozás, gondviselés”] szigetén azzal, aki ezt a marhaságot elfogadta. Csak úgy mondom: soha nem láttam még olyan New York-i taxist, aki nyakkendőt viselt volna. Biztos a kínaiak gyártják majd ezt is, mint a brit hadsereg egyenruháit.)
Marci, aki mint sok erdélyi, kétlaki életet él családjával (itt is élnek pár évet, aztán pár évet otthon, és megint vissza), hozott nekem Székelyudvarhelyről két kalapot. Olyat, amilyet a „gáborcigányok” viselnek Erdélyországban. Mindegyiküknek Gábor a vezetékneve. Az egyik kalap pont jó rám, a másikat már a fülem tartja nekem is. De hát hol vagyok én az osztrákok kétfejű csodasasától? Most kereshetek egy nálam is nagyobb fejű embert.
Marcinak (Simó Márton) 2003-ban jelent meg az első könyve, ami több mint figyelemreméltó. Az utolsó tanító a címe. Egyetlen sor se jelent meg róla. Marci rá se ránt: már regényben jár.
A tao tanítása
A múltkor egy újságcikk miatt rákattintottam a neten egy társkereső oldalra. Hát mit látok? A tao tanítása a lelki és testi szerelemről című fordításom újdonatúj állapotban 1460 forintért kapható. (A régi, antikvárban kapható kiadás 900-ért, de hát az rendben van.) Csak egy a kérdésem: írta-e akármely taoista, hogy a fordító engedélye nélkül – amely a fordító szerzői jogát képezi – újranyomható egy könyv? Romániában, Szerbiában már megjelent egy-egy kalózkiadás. Nem lesz ennek jó vége, testvérek.
A fényképek fényképésze
Hollandiai fotóművész barátnőnk elküldte egy barátját, aki nem fotóművésznek, csak afféle fényképésznek nevezi magát, családokat látogat, és ott fényképekről készít fényképeket. Magas, csontos, kifürkészhetetlen nő, aki egy csatornán lakik egy hajón, a Rembrandt-szoborral szemben Amszterdamban. Két doboz fényképet öntöttem ki az asztalra. A színes képekre ügyet se vetett. Sokáig kereste a helyet, hol vegye le azt a fényképet, amelyen (tizenhat évesen) egy Beatles-kottát tartok a kezemben. Végül a konyha rádiókazetta-tartójában találta meg. Számomra azonban Kispéter Imre bácsi csodálatos föltámadása volt az érdekes. A képen három szakállas, bundás, prémkucsmás hadifogoly ül egy szamovár körül valahol Szibériában. Az első világháború után még viszonylag emberinek volt mondható a hadifoglyok helyzete. Szerencsére édesapám a kép hátára írta, hogy melyikük Imre bácsi. Szegény nagybátyja túlélte a fogságot, a hazautat már nem. A nő Kő Pál ajándékba adott szobrát választotta hátteréül. Így került Imre bácsi a holland halhatatlanságba. A fényképész részletesen kikérdezett a képről, jegyezgetett. Aztán megivott egy pohár ásványvizet, s amilyen elegánsan jött, úgy is távozott.
Amerikai napilapok
A toll erősebb a kardnál. Mindenesetre könnyebb vele írni. Leírom az amerikai napilapok sorrendjét:
A The Wall Street Journal: azok olvassák, akik az országot irányítják, vezető pénzemberek, politikusok.
A The New York Times: azok olvassák, akik azt hiszik, ők irányítják az országot, főleg az értelmiség vezetői.
The Washington Post: azok olvassák, akik azt hiszik, nekik kéne az országot irányítaniuk, köztisztviselők, alacsonyabb beosztású politikusok, lobbisták.
USA Today: azok veszik meg, akik szintén azt hiszik, hogy nekik kéne kormányozni az országot, de a The Washington Post túl magas nekik. Vagyis maga a fölséges nép.
Olyan ez, mint a labdajátékok az USA-ban:
A gazdagoké a golf.
A középpolgárságé a tenisz.
A melósoké az amerikaifutball.
A városi nyomorgóké a kosárlabda.
Vagyis minél nagyobb labdával játszol, annál csóróbb vagy.
