Megdöbbentő változások mentek végbe a világgazdaságban. A világexport az 1950. évi 0,3 billió dollárról 1973-ra 1,7 billióra, majd a század végére 5,8 billióra ugrott. A külföldi tőkebefektetések összege négyszer olyan gyorsan növekedett, mint a külkereskedelem. Gyökeresen átalakult a nemzetközi munkamegosztás is. A globalizáció főszereplői, a multinacionális vállalatok a XX. század végén váltak meghatározóvá a világgazdaságban. Az 1970-es évek elején 7000, a századvégen 44 ezer ilyen vállalat működött 280 ezer külföldi leányvállalattal. A fejlett országok ipari termelésük jelentős hányadát, főleg az erősen munkaigényes ágazatokat olcsó munkabérű országokba helyezik át. A különösen szenynyező iparágakat is a laza követelményeket támasztó harmadik világba telepítik. A holland multik például alkalmazottaik háromnegyedét külföldi leányvállalataikban foglalkoztatják. A század utolsó harmadában ezért az iparosodottság visszafejlődésének lehetünk tanúi a fejlett világban. Ugyanakkor a magas hozzáadott értéket előállító, magas feldolgozó szintű ágazatok a fejlett országok területén maradtak. Még inkább így van ez a ma már iparosított, nagyüzemi kutatás és fejlesztés területein.
Mindezt a spekulatív pénzügyi tranzakciók hihetetlen mérvű megszaporodása kísérte. 1973-ban naponta 15 milliárd dollár értékű tranzakció zajlott le. Húsz évvel később már napi 1,3 billió vándorolt országhatárokat nem ismerve, s ennek a csillagászati összegnek négyötöde spekulatív célokat szolgált, nemzeti valutákat sodort csődbe, regionális válságokat robbantott ki. A spekulatív pénzügyi tranzakciók értéke ötvenszeresen haladta meg a világkereskedelem mértékét. „A világgazdaság kutyáját – jegyezte meg egy elemző – a globalizált tőkemozgás farka csóválja.”
Mégis túlzás lenne valamiféle globalizált kultúráról beszélni. Ázsia túlsúlyba kerülő népessége, Afrika országainak zöme, vagyis a világ nagy része eltérő kultúrákban él. Az iszlám fundamentalizmus öngyilkos merénylői a detonáció erejével hirdetik egy másféle kultúra alternatíváját. De beszélhetünk az ideológiák globalizálásának kísérletéről. A világgazdasági átalakulást ugyanis a kultúra és a politika világában konzervatív forradalom kísérte. A társadalomtudományokban felvilágosodásellenes intellektuális irányzatok törtek előre, s elsöpréssel fenyegetik a felvilágosodás kora óta uralkodó szellemiséget, amely a világ megismerhetőségét s a tudás alapján az emberi haladást elősegítő társadalmi cselekvés lehetőségét vallotta. Ennek az új szellemi irányzatnak úttörő prófétái, Friedrich Hayek, Milton Friedman és a neoliberális iskola más személyiségei az 1970-es évek közepétől megsemmisítő rohamokat intéztek mindenféle állami beavatkozás, állami tulajdon, valamint az újraelosztó jóléti állam intézményei ellen. Szerintük csakis a beavatkozásmentes szabadpiac jelentheti a megoldást a gyilkos piaci versenyben. Hayek egyenesen úgy érvelt, hogy az egyéni szabadság és a piac szabadsága elengedhetetlen előfeltételei egymásnak. Miközben próféciája évtizedeken át nem vált be, az 1970-es évektől hirtelen igaza lett. Ezt fémjelezte 1974-ben megkapott Nobel-díja.
Milton Friedman a jóléti állam szociálpolitikáját és a társadalmi szolidaritás eszméjét elutasítva arról beszélt, hogy az állam „rendőröket küld, hogy az emberek zsebéből kivegye a pénzt”. Elfeledkezve a svéd, a német és más jóléti államok rendkívüli gazdasági sikeréről, Anglia megtorpanását a jóléti intézmények rovására írta. Az állami kiadásokat finanszírozó magas adózás eltörlését ajánlva mindössze 16 százalékos, mindenkire egyenlően kivetett adó bevezetését javasolta. Az állami funkciók privatizálásával az iskolázást, a nyugdíjat és az egészségügyet is a piaci magántevékenység, a családok felelőssége szférájába utalta. Kitüntetése a Nobel-díjjal 1976-ban a neoliberális iskola diadalát hirdette a keynesi piaci szabályozás és a jóléti állam szociális biztonságot teremtő gyakorlatával szemben. A neoliberális közgazdasági ideológia könnyen nyerte meg az ekkor már a nyugati társadalom többségét képviselő középosztálybelieket, akik örömmel hallgatták, hogy alig adózva, saját érdekeik kíméletlen képviseletével teszik a legnagyobb szolgálatot a társadalomnak.
