Vízikígyók

A bécsi szecessziós iskola meghatározó művészének, Gustav Klimtnek sikerekben és botrányokban egyaránt gazdag életútját ismerteti a Taschen sorozat frissen megjelent kötetében Gottfried Fliedl. Klimt (1862–1918) művészetének immár könyvtárnyi irodalmát az album talán nem annyira gazdagítani, mint inkább összefoglalni igyekszik. Nem könnyű próbálkozás, hiszen a főként erotikus sugalmazású műveiről ismert mester egymással szembeforduló irányzatok és szellemi áramlatok, hagyomány és újítás határmezsgyéjén alkotott. Még érzékenyebb kortársai közül is sokan félreértették a művészetét. Karl Kraus például ezt vetette papírra róla 1908-ban: „Minden csillogó tehetségével és tudásának minden előkelő kifinomultságával együtt is áldozata lett ama szörnyetegnek, amit úgy hívnak: ízlés, s ezzel osztozik minden viszonylagos és közönséges érték sorsában: az idő múlásával az enyészeté lesz…” A nagy publicista igencsak melléfogott, hasonlatosan azokhoz a kortárs zenekritikusokhoz, akik ez idő tájt Richard Strauss muzsikáján köszörülték a nyelvüket.
Klimtnek nehezen sikerült, de végül mégiscsak sikerült megszabadulnia a megrendelők szeszélyeitől, a szűkagyú mecénások „elvárásaitól”. Művészete, amely a historizmusból szökkent szárba, a korábbi századforduló esztendeiben kanyarodott a maga kiszabott útjára. Ekkortól a mester fütyült már arra, kiállítják-e a műveit – például a Remény című, több változatban is megfestett „botrányképét” –, vagy sem. Érzékeny és hozzá mindvégig hű támogatói jóvoltából sikerült függetlenítenie magát, és semmi mással nem törődött, csak a kifejezés új eszközeinek és formáinak keresésével. Varázslatos aranyasszonyai, lányarcú vízikígyói és aranyhalai, vágyban és gyönyörben kitárulkozó Danaéja, Lédája és Juditja szinte a festészet meg a muzsika határmezsgyéjén ragyognak. Korai művészetének allegorikus jellege e kései remeklésekben megszűnik: itt már a látvány áll helyt önmagáért. Leghíresebb vásznai egyikét-másikát – A csókot, a befejezetlenül maradt Ádám és Évát, a Danaét – megpróbálták ugyan „átpszichologizálni”, a művek azonban ellenállnak minden doktriner megközelítésnek. Tájképein is – amelyekből jó néhány megsemmisült a háborús bombázások során – a szín, a fény és a szerkezet az úr, nem a művész, a darabos és szófukar Klimt személye, aki magát „nem különösebben érdekes embernek” mondta, és ha bármit kérdeztek tőle, válasz helyett a képeire mutatott.
(Gottfried Fliedl: Klimt. Taschen. Vince Kiadó, Budapest, 2004. Ármegjelölés nélkül)