Fischer nem bolondult meg
A világ sakkozásának a mai napig legnagyobb alakja lejárt amerikai útlevéllel utazott be Japánba. Nem értettem a dolgot. Ennyire vénülne, vagy már nem érdekli a hazatoloncolás, a valószínűleg rá váró börtön? (Persze nem elsősorban a szerbiai meccsei miatt, még csak nem is azért, mert üdvözölte szeptember 11-et. Halálos bűnt követett el: nem fizetett adót.) És akkor kiderül, hogy az öreg szerelmes. Szerelmes bizony: négy éve élnek együtt Mijoko Wataival, vagyis Watai Mijokóval, a japán sakkszövetség elnöknőjével, akivel 1973 óta ismerik egymást. Házasodni mégse tudnak: Fischernek attól az Amerikától kellene kérnie a papírokat, amelynek állampolgárságáról le kíván mondani, és menedékjogot akar kérni Japánban. A kiutasítástól az se mentené meg, ha összeházasodhatnának Mijokóval. Ők tudják, mi a szerelem.
Irakiak
Hogy Puerto Rico 19 ponttal verte az álomcsapatnak nevezett, de sztárjait nélkülözni kénytelen Amerikát, nem is olyan hihetetlen. Egy játékosuk szerint a következő három meccsen is kikapnak.
Az iraki futballcsapat, amelynek még a pályáját is szétlőtték, és egy hete volt a fölkészülésre, már két meccsét is megnyerte, két-két gólos különbséggel. Costa Ricát és Portugáliát (!) verték. A szurkolóik, akik meztelen felsőtesttel, életveszélyesen egyensúlyoznak a játékteret a nézőtértől elválasztó kerítésen, Németországból, Hollandiából, Angliából utaztak ide, hogy láthassák csapatukat. Nyilván a legkevesebben az óhazából jöttek. Mégis velük van tele a stadion, mert a görögöket – ez már bebizonyosodott – csak a saját sportolóik érdeklik. Hajrá, irakiak!
A tárgyak akarata
A múltkorjában eltűnt kedvenc golyóstollam rugója. Sartre jutott eszembe, aki a dolgok erejéről (La force des choses) írt. Nem is próbáltam meg keresni. Tegnap megtaláltam. A papucsom talpának recéjébe bújt. Ügyes. De engem nem lehet átvágni.
Vesztesek
Nézem a bronzérmeseket: majdnem sírnak. Náluk jobban csak az ezüstérmesek szomorkodnak. A harmadik azt jelenti: majdnem negyedik.
Nem mindig volt így. Az első modern olimpián, 1896-ban Athénban csak a két döntős kapott díjat. Aranyérem nem volt. Nem rázták még annyira a rongyot. Az első kapta az ezüstérmet meg az olajág-koszorút. Most mind a három kap. A második helyezettek babérkoszorút kaptak és bronzérmet. Ezzel kész. A többi tehát nem sírt, csak a második. Igaz, az most is sír.
Hogy hol és mikor történt a mai első hármas arany-ezüst-bronz felosztása? Természetesen Amerikában 1904-ben. Ebből aztán hagyomány lett, mint az atlétáknál a lovaknak felírt nyugtatók szedése. Akkor csak férfi versenyzők valának, és csak meztelenek. Nincs messze az idő, amikor a sportolóknál nem különböztetik meg a félmázsás pofonokat osztó „hölgyeket” a tollaslabdázó „férfiaktól”. Az első hat érmet fog kapni, és látni lehet a televízióban. És a második három autogramot fog kérni az első háromtól.
Éberség
Azt mondják, a görögök felelőtlenek, nem eléggé vigyáznak a fém- és észdetektoros kapuknál. Mi az hogy! Nagyon is! Mondaná Furcsány volt sportminiszter és jövendő (majd úgy húsz-huszonöt év múlva) miniszterelnök. Az egyik amerikait nem akarták beengedni, mert a Szabadság-szobor volt a trikóján. Az őr a fáklyát szúrta ki.
Majd ha leveszik a szoborról, akkor én is levetem, mondá az ámerikai.
Aki már hazajött az olimpiáról
Elsőnek érkezett meg a domaszéki Takács László postagalambja Athénból. A megnyitón 6218 galambot röptettek fel. A magyarországi galambok közül csak nyolc ért haza. Az aranyérmet Kukúci kapta, ideje 32 óra, ami nem is kevés egy 970 kilométeres távon. Hogy milyen vitaminokat szed, a versenyző nem árulta el. Mindenesetre örült, nem úgy, mint azok a magyarok, akik nem sokkal utána repülnek majd haza, mégsem érnek milliókat.