Tény, hogy négy évtizedes sikeres piacszabályozási gyakorlat után az állami beavatkozás keynesi modellje nem tudott segíteni az 1973 után fellépő válságon. Ez feltehetően összefügg a gazdaságon kívüli okokból támadt súlyos inflációs nyomással is. Az 1968-as európai politikai válság és a súlyos társadalmi feszültségek nyomán Nyugat-Európa-szerte végrehajtott jelentős béremeléseket a vállalatok áremeléssel ellensúlyozták, s egy felhajtó ár-bér spirál jött létre. Ehhez azután nagyban hozzájárult az ugyancsak politikai indíttatású olajválság, amely 1973 és 1980 között tízszeresére emelte az olajárakat. Az ellenőrzött inflációs finanszírozással többletkeresletet teremtő keynesi politika alkalmazása csak növelte az inflációs nyomást.
Az Egyesült Államok különlegesen gyorsan birkózott meg a hetvenes évek krízisével. Ez a gazdaságpolitika sikerének tűnt, holott a világ leggazdagabb országainak viszonylag könnyebb volt megbirkózniuk a strukturális válsággal, áttérniük az új technikára és az azokat hordozó új ágazatok fejlesztésére, mint a szegényebb országoknak. E régiók válsága úgy jelent meg, mint az állami beavatkozás útját járó, központi tervezéses rendszerek csődje. A fejlett és elmaradott térségek reagálási különbsége gazdasági rezsimek és nem régiók különbségeként fogalmazódott meg.
A legdrámaibb fordulat a nyolcvanas években játszódott le, amikor Ronald Reagan és Margaret Thatcher vállvetve hirdette a szabadkereskedelmi ideológiát, támadta a „nagy kormány,” az adózásra alapozott nagy költségvetési kiadások politikáját, drasztikus adócsökkentéseket hajtott végre, megkezdte fontos állami funkciók, Amerikában még a börtönök egy részének s a hadsereg ellátó szolgáltatásainak privatizálását is. Az amerikai kormány és a nemzetközi pénzügyi szervek megállapodása, az úgynevezett Washington-konszenzus minden pénzügyi támogatás és gazdasági kapcsolat feltételeként a neoliberális, önszabályozó rendszer bevezetését követelte meg. S ezzel eljutottunk a központi kérdéshez.
A globalizáció hívei szerint az új rendszerből mindenki – gazdag és szegény – egyaránt profitál. Az új technikai-kommunikációs forradalom korában a nemzetállam nem alkalmas többé a gazdaság sikeres vezetésére, a tőkét ott fektetik be, ahol az a leghatékonyabb eredményt hozza, így aztán értelmét veszti a „harmadik világ” fogalma, megszűnik a centrum és a periféria elkülönülése, s a nemzetközi egyenlőtlenségek fokozatosan eltűnnek.
Ezzel szemben a globalizáció hatalmas, szélsőségektől sem mentes ellentábora gyökeresen más képet rajzol fel. A politikai jobboldal szélsőségesei egyenesen a „nemzet elárulásáról”, valamiféle embrionális „világkormány” létrejöttéről beszélnek, amelyben „arc nélküli, idegen bürokraták” dönthetnek nemzeti sorskérdésekről. Soros György, a globalizált nemzetközi pénzügyi piac egyik legismertebb és legfőbb haszonélvezője is arról beszél, hogy ha a piaci törvényeknek szabad és korlátlan érvényesülést engednek, ha nincs nemzetközi szabályozás, az káoszhoz s végül a globális kapitalista rendszer összeomlásához vezethet. Más kritikusok joggal hívják fel a figyelmet arra, hogy a globalizált szabadpiacon, ha két különböző fejlettségi szinten álló ország szembekerül egymással, a piac természetes törvényei alapján az erősebb fél jár jobban, vagyis a fennálló gazdasági szintkülönbségek tovább növekednek.
Tény, hogy a XX. század utolsó negyedében, amikor a globalizáció folyamatai kibontakoztak, a világ különböző régióinak fejlődése hatalmas eltéréseket mutatott. A leggazdagabb és legszegényebb országok közötti jövedelemszint-különbség 1913-ban 1:10 arányt mutatott, 1990-re már a szakadékszerű 1:40-re nőtt. Hozzá kell azonban tenni, hogy számos ország és régió éppen azért szakadt le egyre jobban, mert kimaradt a globalizációból, kiszakadt a világgazdasági vérkeringésből.
