A Létminimum Alatt Élők Társasága országos érdek-képviseleti elnöke, Molnár Gézáné, ha nem járja az országot, Budapesten, a Neptun utcai épületben szervezi munkatársaival az adományok útját, fogadja azokat, akik felkeresik. Naponta szembesül az emberi nyomorúsággal. Amikor a kényszerkilakoltatások ellen lépett fel, megfenyegették, hogy lelövik, ha nem hallgat el. Ő meg megkérdezte a telefonálótól, hol óhajtja ezt megtenni, mert szívesen odamegy a helyszínre – idézi fel a jelenetet némi humorral.
– Nem félek, és nem teszek lakatot a számra. Ezért aztán kellemetlen vagyok, különösen azoknak, akik az utóbbi tizenöt évben csak ígérgették a szegénység mérséklését, mialatt elképesztő magánvagyonokat halmoztak fel. Hetvenöt évesen megéltem egyet s mást, de még mindig megráz, ha egy felnőtt férfit vagy asszonyt sírni látok. Ma délelőtt bekopogott ide egy édesanya a három gyermekével. Nem tudta időben kifizetni a közüzemi számláját, görgette maga előtt az adósságot, mint annyian a környező panelházakban. Kikapcsolták az áramot, a melegvíz-szolgáltatást megszüntették. Kinyitottam a zuhanyzónkat, hogy meg tudja fürdetni a gyerekeit, legalább a tanévnyitóra rendesen nézzenek ki.
– Feltételezem, nem minden szerény jövedelmű család jut el eddig a pontig… Az iskolakezdés mennyire terheli meg a költégvetésüket?
– Könnyebbség ugyan, hogy a rászorulók ingyen kapják a tankönyveket az önkormányzattól, s állami forrásból ilyenkor a szociális támogatás is magasabb. De ezenkívül még számos kiadással kell számolniuk. Az iskolák által kért kiegészítő felszerelések olykor hosszú listát tesznek ki. S akkor még nem szóltunk a táskáról, a cipőről, a ruháról. Jól ismerjük az évről évre visszatérő gondokat, ezért az adományokból jó előre tartalékolunk mindebből. Mint annyi másban, ebben is nagy segítségünkre van a Máltai Szeretetszolgálat.
A tapasztalatok szerint az elemi létfenntartási költségek kifizetése után az iskolakezdés sokaknak olyan anyagi megterhelés, hogy szeptemberben, októberben alig marad pénzük élelmiszerre. Mint Molnár Gézáné megjegyzi, ha csak teheti, reggelente kimegy a közeli piacra, hogy tisztában legyen a napi élelmiszerárakkal. Utóbb is 4500 kilométert utazott az országban, ismeri hát a szegénység és a nyomor különböző, mégis hasonló jegyeit. Míg az emberi megalázottság stációiról beszél, nem leplezi érzelmeit. Amikor arról kérdezem, nem riogatás-e hárommillió magyar nincstelenről beszélni, a számot határozottan megerősíti. Állítja, hogy hazánkban másfél millióan az emberi léthez méltatlan szinten vegetálnak.
Elsorvadó falvak
– A munkanélküliség a városokban és vidéken egyaránt olyan pusztítást végzett, amelynek a hatásait szociális támogatásokkal ténylegesen nem lehet ellensúlyozni. Egy időben úgy látszott, hogy a középosztály talán meg tud kapaszkodni, de azt látom, hogy folyamatosan csúszik lefelé. Jártam olyan családnál, ahol a létfenntartásuk miatt előbb csak az értékesebb lakberendezési tárgyaiktól váltak meg, remélvén, ha munkához jutnak, pótolják majd. Ma már hűtőgépük sincs, a vizet, áramot kikapcsolták. Ugyan mire mennek az alkalmankénti segéllyel, ha nincs rendszeres keresete a családfőnek? Még mindig nem tudtam megszokni, hogy tanúja legyek annak a folyamatnak, ahogyan egy munkáját elveszített ember tönkremegy. Amikor először jelentkeznek nálunk, még van tartásuk, még reménykednek, apránként veszítik el az önbecsülésüket, s válnak lelkileg és fizikailag betegekké. Számos olyan faluban fordultam meg az utóbbi időben, ahol tényként fogalmazták meg életerős emberek: ránk ennek az országnak nincs szüksége. Ezt érzékelik abból a „technikai” döntésből, ha bezárják a postájukat, ha a MÁV úgy módosítja a járatok útját, hogy nem áll meg a kisebb falvak állomásain. Így még a városban adódó alkalmi munkák lehetőségeitől is el lesznek szigetelve.
Aki a Neptun utcai segítőszolgálatot gondjaival felkeresi, egy kis reményt kap, emberi szót, ételt, tiszta ruhát. Remek ez a csapat, dicséri őket Molnár Gézáné, s most örömöt érzek a hangjában. Pedig köztük is vannak nehéz sorsú emberek, akik maguk is ismerik a nélkülözést, a lemondást. Két éve roma tagozatuk is működik, rájuk van bízva a rászorultság megítélése és az adományok elosztása. Ma már nincs különbség roma vagy magyar szegénység között, az elesettségük ugyanaz – állítják. De azért vannak szép pillanataik is. Ha azt látják, hogy olyan ember segít másoknak, aki maga is szükséget szenved. – Képzeljem el, amikor idős, mozgássérült asszony hozza el a „fölöslegét”, hogy másoknak adjon – mesélik. Szerencsére még nem mindenkiből tudták kiölni az együttérzést.
