Aaron

Elég volt a hazudozásból. Az a kis idő, ami még hátra van, jó, ha elég az igazmondásra. Vége annak a korszaknak, amikor magam is azt hittem, hogy az igazság nem állhatja útját egy jó történetnek. Az olvasók tényirodalmat akarnak, vagy az írók vérét. Magam is így vagyok ezzel. Mert mit olvasok én? Tényirodalmat, írói önéletrajzokat, naplókat, leveleket, népmeséket és újságot. Na jó: néha filozófiai, vallási, lélektani, szociológiai, nyelvészeti, történeti stb. munkákat is. Azokat viszont többnyire idegen nyelveken. Amilyen olvasó vagy, olyan író leszel. Az irodalmat mint olyat nem lehet teljesen kizárni, mert maga a leírás puszta ténye is megváltoztatja a valóságot.
Én százféle periodikát olvasok, néha még irodalmiakat is. De az újságok az én szerelmeim. Egynapi szerelmek, mondják az okosok. De ez nem igaz. Mohón olvasom az újságokat. Ők az én folytatásos regényeim. Mondá Aneurin Bevan brit munkáspárti. Ő hatvanhárom évig olvasott. Nem gondolkodott el azon, hogy lehet az: mindig annyi hír születik, amennyi pont belefér egy lapba.
Írtam én már Aaronról: irodalmat. Valamelyik regényemben. De az is lehet, hogy nem ott. Szerencsére elfeledem a regényeimet. Mindannyian rabok vagyunk. Mindnyájan jóvátehetetlenül be vagyunk zárva a saját történetünkbe, amit jobb híján életnek hívunk.
Megismerkedésünk Aaronal brutálisan rövid volt, és Washingtonban esett meg. Mindketten az Iowai Nemzetközi Írói Program meghívottai voltunk. Hogy ez mit jelentett? Akkor még én se tudtam. Huszonöt országból voltak ott és akkor (1988-ban) vendégek. Ahogy a nagyképűbbek hívták magukat: nemzetközi írók. Jó mi? Kezdetben egy–másfél évig tartott egy ilyen ösztöndíj, aztán fél évig, aztán három és fél hónapig, aztán… Aztán már nem tudom.
Mivel nem Monsieur Guillotine a fodrászom, őszülök. Amikor találkoztunk, még Aaronon se volt rajta Isten graffitije. Pedig már annyi éves volt, mint én most, mikor e sorokat írom. Vagy idősebb? Nem volt fehér hajú bölcs. Kicsi volt, fekete hajú és apró menyétszemű. Egyszerűen egymás mellett ültünk a buszon, amely legelőször a százötven dolláros szállodaszobából egyenest egy bankba vitt. Itt utazási csekkekre váltottuk az igen szép summát kitevő ösztöndíjunk első részletének magas hányadát – biztonsági okokból, úgymond.
Miért lógatod az orrod, kérdezte Aaron, amikor visszaültünk a városnézésre cipelő buszunkra. (Most leírjak egy átlagos városnézést? Na ne má’.)
Nem jött meg a bőröndöm, mondtam, és feszélyez, hogy nem tudom lecserélni az átizzadt trikómat. Meg az öltönyt is utálom.
Most meséljem el neki, hogy kölcsönidőn élek 1973. június 30., vagyis az autóbalesetes halálom óta? Hogy tíz évig vártam, míg egyáltalán szóba tudtam hozni az egészet egy ezernégyszáz oldalas regényben? Hogy tegnapelőtt, Kínából való hazaérkezésem napján tudtam meg, hogy a legjobb barátom, Zotya, a festő bennégett a kocsijában, mert hátulról nekiment egy részeg állat?!
Sajnos az én ruháim nem jók rád, mondta Aaron, aki izraeli létére kicsit németesen beszélte az angolt.
Kösz, mondtam. A szándékot díjazom.
