Feltörekvő Komszomol-funkcionáriusként húsz évvel ezelőtt legfeljebb csak álmodott arról a fiatal Mihail Hodorkovszkij, hogy egyszer majd 14 milliárd dolláros magánvagyonával Kelet-Európa leggazdagabb üzletembereként magánrepülőgépén utazgat ide-oda. Ám olyan korban született, amikor egyesek álmai mesébe illő módon valóra váltak.
Persze semmi sem történik véletlenül, így ez a szédítő repülés sem csupán az egyébként ellenfelei által is kiváló koponyának tartott Hodorkovszkij tehetségének köszönhető. Sokkal inkább annak, hogy a vadkapitalizmus forgatagában jól tájékozódó fiatalembert olyan helyen, egy moszkvai kerületi Komszomol-szervezet vezetőségében érték a történelemfordító változások, ahol olyan befolyásos, manapság a névtelenség homályába burkolódzó pártfogói is akadtak, akik nem minden érdek nélkül, de megadták neki a kezdő lökést.
Kedves, okos, törekvő és nagy munkabírású fiúként emlékeznek Mihail Hodorkovszkijra gyermekkori barátai. A család kis lakásban, szerényen élt, a mérnök apa fizetéséből nem telt nagy fényűzésre. A kis Mihail 16 éves korától különmunkákkal biztosította magának a zsebpénzt. Először a házukkal szemközti pékségben rakodott, egyetemi évei alatt pedig lépcsőházat takarított. Gyerekkorától nagyon szerette a kémiát, a pincében rendezett be magának egy kisebb labort, így nem csoda, hogy útja a moszkvai Mengyelejev Vegyipari Főiskolára vezetett; vegyészmérnöki képesítéséhez később szerzett még két diplomát: közgazdaságit és jogit.
Hodorkovszkij 1986-ban már a Mengyelejev Komszomol-szervezetének helyettes titkára, s egyre nagyobb szerepet vállal az ifjúsági szervezet gazdasági vállalkozásaiban. Ebben az évben engedélyezik az ifjúsági kluboknak az önálló számlák nyitását. Mindez különösen jól jön a tűz közelében levő Hodorkovszkijnak arra, hogy ezeken keresztül legalizálja a felsőoktatásban dolgozó oktatók, tudományos munkatársak számára engedélyezett szűk kvótán felüli pluszmunkákért kapott pénzeket. Ezen a fifikás ötleten 167 ezer rubelt keresnek, s e tőkéből létrehozzák az Ifjúsági Kezdeményezési Alapot, amelynek orosz nyelvű rövidítéséből ered majd a cégbirodalom bölcsőjének, a Menatep Banknak a neve. Az alap fő feladata a „tudományos, technikai haladás eredményeinek” nyújtott támogatások közvetítése, ami ismét csak jól jövedelmez. Ebből a tudósok, mérnökök számára nagyon is jól jövő mellékkeresetből ugyanis az első munka esetén 50, a továbbiakban 10–15 százaléknyi jutalékot kértek.
Nagy tapasztalatra és befolyásra szert téve e területen Hodorkovszkij immár nagyban űzi a tudományos eredmények ipari felhasználásának közvetítését. Főként a hadiiparban rendelkezik jó kapcsolatokkal, ami sokak szerint különleges viszonyt feltételez bizonyos államvédelmi szervekkel. Az is feltűnő, hogy amikor az üzemek késlekedése miatt elfogy a forgótőke, gyorsan kap egy 20 ezer rubeles támogatást. A kezdeti lépéseknél tartva több elemző felveti, hogy a csinovnyikok ügyes lefizetése mellett a Menatep megalakításában és felfuttatásában kiemelkedő szerepet játszottak a pártpénzek. Azt ugyan egyik elemző sem tudta bizonyítani, hogy Hodorkovszkij szárnyalásában is fontos az SZKP vagyonának átmentése, bizonyos jelek azonban megkerülhetetlenné teszik ennek a nyolcvanas évek második felében korántsem ritka lehetőségnek a felvetését.
