A század utolsó mosolya

Már egy órája zötykölődött a fűtött vagonban a hadnagy, mégsem mert hinni a szemének. Fehér kesztyűs pincér szolgálta fel az ételt, forró rumos teát iszogatott, valaki finom cigarettával kínálta. Minden a békeidőt idézte, pedig nem messze tőlük keletre ezrével hullott a magyar. Tegnap még úgy tűnt, hogy ő sem vezeti el megmaradt embereit a Don-kanyartól a magyarok kezén lévő Szudzsáig. A hadnagyot még ebben az orosz városkában elválasztották honvédjaitól, és mint egyedüli tiszt került a kórházvonatra.
A melegben testén feléledt fagyálmából a seregnyi tetű, és a hidegrázások is egyre gyakoribbak voltak, de a halálúton elvesztett bajtársak emléke fájt a legjobban. A hadnagy elővette a század féltve őrzött dokumentumait, és lapozni kezdte őket. A jókora paksaméta legtetején az a csoportkép feküdt, amelyet még az ő javaslatára rendeltek meg, és amelyből mindenki kapott egyet emlékbe.
„Elemér, a szakács mindig nevetett, talán még álmában is” – gondolta magában a hadnagy. A többi vitéz is mosolyogott a fotón, ahogyan azt fényképezés közben illik. A felvétel néhány nappal azelőtt készült, hogy kivezényelték őket az orosz frontra. Egy munkaszolgálatos század segítette a harcosokat, róluk nem készült felvétel. A csoportkép alatt azonosítási jegyzőkönyvek, halotti bizonyítványok feküdtek katonás rendben. A tizedes mindegyiket kívülről ismerte, néhányba mégis belelapozott:
„… Rosulnától északra vezető úton haladva raj gépkocsival, az erdőből hirtelen erős géppisztoly- és golyószórótüzet kaptunk a partizánoktól, akik magyar és német ruhába voltak öltözve. Az első sorozatlövésnél Rab János őrvezető fejlövést kapott, valószínűleg robbanó lövedéktől nevezett azonnal meghalt…”
„… Az említett honvéd járőrbe lett kiküldve felderítésre egy rajjal. Amikor Mefedofka közelébe értek, a nagyszámú ellenség körülzárta őket. Hosszas harc után az ellenség fogságába került. Újabb felderítés közben egy járőr megtalálta a honvéd holttestét. A hősi halott testén a következő csonkításokat lehetett látni: Mind a két szeme kiszúrva. Bal vállban zúzva és kicsavarva. A jobb oldali has része és herezacskója teljesen fekete volt a sok rúgástól…”
„… Azonossági jegyét nem találtuk meg, mivel a partizánok teljesen levetkeztették, de azonossága, annak ellenére, hogy fül-, arc- és kézcsonkítása volt, arcvonásaiból kétségkívül megállapítható volt…”
„… Egy járőr megtalálta a holttestet, zászlóaljparancsnoka felismerte a hősi halott személyazonosságát. A hősi halott szívlövést kapott, de előzőleg a testét agyonverték. A partizánok személyazonossági jegyétől és ruháitól megfosztották…”
Erre a fiúra éppen a hadnagy talált rá. Halála előtt két nappal ünnepelte huszadik születésnapját. Bajtársaitól egy üveg pálinkát is kapott. „Majdnem megfulladt tőle, hiszen addig még sosem ivott” – mondta fennhangon a hadnagy.
A dokumentumcsomag alján egy asszony levele feküdt. Férjét féltő sorait a címzett sose olvashatta. A hadnagy ekkor papírt és írószerszámot kért, hogy helyette válaszoljon, és lassan kanyarítva betűit írni kezdett: „… A dorosicsi tífuszlágerben láttam őt újra, innen Hutor Mihajlovszkijba szállították, ahol a 4-es számú csűrben helyezték el, amelyet 1943. április 29-én felgyújtottak. Ez alkalommal ott 500 munkaszolgálatos bennégett…”