A kónyai tábor

Makai Béla, a puszta pilótája rutinos mozdulatokkal indítja el a könnyű, elegáns kis gépet, és máris a magasból látjuk a Hortobágyot, az Isten homlokát. Gyönyörű, gondterhelt, sebhelyes ez a homlok. Egy elmebeteg szabdalta össze, sebezte csaknem halálra az ősgyepet. Rizstelepeket létesített, és hozzá rabszolgákat hurcoltatott ide. Dani a pilóta mellett kérdezősködik. Leila mellettem szorong. Ne félj, biztatom, inkább nézd: az az ezüstcsík a Hortobágy folyó, azon csónakáztunk tegnap. Mellette a zöld sáv a nádas. És ott legel a gulya. Azok a gyufaskatulyák a házak, a bogarak meg az autók. Petőfi csak gondolatban szállhatott fölé, mi pedig a valóságban is. „Megpróbáljuk begyógyítani a sebeket milliókért” – kiált hátra a pilóta. „Ők pedig tönkretették milliókért” – kiabálok előre.
Anyám… Vajon melyik depóról szédült a vízbe? Akkor már vért köpött. Mandulaműtétje sebei szakadtak fel. A K őrs parancsnoka kelletlenül engedélyezte, hogy orvoshoz vigyék Debrecenbe. Fegyveres kísérettel érkezett meg a gégészhez, aki azon nyomban kiutasította a szervet az orvosi titoktartásra hivatkozva. Amikor meglátta a sebet, csak ennyit mondott: „Magasságos isten!”
„Na ide figyeljen! Én most magát befektetem, addig marad, ameddig akar, aztán kap tőlem egy címet, és szépen kisétál. Megértette?”
„Nem lehet, doktor úr, két kisgyerek vár Kónyán a birkahodályban.”
A kísérő rendőrt a guta ütögette, hát még amikor anyám bement a templomba szó nélkül. Egy mise közepére érkezett, és hangosan elkezdett sírni. Amikor látta az emberek döbbent arcát, gyorsan kiment. A rendőr nem volt sehol. Megszökött. „Most segíts meg, uramisten!” – fohászkodott szegény.
A kapitányságon egy rendőrtiszt káromkodva üvöltött és szitkozódott, majd fogdába csukta anyámat. Reggel Kónyáról érte küldtek egy másikat, aki a szent asszonyt kereste. Én bőgve fogadtam. Nem mertem éjszaka aludni a patkányok miatt.
Két nap múlva valaki csomagot dobott le a vonatról anyám nevére. Köszönjük, doktor úr!
A pilóta leteszi a gépet. Még fel sem ocsúdunk, amikor zöld terepjáró áll meg mellettünk. Madárlesre megyünk a halastavakhoz. Dani a leendő ornitológus magabiztosságával ismeri fel a ritka szárnyasokat. „Jégmadár!” – kiált fel. Ott kéklik a távolban ez a ritka madár. A gyerekek lelkendeznek, én megint elkalandozom.
Ketler bácsi… Az öreg sváb. Ül a barakk alsó ágyán, a parancsnok tele szájjal ordít rá: „Vén naplopó! Itt fog éhen dögleni! Nem hajlandó dolgozni!” „Dolgoztam én eleget” – morog az öreg, de az igazi tiráda akkor jön, amikor a vitéz úr elcsörtet.
„Ezt nektek! Ezt fogok én dolgozni, piszkos csavargója – és egyértelműen bányászjelvényt mutat. – Az anyátoknak azt a…” – folytatódik a kívánságműsor. Én az ágy tetején vigyorgok, mert eszembe jut, hogy Teri néni francia nevelőnőnek hívja, mióta anyám rábízott.
„Te meg az angyalkádat látod, kisasszony? Mit röhögsz?”
Nem nyelvelek, mert vele akarok menni harcsászni. Éhes vagyok! Amikor látom, hogy tollászkodik, utána megyek.