Ha egy újság megérint egy történetet, a tények örökre elvesznek a főszereplővel együtt, írta egy igencsak ismert (hát milyen legyen?) amerikai író, aki szintén írt egy nagyregényt Kennedy elnök meggyilkolásáról, mint a többiek. Csak hosszabbat. De ez itt: nem irodalom. Ez az én vérem.
Elmentünk abba a házba, ahol Kennedy is élt. Mennyit is? Majdnem ezer napot. Túlélte a gazdagok gyerekkorát, a Harvardot, a második világháborút a japcsi fronton, egy Pulitzer-díjat (mert írt is szegény), sok nőt, a ruszkik próbálkozását a harmadik világháború kirobbantására; de a The Beatles második nagylemezét már nem hallgathatta meg, mert pontosan a megjelenés napján, 1963. november 22-én a texasi mélyamcsik lelőtték, mint egy kutyát. (Mégis rémlik nekem valamely regényem?)
Pisiltünk egyet Aaronnal a Fehér Házban, hogy valami nyom azért maradjon utánunk (lásd kutya). És akkor azt mondja nekem Aaron a végtelennek tűnő szürke falnál, amelybe a Vietnamban elpusztult amerikai katonák nevei vannak bevésve:
Én is harcoltam az angolok ellen.
Mikor?
1945-ben.
És mivel?
Géppisztollyal.
Hol?
Mintha nem tudnád. Hát Palesztinában.
Hány éves voltál?
Vagy husszonnégy.
Elsétáltunk az amerikai nemzet nagyjainak pantheonja felé.
Hol születtél?
Liepayában.
Az hol van?
Lettországban. Tudom, most az izraeli kibucokról fogsz kérdezni. És mikor fogok én kérdezni tőled?
Elhallgattam. Csak a Kongresszusi Könyvtárban böktem oda:
Iowa Cityben lesz időnk beszélgetni. Kérdezni is. Bocs!
Elrohantam, mert megláttam egy polóárust. Irgalmatlan összeget, huszonöt dollárt kért darabjáért. De lehet, hogy csak tizenötöt kért. Nem emlékszem pontosan, de mint minden író, még mindig rövidíteni akarok, a mindentudó pózában tetszelegni. Fruit Of The Loom – a legjobb minőség volt. A Love feliratú bélyeget rajta lepecsételte a srác: 1988. augusztus 31., 10 óra 35 perc volt. Itthon egy cigány lány szeretőm leimádkozta rólam 1995/6-ban (?). Na mindegy. Azonnal elrohantam a klotyóra, és kicseréltem az izzadtat. Aztán irány a Smithsonian Intézet: 1100 Jefferson Drive (A bevásárlóközpont). Belépés a kupolával borított kioszkba (nincs olyan magas, mint a szegedi dómé, mert a Fehér Háznál, a képviselőháznál jó ideig nem lehetett magasabbat építeni), lemenni három emeletet a földszintről, átsétálni a trópusierdő-kiállításon, és jobbra a 3112. szobába belépni. Ott már várnak. Utána ebéd a vár épületben, az állandó munkatársak ebédlőjében. Asztalok foglalva, holland büfé ebéd, költségek 8–10 dolcsi között.
Mintha az egész Washington nekem a vécékről és a trikókról szólt volna. Pedig nem. Csavarogtam a Georgetownban, ami itt a bohém negyed. A Dupont Circle környékén, a szállodánkhoz közel egy Katmandu nevű étteremben jót kajáltam. Még egy musicalre is el akartak bennünket vinni, de én leléptem egy magyar barátom kedvéért, aki ide menekítette családját. A Kennedy Center tetején beszélgettünk, aztán Einstein szobra előtt megöleltük egymást. Máig se értem: évek múlva, amikor az akkori amcsi nagykövet belpolitikai tanácsadója volt Magyarországon, miért került olyan látványosan. Még egy telefon se az utcai fülkéből. Na mindegy. Találkoztam Sándor Andrisnál Silver Springsben barátném, Kemenczky Judit férjével, Bakucz Józseffel, aki – mint a felsoroltak – magyar költő, de életében nem jelent meg egyetlen könyve sem Magyarországon. Azt a veszekedést Judit miatt!
