A volt párttitkárok az új urak Közép-Ázsiában

A tádzsikisztáni Hodsand város bejáratánál Lenin áll őrt. Odébb a régi medresz a vásártéren. Itt működött az iszlám papképző, amíg Dzsugasvili, akiről a várost átkeresztelték Sztálinabaddá, Isten valamennyi házát és a legtöbb egyházi tanítót meg nem semmisítette. Az élet azonban ismétli önmagát. A 90-es évek úgynevezett polgárháborúja sokak véleménye szerint inkább a hívő hazafiak szabadságharca volt. A kommunista párt hajdani első titkárának, a jelenlegi elnök Emomali Rahmonovnak és amerikai támogatóinak köszönhetően a felkelők azóta száműzetésben, fegyházban, de főképp a tömegsírokban vannak.
Lenint nem bántják
– Itt születtem, apám is itt élt 105 évet, én 78 éves vagyok. Ezt a háborút a hívők kezdeményezték. Vallási háború volt, iszlám köztársaságot akartak. A még élő ellenzékiek külföldön vannak száműzetésben, Üzbegisztánban, Kirgizisztánban, Kazahsztánban. Ha Tádzsikisztánba jönnének, halálos ítélet várja őket. Nyakuknál fogva ölik meg az ellenzékieket – mesél egy nyugdíjas tanító Dél-Tádzsikisztánban, a Hisszár erődítménynél.
Az idős tanító jóhiszeműen beszél az amerikaiak szerepéről.
– A nyugatiak csak segíteni akarnak. A németektől, az amerikaiaktól és a franciáktól segélyt kapunk – mondja. Miközben azonban az öreg figyelme az üdvös dolgokra irányul, az amerikaiak igen józanok. A 20 szomonis bankót az ország nyelve vagy netán az orosz helyett például csak angol felirattal nyomtatták. De minek is a tádzsikokra tekintettel lenni! Egy gimnáziumi tanár csak hét szomonit, azaz havi 500 forintot keres. Egyébként közvetlenül Dusanbe kapui mögött, a város peremén építik új követségüket a demokrácia amerikai hordozói. Csak azért van a követségnek saját repülőtérre szüksége, hogy a tengerentúli testvérek minél több ajándék demokráciát hozhassanak a tádzsikoknak. Aki netán a közeli, olajban és gázban gazdag mohamedán országokra, az afgán, üzbég, iráni és türkmén szomszédokra gondolna, az csak a demokrácia ellensége lehet… Mégis szemet szúr, hogy mind a jelenlegi amerikai követség, mind pedig az ENSZ éppen a belügyminisztérium és a KGB mellé rakta fészkét, de azokkal ellentétben szögesdrót mögé rejtőzött.
A Wall Street diplomáciai képviseletével szemben áll egy hatalmas szobor, karjával kelet felé mutat. Azé a Leniné, akinek felforgató- tevékenységét a New York-i bankárok pénzelték.
– Maradjon csak! A Szovjetunió idejéből van – mondja Irina, egy 22 év körüli, feltűnően csinos titkárnő arra a felvetésre, hogy a Szovjetunió felbomlása után 13 évvel még mindig Lenin mutassa itt az irányt.
Egy idősebb, a mohamedánok tradicionális öltözékét viselő úr is ezen a véleményen van.
– Egyetértek vele. Sokat tanultunk a proletariátus 73 éve alatt. Lenin mutatta meg a világnak a kommunizmust. Maradjon!
Két fiatal lány ül a szobor előtt egy padon, sms-be mélyedve nevetgélnek.
Amerika az álom
– Mi rosszat tett? Egyetértünk!
A legjobb propagandista a szegénység. Egy igen kopott ruházatú idős néni is Iljics lelkes híve.
– Nyugdíjas vagyok és rokkant. Kevés a nyugdíjam, kevés a pénz, üvegeket gyűjtök, az üvegbetétből tudok csak létezni. Lenin idejében mindenki jóllakott. Mindenkinek volt mit felvennie.
A nyáron is hóborította hegyek bebarangolása után az Iskandar Kul-tó vadregényes partján összeismerkedünk a Kanoatbek családdal. A férj, Avezbadalov, irodalomtanár, neje, Gazibekova, orvosnő. Havonta összesen 16 szomonit keresnek, azaz 1100 forintot. A tanár úr évi négy hónapot tölt Oroszországban mint vendégmunkás. Ott dolgozik, ahol tud, a földeken vagy a kubikusoknál. Különféle veszélyek leselkednek rá. Az orosz szkinhedek már több száz tádzsikot öltek meg. Ha a rendőrség kapja el az illegális idegent, elkobozzák az öszszes pénzét. Mégis, abból a 2-300 dollárból tudja három gyermekét eltartani, amit ott évente megkeres. Valójában már csak a gyerekei szerencsés jövőjében bízik.
– Csak legyenek hívők, ha akarnak! Éljenek szívük szerint – mondja.
S miközben arról beszélgetünk, vajon melyik külföldi országba jutnak majd el ezek a gyerekek, a kislány már vágja is ki a választ.
– Amerikába!
Újdonsült barátaink finom vacsorával vendégelnek meg, s a vodkás pohárköszöntők sem hiányozhatnak. Az asztalnál a tádzsik elnök, Emomali Rahmonov előélete is szóba kerül.
Az örökös elnök
– Korábban egy állattenyésztő üzem igazgatója volt, azután lett a párt első titkára, később az úgynevezett polgárháború hőse, aki a népfelkelést – az ENSZ segédletével – leverte.
Az öreg Volga másnap már az üzbég határ melletti Pendzsikentbe döcög, ahol a Neksho családnál vendégeskedünk. A papa archeológus. Ő kalauzol a híres ásatásokon. Két nap múlva már a türkmén határon vagyunk. Úton-útfélen látjuk Szaparmurat elnök szobrait. Korábban a kommunista párt első titkára volt, a Szovjetunió összeomlása óta pedig életfogytiglani elnök, akinek odaítélték a „türkmének atyja”, azaz a türkmenbasi címet.
Merv csodatevő szent hely a Karakum oázisában, ahová a fiatal asszonyok zarándokolnak gyermekáldás reményében.
– Egy asszony hétszer jött el erre a helyre. Azt követően egészséges gyermeket hozott a világra – tudjuk meg a 30 éves Natáliától. A lányok lefekszenek a homokba, s belenéznek a csodatevő kútba. Nem szégyellik, ez itt így szokás. Itt gyűjtenek erőt, egészséget. Imádkoznak, majd fürdőt vesznek.
A hipermodern fővárost, Asgabatot a türkmenbasi tervei alapján építették újjá. Az elnök emlékművein aranybetűkkel áll: Szülőföld, Nemzet, Vezér. A valamikori párttitkár most a nemzet – szó szerint – aranyba öntött eszményképe. A türkmén nép mélységesen tiszteli elnökét, aki – történelmükben először – keresztülvitte, hogy az olajból származó milliárdok a nemzet rendelkezésére álljanak.
Az egyetemi parkban áll a szörnyűséges 1948-as földrengés emlékműve, amit egy bika jelképez. Akkor vesztette el az elnök édesanyját és bátyját. Egyedül a szoborkompozícióban látható aranygyermeket hagyta a gondviselés életben, aki anyaszeretetének ezt az emlékművet állította. És még egy emlékmű a mamának, aki szőnyegszövőnő volt. A látványos szőnyegmúzeum 16 méter széles és több mint egytonnás fő büszkesége a Guinness Rekordok könyvébe is bekerült.