„Mész vissza rögtön!”
„Nem megyek.”
„Ver engem az isten ezzel a kotnyeles fruskával – dohog, de már látom, engedni fog. – Aztán nem akarok mérgelődni veled, ja”?
„Ja” – mondom –, eszem ágában sincs a büntetőben kuksolni. Bandukolunk a rizstelep felé. A vizesárkot könnyedén átugrom. Őr egy szál se. A depóhoz érve téblábolok kicsit, de az öreg rám mordul. „Mit dübörögsz, mint egy tank? Elriasztod a dögöket.” Az első felbukkanó harcsát nyakon csípi és a kövekre dobja. A hal sem rest, akkorát dob magán, hogy majdnem visszarepül. Jó nagyot kap a fejére egy kővel. „Nesze! Nesze, te piszkos postarabló!” És az ütések záporoznak. A másodikat kopasz görénynek nevezi Ketler bácsi, és ahogy püföli, a vér a lábamra fröccsen. Sírva fakadok. „Na, anyámasszony katonája! Enni bezzeg két pofára fogsz!” Aztán visszasompolygunk észrevétlenül. Az árkot nem sikerül átugranom, visszacsúszom az undorító iszapba, elfut a méreg. „B… meg ezt a k… iszapot!” „Ejha, baronesse! Szép volt!” – néz hátra az öreg. „Magától tanultam, maga a francia nevelőnő!”
Anyám későn jön, én úgy teszek, mintha aludnék. „Nem volt semmi baj?” – kérdezi az öreget. „Nem hát! Csak éppen tíz fiú veszett el ebben a lányban.” „Tudom – sóhajt anyám. – Hiányzik az apja!”
Isten veled, Ketler bácsi! – riadok fel az emlékezésből. A tó vizében halak raja úszkál.
Este kiülök a házikó elé a kispadra. Ábrándozom. Szoborcsoportot látok a puszta közepén. Őket képzelem oda, a XX. század rabszolgáit. Madzaggal átkötött viharkabátban, lehajtott fejjel, óriás csizmákban tapossák a sarat. Mögöttük ordító ávós davajgitárral és két szelindekkel. Nem! Inkább nem. Állítson neki emléket Lucifer!
Bemegyek aludni. Álmom – mint mindig – egy Fellini-képsorral vetekszik.
„Falra borsó, falra, nem ragad az arra!” – ordít a parancsnok. Mekkora szája van! Aztán Bátai Jóska, a tanítónk vállán a tangóharmonika, mi pedig boldogan énekeljük a május elsejei nótát:
„Nincs más dalom az ajkamon,
Moszkvát imádom én nagyon!”
A fogdmegek bólogatnak. Úgy is kell! Zárt vagonok. „Visznek Szibériába” – suttogja valaki. „Frászt!” – mondom. Kukorica Jancsi hozza a pejkót, és biztat, ugorjak. Megrázom a fejem. Király néni egy lábasnyi tésztát varázsol elő a köténye alól. „Egyél!” Anyám kesereg, Atanász viccelődik, a szép Nyikita énekel, a gróf tornászik, én pedig nem értem az egészet. Hogy lehetek megint gyerek? A cukroszsákból kivágott ruhán ott díszeleg a Hatvani Cukorgyár felirat. Belerúgok egy pöfeteggombába, és barna lesz a lábam meg a rongyos ruha szegélye is.
Felriadok. Nem! Nem akarok visszamenni!
A gyerekek egyenletesen szuszognak. Hárman pihenünk az Isten összeszabdalt szép homlokán. Szépet akarok álmodni! Kerekedjen fel az egész kónyai tábor, és simítsuk el a hegeket az ősgyepen! A vasúti sínből állított nagy kereszt alatt együtt mondjuk Démokritosszal:
Nehéz dolog hitványabbak uralma alatt élni! Nehéz. Nagyon nehéz.