Közép- és Kelet-Európa 1989 utáni útja is leszakadásra utal. A fejlett nyugati világ úgy építette fel gazdaságát, hogy mindaddig, míg alkalmassá nem vált a szabad versenyre, bölcs piacvédelmet alkalmazott. A fejlődő, átalakuló országokat viszont arra szorították, hogy nyissák meg piacaikat az importáruk előtt, és azonnal számolják fel pénzpiacaik kontrollját. Ezek az országok végül az államnak arról a védő-támogató szerepéről mondtak le, amely a Nyugat korábbi útját nagyon is jellemezte. Ez a politika nagy szerepet játszott Közép- és Kelet-Európa kilencvenes évekbeli drámai gazdasági visszaesésében, a mezőgazdaság esetenként 50 százalékos, az ipar 25–35 százalékos hanyatlásában. Természetesen igaza van Kornai Jánosnak, amikor egy egészében jó irányú változás átmeneti negatív mellékhatásáról, elkerülhetetlen „átalakulási válságról” beszél. A visszaesés súlyos mértéke azonban elkerülhető lett volna, s azt részben a rossz nemzetközi politika által kierőszakolt hibák okozták. A volt szovjet blokk, Közép- és Kelet-Európa, valamint Nyugat-Európa közötti szakadék szélesebbé vált, mint bármikor a történelem során: 1973-ban a térség országainak egy főre jutó jövedelme a nyugati szintnek még 48 százalékát érte el, 1990-re 38 százalékra süllyedt, a század végére pedig már csak 26 százalékát tette ki. A legjobb eredményt elért Lengyelországnak, Magyarországnak, Szlovéniának, Szlovákiának és a Cseh Köztársaságnak egy évtizedre volt szüksége ahhoz, hogy visszajusson az 1989-es jövedelemszintre. A volt szovjet köztársaságok még 2000-ben is akkori teljesítményüknek csak 60 százalékát érték el. Az átalakulás más útját járó Kína eközben egyetlen évtized alatt megkétszerezte egy főre jutó jövedelmi szintjét.
Mégsem mondhatjuk, hogy a globalizációból minden előny a gazdag országoknak jut. A Japán nélkül számított Ázsia a globalizáció évtizedeiben 5,46 százalékos évi növekedést ért el, két és félszer nagyobbat, mint Nyugat-Európa. Egy főre jutó jövedelmük megkétszereződött a század végére. Ezen országok gazdasága éppen a globalizáció nyomán gyorsult fel. A japán és az amerikai multinacionális vállalatok beruházásai, vállalatalapításai nagy szerepet játszottak ebben a látványos felzárkózási folyamatban. Európában a század utolsó negyedében az öt mediterrán ország átlagosan 2,2 százalékos évi növekedést ért el, gyorsabbat, mint a 12 nyugat-európai ország. Ugyanakkor a Szovjetunióval, illetve utódállamaival együtt számított Közép- és Kelet-Európa –0,9 százalékos évi átlagos hanyatlást mutatott fel. A látványos eredményeket felmutató államokban – ilyen Írország és néhány mediterrán ország –, illetve a viszonylag sikeres közép-európai országok – például Magyarország – esetében a globalizáció, ezen belül a multinacionális vállalatok tevékenysége döntő szerepet játszott az új technika és az új exportszektorok meghonosításában.
Ha egy ország politikailag stabil, infrastruktúrája elfogadható, oktatási színvonala jó, vannak képzett szakemberei és szakmunkásai, ha a helyi kultúra értékrendje nem ellenkezik a nemzetközi beilleszkedés követelményeivel és munkaetikájával, akkor a globalizáció segítheti a korábban elmaradott országok fejlődését.
A fenti szöveg a szeptember 6-án elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata. Az előadás megtekinthető szeptember 11-én (szombaton) 11 órától a Duna Televízióban és szeptember 12-én (vasárnap) 14.35-től az MTV-n, valamint 22.10-től az M 2-n. A Mindentudás Egyetemének következő előadása szeptember 13-án 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Kozma László termében (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2.). Bartholy Judit Az éghajlat változása – bizonyosságok és bizonytalanságok címmel tart előadást. Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
„Telefonozott az úszómester” – megszólalt a Palatinus tragédia szemtanúja