A hazai szegénység kiterjedtségére jellemző, hogy a Létminimum Alatt Élők Társaságának immár az ország kétszáz településén van képviselete. Itt, a Neptun utcában jó ideig úgy gondolták, hogy a napi egyszeri, meleg étel osztására csak késő ősztől tavaszig lesz szükség. A jelentkezők száma viszont egyre nőtt, így a népkonyha az idén egész nyáron működött. Belváros vagy külterület a lopakodó vagy még leplezett szűkölködés szempontjából, úgy tűnik, egyre megy. A hektikus, nyár végi napokon elmerenghetünk a Four Seasons Hotel pompáján, vagy szörnyűködhetünk, amikor a mellette lévő, félig bontott spenótházban betonba öntik a fiatal, magyar szabadulóművészt. De ha másra támad kedvünk, betérhetünk a Bajcsy-Zsilinszky út egyik jobb napokat látott, tágas üzletébe. Éppen ruhavásárlási akciót tart a Vöröskereszt. Az alkalmi pultokon, asztalokon felnőtt- és gyerekholmik kupacai. Az érdeklődők nyugodtan és aprólékosan válogatnak. Az egyik idős hölgy még a menyének, unokájának is bevásárol. – A minőség jó, kétszáz és ötszáz forint között van egy pulóver vagy szoknya. Ha az élelmiszeren nem is, de az öltözéken még tudunk spórolni – magyarázza.
A fehér köpenyes eladók, amúgy a Vöröskereszt munkatársai, a bevételt számolják. Elégedettek, hisz a három nap alatt egymillió forintot sikerült kiárusítaniuk. Igaz, a terembérletért fizetni kellett, szerencsére nem mindenhol van így – tudom meg Salgó Zoltánnétól, a szervezet budapesti titkárától.
– Bő tíz éve szervezzük ezeket a szociális akciókat, és egyre nagyobb az érdeklődés irántuk. Azoknak az embereknek jó lehetőség ez, akik önérzetüknél fogva nem szívesen fogadnak el adományt. Számukra megnyugtató, ha csekély összeggel is, de kifizethetik, amire szükségük van. Nekünk meg nagyon jól jön a bevétel, mert idáig ennek segítségével tudtuk a népkonyháinkat fenntartani. A központi támogatásuk ugyanis drasztikusan csökkent. Ma már ott tartunk, hogy gyakorlatilag nem írnak ki állami pályázatot e célra. Szomorú, hogy eközben egyre többen sodródnak a szegénység peremére, és a mi karitatív munkánk anyagi támogatásából az állam szép lassan kivonul.
Budapesten az utóbbi időkig három népkonyhát működtetett a Vöröskereszt: a X., a VIII. és a VII. kerületben. A téli és a nyári hónapokban átlagosan 600 és 800 adag meleg ételt osztottak ki. De felment ez a szám ezerre is – tudom meg. A megvendégeltek között megfordultak iskolás gyerekek, kisgyerekes anyák, idős emberek is. Egyre több jel mutatott arra, hogy a magát még tartani tudó, elszegényedő rétegnek is szüksége van erre a segítségre. (Beszélgetésünkkor Salgó Zoltánné még bizakodó volt. Időközben kiderült, hogy ma már csak a fedél nélküliek étkeztetésére van módjuk.)
Több évtizedes tapasztalat mondatja Salgó Zoltánnéval, hogy a felkarolás csak azoknak ad esélyt a nehéz helyzetből való kikerülésre, akikben még van lelkierő, és valahogy meg tudják tartani emberi tartásukat. De ez egyre ritkább. Erős lelkű munkatársaik vannak, de ők is egyre nehezebben viselik a rájuk nehezedő pszichés nyomást. A legborzasztóbbnak a kilátástalanságot tartják. Hogy úgy kell gondozniuk, életben tartaniuk az embereket, hogy maguk sem tudják, mit is mondhatnának nekik.
Előtérben a közhasznú munka
A száztízezer lélekszámú Újpest segítségre szoruló polgárainak ügyeivel az önkormányzathoz tartozó mintegy negyven munkatárs foglalkozik. De ezen túl több százra tehető azok száma is, akik az általuk működtetett különböző típusú intézményekben karolják fel a különböző okból nehéz helyzetbe kerülteket.
A népjóléti ügyekért felelős alpolgármester, Nagy István fogadónapjain gyakorta találkozik egzisztenciális okokkal összefüggő emberi tragédiákkal. Ismer olyan eseteket is, amikor valaki, segítséggel ugyan, de ki tudott kapaszkodni a gödörből, ám az ellenkezőjére több példa akad. Véleménye szerint, ha azt nézzük, hogy ki tartja magát másokhoz viszonyítva szegénynek, igen vegyes képet kapunk. Az önkormányzat kétévente – kutatás keretében méri fel a lakosság szociális helyzetét.