Azt mindenesetre tényként kezeli az orosz sajtó, hogy a komszomolista fedésben Hodorkovszkijék hamisított Napóleon konyak és svájci vodka, valamint kordfarmerek illegális importjával forgatták a pénzüket, amihez ebben az időben a lapok szerint a szolgálatok rábólintására is szükség volt. Mindez ugyan nem szerepel a Menatep aranykönyvében, ahol az eredeti tőkefelhalmozás forrásaként a tudományos vívmányok terjesztésében vállalt közreműködést és a számítógépek importját emelik ki.
Szintén a történethez tartozik, hogy a fentiekben részletezett módon összegyűjtött 2,7 millió rubelnyi alaptőkével 1990-ben megalakították a Menatepet, amelyhez 2,3 millió rubeles lakossági jegyzés járult, s így legalizálódott az addigi tevékenység.
Kétség nem fér hozzá – jegyzik meg a szakírók –, hogy Hodorkovszkij ebben az időszakban szokott hozzá a napi 14 órás munkához, amiről a későbbiekben is elismerően írt mindenki. Figyelemre méltó az is – teszik hozzá –, hogy a peresztrojka zűrzavarát használta ki a felemelkedéshez, ám a siker egyik zálogaként az átlagosnál többet kockáztatott csapata egyben tartásával. Ekkoriban ugyanis inkább az volt a szokás, hogy egy-két ember csupán egyetlen üzlet erejéig fogott össze, megforgatták a pénzt, elosztották a nyereséget, aztán a hatóságoktól félve szétszéledtek. Ezzel szemben Hodorkovszkij megőrizte, és a Menateppel legalizálta a csapatot, amely Leonyid Nyevzlinnel, Alekszandr Szamszujevvel, Vlagyimir Dubovval, Vaszilij Sahnovszkijjal lényegében máig a cégbirodalom magját adja. Együtt jutottak a csúcsra, s most együtt állnak a bíróság előtt, illetve ez elől menekültek el Izraelbe. Megtörni azonban még a mai helyzetben sem sikerült a csapaton belüli egységet, amely ismét csak a nyolcvanas évek végének átlagos üzleti mentalitásával ellentétben az első pillanattól kezdve jellemzi őket.
A Menatep sikeréhez láthatóan hozzájárult a jó hátszél: ezt jelzi, hogy a korban szokatlan önállóságra tehetett szert, meglehetősen könnyen kapott például engedélyt értékpapírok kibocsátására, komoly bevételei származnak a valutaforgalmazásból, és az állami vállalatok sem nagyon törődtek a betétek kamataival. Az is feltűnő egyes források szerint, hogy a pénzintézet milyen közel állt a jelentős források felett diszponáló tudományos-technikai állami bizottsághoz. S hogy Hodorkovszkijnak ekkor már bejárása lehetett az ország vezető köreibe, illetőleg hogy milyen szolgálatokat tehetett e körnek, azt mutatja egy akkoriban feltűnő találkozó is. Az üzletember minisztériumi megbízatással 1990 tavaszán az energiaiparban érdekelt szovjet, amerikai, brit és arab vállalkozókkal találkozott. Elvitathatatlan ugyanakkor az is, hogy eme előnyökkel nagyon jól élt Hodorkovszkij, s hamar az elit befektetői bankjává tette a Menatepet. Ez utóbbi tevékenységre helyezve a hangsúlyt gyorsan gyarapodott, és a bankszféra helyett inkább az iparban terjeszkedett. Egyetlen pénzintézet sem vetette bele magát olyan lendülettel a befektetésekbe, mint a Menatep, amely a kilencvenes évek első harmadában – ma a bíróságon vitatott módon – lényegében a részvények 20 százalékát eltulajdonítva jutott hozzá a nitrogéntartalmú műtrágyák előállításában monopolhelyzetet élvező murmanszki Apatit vállalathoz, de megszerezte a legtöbb tiszta bronzot forgalmazó Uralelektromedet, a közép-uráli és a kirovográdi bronzöntőt, az uszty–ilimszki fafeldolgozót, rátette a kezét egy ásványi anyagokat kitermelő voszkreszenszki cégre, a volgai csőgyárra, 1995-ig összesen több mint száz cégre.
