Oszt a naptár. Két héttel korábbi publicisztikám augusztus 28-ára esett, a mostani pedig épp szeptember 11-ére. Augusztus 28-a nekem szeptember elsejét előlegezte meg. Szeptember 1-je arról ismert, hogy ekkor kezdődik a tanév, 1939. szeptember 1-jén tört ki a második világháború, s e napon halálozott el a cincinnatti állatkertben Martha, az utolsó vándorgalamb. Utóbbi eseményről illő módon meg is emlékeztem. A kérdés most már csak az, mi legyen szeptember 11-ével? Ha ilyen labda kerül az irodalmi karéjozottságú publicista elé, két lehetőség közül választhat; vagy leüti, vagy juszt se. Dafke. Írni szeptember 11-én a cserebogarak halhatatlanságáról, ez vallana ám csak a civil kurázsira. Ez volna ám csak a színtiszta irodalom. Szeptember 11-én szeptember 11-éről írni ezek szerint a piszkos tizenegyedike? Nos, akkor jelentem: bokáig gázolok az üszökben, nem vagyok autonóm és nincs bennem elég civil kurázsi. Szeptember 11-én juszt se kerülöm meg szeptember 11-ét.
Elvileg minden tudva vagyon. Tudjuk, mi történt három éve, és sejtjük, mi ment végbe azóta. Visszavágott a birodalom.
A Közép-Kelet egy középkori kalifátustól és egy kis arab Szovjetisztántól megszabadult. Afganisztánba és Irakba a demokrácia írmagjának telepítése történt, ám a világ erre köp: ingatag maradt. Az asszony ingatag, az asszony ingatag. Fátyol marad, fátyol marad. Bombák ellen változatlanul nem vagyunk biztosítva, viszont a gyújtószerkezetek kibiztosíttatnak – hol itt, hol ott. Ez minden. Ami tudva vagyon.
A többiről nem írnék, hisz archívumok őrzik, elgondolkodhatunk viszont két pokolgép közt, hogy találó-e a szó: terror? Terrorizmus? Elgondolkodhatunk, terrorizmusról van-e itt szó? Miféle terror fenyeget s miféle izmus?
A terror szó számomra intézményesített politikai önkényt jelent. Emberek elhurcolását munka- és haláltáborokba, kínvallatást, jajveszékelést, cenzúrát, optimista fejléceket, izmolt és egészségpárti biennálékat, kiállításokat. Kommün: kommunizmus. Terror: terrorizmus.
A terrorizmus őrület, ám nincs benne rendszer. Kockázati tényező és nem politikai árnyék, még akkor sem, ha politikai cél vezérli. Emlékezzünk csak: a világtörténet eddigi legnagyobb terrorakcióját az Al-Kaida sohase „vállalta be”, ahogy ma mondani szokás, nyíltan, s nem volt semmiféle követelés. A terrorizmust több szál fűzi embertelen nagy testvéréhez, a katasztrófához, mint rokonához, a diktatúrához.
A terrorizmus mindig rendkívüli. Törvényen kívüli. Exlex. A diktatúra épp ellenkezőleg: akárhányszor a rend és törvényesség álcájában szorul körénk. A Reichstag felgyújtása: terrorakció volt, a rá következő rendteremtés viszont valódi terror. Önkény. Diktátum. Kirov meggyilkolása terrorakció volt, politikai gyilkosság. A válaszreakció viszont: terror. A diktatúra konszolidál és nem elkeseredett. Elkeseredve csak a terror van. A terrorizmus izgat, a diktatúra nyugtat. A terrorizmus lesújt, a valódi önkény üldöz. Szeptember 11-e után sokakban felmerült a kétség, a terrorakció hatására vajon az Egyesült Államok nem válik-e monumentális banánköztársasággá? Ez ugyan nem következett be, ám világszerte gyengült a jog és fokozódott a nyers erő.
Elképzelhető, hogy ami ellen küzdünk s amitől rettegünk, annak még nincs meg a becsületes – becstelen – neve. Becstelen megtaláló kerestetik? Elképzelhető, hogy ami ellen küzdünk s amitől félünk, arra nem a terror, a terrorizmus a legjobb szó. A terrorizmus mint szó a mindenkori hatalomban és az erőszakszervezetekben megbúvó terror alibije, ám ettől, mint életfilozófia, még nem lesz magyarázható, nem lesz menthető, nem lesz bocsánatos és nem lesz igaz.
origo.hu
Megszólalt az ügyvéd: mi vár a Palatinuson vízbe fulladt kislány édesanyjára?