– A kétezer megkérdezett válaszaiból kiderült, hogy a családok 88 százaléka használ automata mosógépet, kilencvenöt százalékának van színes televíziója, videóval, mikrohullámú sütővel több mint hatvan százalékuk rendelkezik, és a zenetorony sem ritkaság. Eltűnődtem azon, hogy ezeket milyen jövedelmekből sikerült megszerezni. Nyilván az idősebbeknél e mögött elavult berendezések és egy élet munkája található, de a legújabb gépekhez, technikai és háztartási eszközökhöz biztosan nem ingyen jutottak hozzá. Ezért vagyok óvatos, ha például arról beszélnek, hogy Magyarországon éheznek a gyerekek. Vannak olyan vidékek, ahol előfordulnak kirívó esetek, de a fővárosban én ezt nem tapasztaltam. Abban biztos vagyok, hogy az alapvető szociális ellátás itt a kerületben is minden rászorulóhoz eljut. Persze a határokon és a juttatások mértékén mindig lehet vitatkozni.
Ettől eltekintve tény, hogy az utóbbi két esztendőben Újpesten is egyre többen kerültek nehezebb élethelyzetbe. Érzékeltetésül: 2002 januárjában és februárjában ötven százalékkal nőtt a regisztrált munkanélküliek aránya. Ez a tendencia – amely nem csupán a kerületre jellemző – vezetett oda, hogy az érintett családoknak a megélhetésükhöz egyre nagyobb arányban kell állami, illetve önkormányzati támogatásokat igénybe venniük. Az újpesti konzervatív városvezetés 2002-ig büszke lehetett arra, hogy olyan szociális rendeletet dolgozott ki, amely a legrászorultabbakon is tudott segíteni, és azoknak is képes volt nagyobb esélyt adni, akik nem a segélyekből akartak megélni. Jó ideje a fővárosban itt a legmagasabb a közhasznú munkában foglalkoztatottak száma. Igyekeztek a képzettségüknek megfelelő munkát felajánlani számukra. Volt arra is példa, hogy később sikerült rendes státusba venni őket.
Lehet, hogy kezdetben szégyellni való dolognak számított ez a foglakoztatási mód, de mára ez a lehetőség felértékelődött. A kerületben sokkal többen szeretnének így munkához jutni, mint ahány embert el tudnak helyezni. A foglalkoztatás költségeinek ugyanis harminc százalékát a helyi önkormányzat állja, a Fővárosi Munkaügyi Központ hetven százalékot tesz hozzá. Sajnos, a központ a hazai és az idei évben ezt már nem tudta megadni – magyarázza az alpolgármester.
A többség dolgozni szeretne
Az igények ismeretében 250 embernek szerettek volna így munkát adni. Ám mostanság a közcélú és közhasznú munkán csak százötvenen-százhatvanan tudnak részt venni. Egzisztenciális és morális tekintetben is komoly veszteségről van szó – szögezi le.
– Elég gyakran hallani arról, hogy a szűkös állami forrásokból történő támogatások jelentős része a lumpen életvitelűekhez vándorol, s nem a valóban rászorulók javát szolgálja. Igaz ez vagy túlzásnak tartja?
– Tény, hogy létezik olyan réteg, amelyik igyekszik rátelepedni a szociális segélyezés rendszerére, módfelett kitanultak e tekintetben, profi módon ismerik a kiskapukat.
– A segélyezettjeik hány százaléka tartozhat e körbe?
– Úgy harminc-negyven százaléknál sejthető, bár bizonyítani ritkán tudjuk, hogy nem „kenyérre kell” a támogatás.
A megtévesztő trükköknek se szeri, se száma. Iratokat szereznek be, hogy a létminimum alatt élnek, eközben nagy értékű gépkocsival és egyéb javakkal rendelkeznek. A kérvényben azt írják, hogy tucatnyian tengődnek szoba-konyhás lakásban. A környezettanulmány készítője valóban ezt látta, később derült ki, hogy a lakás többi helységébe vezető átjárót egy nagyméretű szekrénnyel álcázták.
De – mint Nagy István megjegyzi – a többség dolgozni szeretne, és minden alkalmat megragadna, hogy megkapaszkodjon. Mint mondja, azt sem szabad elfelejteni, hogy minden kérelem mögött egyéni sors, út, lelki sérülés húzódik. Amíg a központi rendelkezések nem nehezítették enynyire a helyzetüket, a helyi rendeletben a támogatások megítélésénél, módjánál tekintetbe vehették a méltányosságot, a speciális élethelyzeteket is. Ezt a passzust mára törölniük kellett, hiszen a megnövekedett terhek és elvonások miatt csak nagy erőfeszítéssel tudják a költségvetésüket egyensúlyban tartani, eladósodni pedig nem szeretnének.
origo.hu
Hihetetlen számokat húztak ki az ötös lottón, sokan lettek milliomosok