Titkuk, hogy mindig a legnagyobb befektetést ígérték, ami persze csak részben valósult meg, s e vállalatok élén álló „vörös igazgatók” is csalatkoztak reményeikben, mert hamar a történelem szemétdombján találták magukat. Az aranykor azonban csak ezután, az államnak nyújtott hitelekért cserében lebonyolított privatizáció idején köszöntött be a mellesleg Gibraltáron bejegyzett Menatepnél, amely a fának, a textilnek hátat fordítva hamar Szibéria és az olaj felé vette az irányt. Hodorkovszkij a csinovnyikok és olajbárók orra elől elhalászva ekkor, 1995 decemberében kapta meg szinte kopejkákért Oroszország második, a világ negyedik legnagyobb olajvállalatának, a Jukosznak a 78 százalékát.
Az üzletember nagy lendülettel fogott a munkához Juganszkban, s a szovjet korszakban elburjánzott belső korrupció megfékezésével, a dolgozói létszám harmadára csökkentésével és az adók minimalizálásával igyekezett a legtöbbet kihozni a vállalatból. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a leányvállalatok közötti adásvétel segítségével otthon csupán a valós olajár töredéke után adóztak, s off-shore cégekbe menekítették ki a nyereséget, becslések szerint legalább hét–nyolc milliárd dolláros kárt okozva Oroszországnak. Vlagyimir Kolesznyikov helyettes főügyész számításai szerint a Jukosz által eufemisztikusan csak adóoptimalizálásként emlegetett módszerek következtében bizonyos időben Oroszországban 18 millióan maradtak fizetés, 49 millióan pedig nyugdíj nélkül. Mindezek mellett orosz lapvélemények szerint eltörpül a jótékonysági célokra évente fordított 50 millió dollár, s e tény még visszatetszőbb, ha figyelembe visszük, hogy 300 milliót költött a cég e programok reklámozására.
Tény, hogy Hodorkovszkij épített Szibériában uszodát, Moszkva mellett gyerekinternátust, igaz, nem minden hátsó szándék nélkül, talán a globalista példakép, Soros György receptjei nyomán, de viszonylag jelentős összeget fektetett a internet terjesztésébe is. A washingtoni Carnegie Alapítványnak nyújtott 500 ezer, az amerikai kongresszusi könyvtárnak adott egymillió dollár még nyíltabban hatalmi-politikai ambíciókkal magyarázható, mint a moszkvai politikai elemző központ létrehozása.
A cégbirodalom tehát – a kor gyakorlatának megfelelően – alapvetően az állam megfejése árán, a költségvetés kárára gyarapodott, oly sikeresen, hogy amikor 1998 augusztusában, a pénzügyi összeomláskor elapadt e fejőstehén teje, az ekkor a Menatepből már a Jukosz élére átállt Hodorkovszkij ezt is kibírta. Sőt a XXI. század hajnalán az orosz vállalatok közül elsőként tette átláthatóvá a Jukoszt, s bár a Menatepen belüli tulajdonviszonyok máig nem teljesen világosak, ezzel egyértelmű elismerést váltott ki a nyugati üzleti világban. A cég is erősödött, s a csúcsra érve az első számú orosz olajkitermelővé lépett elő.
Mindez a szárnyalás, amint az eddigiekből is kiderül, elképzelhetetlen lett volna Hodorkovszkij kiváló politikai kapcsolatai nélkül, bár a Menatep előszeretettel jelenítette meg magát úgy, mint a politikától és a nagy erőcsoportoktól leginkább távolságot tartó csoport. Borisz Berezovszkij vagy Vlagyimir Guszinszkij birodalmához viszonyítva ez igaz is: a kilencvenes években Hodorkovszkij jóval óvatosabb és visszafogottabb volt náluk, azonban ez inkább csak azt jelentette, hogy egyaránt jó viszonyt ápolt például a Viktor Csernomirgyin és Anatolij Csubajsz körül kikristályosodó hatalmi központokkal, s a „hét bojár” egyikeként – nem minden érdek nélkül – 1996-ban anyagilag is támogatta Borisz Jelcin újraválasztását.
