Asztaltársaság

Akkoriban senkinek nem tetszett forradalmat csinálni. Gyökeres, de mégis békés, megegyezésen alapuló változást akart az ország, még annak tudatában is, hogy a komcsikban nem szabad megbízni, mert azok bármikor felrúgnak mindenféle megállapodást, ha érdekük úgy diktálja, s van erejük hozzá. Ez a bizonytalan félelem sokak lelkében munkált, mégsem akartak senkit sem megbántani, erőszakkal megbuktatni, leváltani, eltávolítani. Azóta sokszor hallottuk, olvastuk, hogy azért maradt el, maradt félbe, siklott ki, lett ilyen esetlenül esetleges a rendszerváltozás, mert nem a nép vívta ki, hanem a feje fölött döntöttek róla, mert a rendszerváltó elit nem tett mást, mint lepaktált a pártállami elittel. Az ilyen vélekedésekben lehet némi, mákszemnyi igazság, de tény, hogy 1989-ben még a radikális elmék sem gondoltak forradalomra.

Más kérdés, hogy az emberek többsége mennyire hitt, bízott a Nemzeti Kerekasztal eredményességében. Komoly, tudományos felmérések és elemzések hiányában csak szűkös tapasztalatainkon alapuló feltételezéseinket fogalmazhatjuk meg. Tudták, valami készül a nagy politika bugyraiban, ám hogy mi lesz belőle, arról sejtéseik is alig voltak. Még a legelszántabbak közül is kevesen hitték, hogy hónapokon belül összeomlik a kommunizmus, s az ország elindulhat a polgári demokrácia, a nagyobb szabadság, a jogállamiság irányába. Maga az MSZMP ’89 tavaszán, nyarán még biztos volt abban, hogy a szabad választásokat megnyeri, s miután morzsákat hullajt a nagy hangú ellenzéknek, megtarthatja hatalmát, vagyonát, befolyását, kiváltságait. Az MSZMP-t nem a nép elégedetlenkedése, nem is az ellenzékiek határozott fellépése ültette a Nemzeti Kerekasztal mellé, hanem az egyre mélyülő, összeomlással fenyegető gazdasági, morális válság kényszerítette oda. Gondolták, alkudoznak egy kicsit a huzakodó értelmiségiekkel, meghirdetnek egy-két reformot, engednek valamennyit a gyeplő szorításán, majd az elképzelt választási győzelem után, nagyobb legitimációval, elkenve a felelősséget, szinte tiszta lappal indulva ott folytathatják, ahol abbahagyták. A magát rendszerváltónak hirdető MSZP jogelődje így képzelte a rendszerváltozást, s a jelek szerint alapvető céljairól azóta sem mondott le.

Az Ellenzéki Kerekasztal körül ma is sok a homály, a titokzatosság, a bizonytalanság. Sokan megkérdőjelezik, hogy a résztvevők miféle felhatalmazás alapján tárgyaltak, s döntöttek az ország sorsát meghatározó ügyekről. Amit legfőbb érdemének mondanak, miszerint biztosította a békés átmenetet a diktatúrából a polgári demokráciába, kétségkívül elismerésre méltó eredmény, de más közjogi konstrukcióban is megvalósítható lett volna. Az asztal melletti megegyezés nemcsak elősegítette a változást, hanem gátolta, akadályozta is a rendszerváltozás kiteljesedését, szűkítette a szabadon választott parlament és kormány mozgásterét, egyrészt garantálta, másrészt fékezte is a demokratikus kibontakozást.

Ezeket az ellentmondásokat az akkori rendszerváltó erők aligha láthatták előre. Bár az ellenzékiek között sem volt teljes az egyetértés, 1989. szeptember 18-án azzal a tudattal állhattak fel az asztaltól, hogy történelmi tettet vittek véghez. Lezárták az ország életének egyik legsivárabb, leggyalázatosabb szakaszát, utat nyitottak egy jóléttel kecsegtető, szabadabb, igazságosabb társadalom felé. Ki gondolt akkor a változás veszteseinek tömegére, a kommunista visszarendeződés veszélyeire? Talán még hittek abban, hogy a tisztázatlan részkérdéseket, a felbukkanó problémákat a pártállam lebontása után, demokratikus módon megoldják.

Az igazi nagypályás játszmák nem a kerekasztalon zajlottak.