Megjött a bőröndöm Bukarestből, pedig a BUD meg a BUCH… Na, mindegy. Épp ideje volt: másnap a virginai Charlottesville-be kirándultunk, Thomas Jefferson birtokára és a maga tervezte házba, Monticellóba. Egy „Én megmásztam a nagy falat” feliratú kínai trikó volt rajtam és farmer. Hogy ki volt Jefferson? A Függetlenségi nyilatkozat szerzője, az Amerikai Egyesült Államok harmadik elnöke, borsó-, cseresznye- és dohányültetvényes, római neoklasszicista építész, furfangos belsőépítészeti megoldások kidolgozója, melyekről még Mikszáth tót ezermestere, Vidonka se álmodott; Machiavelli rajongója, aki százezer dollár tartozást hagyott gyermekeire, kiknek emiatt el kellett árvereztetniük a házat a birtokkal és a rabszolgákkal együtt? Már sose fogjuk megtudni, ha eddig nem tudtuk. Ja, és az okoskodóknak: ő volt az is, aki eltörölte a whiskeyre kirótt adót.
Még egy látogatás a USIA-beli fontos embereknél (az Egyesült Államok Információs Szolgálata), mindenki öt percig beszélhet magáról. Vagy nem ott. Hát nem mindegy? De. A lényeg, hogy rögzítik. Hm! Aztán, a hetedik napon, indulás az Iowa állambeli Iowa Citybe. Középnyugati rendes farmernépek lakták valamikor, amikor még a John Deere-nek is jól ment, mert nem egy család művelt meg ezer hold kukoricát épp a mezőgazdaságigép-gyártó óriás egyre hatalmasabb gépeivel. Marhák, birkák tízezreivel nyírták volt a kövér füvet. Az itteniek egyszerű, tiszta lelkek, akiket csak az ouaoiua (na jó: a szek meg a fox) indiánok kiirtásáért terhel némi felelősség, de azt már régen leimádkozták. Nem túl bonyolult észjárásúak, de honszeretők. Iowa Cityt magyarra úgy fordítanánk, hogy Mucsa. Ha nem lenne az ötezres lélekszámú városkában tízszer annyi egyetemista. De hiába: az egyetemisták is bunkók. Apuka üzletébe tudnak csak beülni ezzel a diplomával.
Még saját repülőtere sincs, a nagy amerikai préri közepén. Hiába, csak tíz évig volt főváros, amelynek nyomait a ma is működő kupleráj jelzi talán a leghívebben. Iowa – Szívország –, így hívják, akik szeretik. Sólyomszem ország – így hívják, akik a baseballt szeretik.
Amikor leszállunk a United chicagói járatáról a Cedar Rapids-i reptéren, szép délután van. Kereshetnék más jelzőt is, de minek. Ez nem irodalom. Itt lehetne azt mondani, hogy indián a nyár: de a fák már a zöldtől az aranysárgán át, a barnán keresztül a vörös minden változatában hirdetik, hogy nyakunkon az ősz.
Hoztál kabátot, kérdezi Aaron a buszon. Már eldöntöttük, hogy együtt maradunk. Valaki, talán Krzysztof, a lengyel már járt itt, elmondta, hogy a kollégiumban egy szoba és egy vendégszoba jár fejenként, a szomszéddal közös a fürdőszoba és a konyha.
Nem hoztam, mondom. Aaron a fejét csóválja.
Tudod, mi lesz itt novemberben? Nem is, már októberben.
Kezdem sejteni.
Másfél órás buszút után megérkezünk a modernistán jellegtelen kollégiumba, melyet a zarándok atyák hajójáról Mayflowernek kereszteltek. Aki tudni akarja, honnan a név, nézze meg a szótárban. Ez nem az.
Folytatjuk