Vitathatatlan tehát, hogy Hodorkovszkijnak nagyon is jó kapcsolatai voltak a politikai elittel. Mint azt az oligarchák világát jól ismerő, erről könyvet író orosz gazdaságpolitikai elemző, Jakov Pappe is utal rá, általános a vélemény, hogy a cégbirodalom megalapozásában szerepet játszottak az SZKP pénzei, ami eleve jó politikai hátszelet feltételez. A Menatep kapcsolatai az orosz vezetéssel is nagyon jók voltak, amit érzékeltetnek az arról keringő legendák, miszerint a Szilajev vezette első kabinet idején Hodorkovszkijnak irodája volt a kormányépületben.
E viszony Gajdar idején sem romlott. Igazából azonban Csernomirgyin alatt érett be, s kamatozott a szó szoros értelmében. Hodorkovszkij külön figyelt arra, hogy egy-két kormányzati személy – lehetőleg a gazdaságot, az energetikát irányító körökből – mindig kötődjön a Menatep-csoporthoz. Ilyen volt például az első időben Kagalovszkij, aki 1992-től 1994-ig a nemzetközi pénzügyi szervezeteknél képviselte Oroszországot, vagy az a Szaburov, aki az első orosz kabinetben a kormányfő helyetteseként és gazdasági miniszterként a reformokat, az átalakítást felügyelte. Szolgálataik eredményeképpen politikai karrierjük után a cégnél kaptak magas vezetői állásokat. Az ellenkező irányú mozgásra is akad példa, így a Menatep második emberének tekinthető Nyevzlin a felső kapcsolatokat erősítendő 1997–1998-ban az ITAR-TASZSZ főigazgató-helyetteseként szolgált.
Ami a politikai pártok finanszírozását illeti, saját bevallása szerint Hodorkovszkij kisebb összegekkel a kezdetektől több erőt is támogatott, 1999-ben pedig látványosan odaállt a szociálliberális Grigorij Javlinszkij mögé, míg Jurij Luzskov mozgalmának színeiben például egyik belső emberét, Dubovot juttatta be a dumába. Az elmúlt négy évben azonban a korábban mindig óvatos, az árnyékban csendesen meghúzódó üzletember érezhetően kezdte elveszíteni a realitásérzékét, s a kelleténél jobban előtérbe tolta magát. Berezovszkij és Guszinszkij külföldre menekülése után mindinkább az oligarchák szószólójaként lépett fel, majd felrúgva a Kremllel kötött szóbeli egyezséget egész Jukosz-frakciót próbált kialakítani a parlamentben. A sajtóhírek szerint különböző pártok színeiben fejenként egymillió dollárért mintegy száz képviselőt igyekezett megvenni, miniszterelnöki, 2008-ra elnöki álmokat dédelgetett, miközben alapvető nemzetstratégiai, -biztonsági kérdésekben is megpróbálta keresztülhúzni a Kreml elképzeléseit.
A Jukosz székházában már ott voltak a hatalmas Hodorkovszkij-képek, s éppen megkezdte volna vidéki kampánykörútját, amikor megtört e látványos karrier. A korábban mindig megfontolt, földön járó Hodorkovszkijon érezhetően kiütköztek bizonyos narcisztikus jegyek: immár csak Oroszország vezetésében látta a maga számára a kihívást, s az őt elkapó messianisztikus hév mintha elvette volna józan ítélőképességét. A csúcsra felérve el sem tudta képzelni, hogy marcona kommandósok tessékelhetik majd le magángépéről. Még kevésbé azt, hogy 41. születésnapját a hírhedt moszkvai börtönben, a Matrosszkaja Tyisinában ünnepli.
origo.hu
Főhősök nyomában – itt a legnehezebb irodalmi kvíz, csak a legjobbaknak sikerül hibátlanul kitölteni!
